A nándorfehérvári diadal nem csupán a magyar hadtörténet legfényesebb lapja, hanem az európai keresztény civilizáció megmaradásának sorsfordító sarokköve is: 1456. július 22-én olyan katonai és erkölcsi győzelem született, amely hetven évre gátat szabott az Oszmán Birodalom európai terjeszkedésének. A magyar Országgyűlés 2011-ben méltán nyilvánította ezt a napot emléknappá, a hazaszeretet és az önfeláldozás örök példájaként.
A mai napon, július 22-én, amikor országszerte megkondulnak a déli harangok, egy olyan évfordulóra emlékezünk, amely méltatlanul halovány a nagy nemzeti ünnepeink árnyékában. A nándorfehérvári győzelem emléknapja nem tartozik a reflektorfényben lévő, ünnepelt emléknapjaink közé, a köztudatban hajlamosak vagyunk elsiklani felette, holott jelentősége és történelemformáló szerepe alapján a legfényesebb eseményeink sorában lenne a helye. Hiszen – szinte kivételes módon – e napon nem egy tragikus bukásra, hanem egy olyan, európai léptékű, sikeres összefogásra emlékezünk, amely megváltoztatta a kontinens sorsát.
A nándorfehérvári diadal óta eltelt évszázadok során a világ természetesen alapjaiban változott meg, ám a nemzeti megmaradás, az összefogás és a civilizációs értékek védelmének szükségszerűsége semmit sem veszített aktualitásából. Korunk válságai – a geopolitikai feszültségek, a kulturális identitáskeresés és a globális bizonytalanságok – a Hunyadi János és Kapisztrán János korának Magyarországára is jellemzőek voltak, a történelem és vele együtt a diadal emléknapja pedig arra tanít, hogy a belső széthúzás és a külső segítség elmaradása idején csak a saját erőnkben és összefogásunkban bízhatunk.
A 15. század közepén Európa halálos veszedelemmel nézett szembe: a megszilárduló oszmán állam egy évszázad alatt bekebelezte Kis-Ázsiát, majd térdre kényszerítette a Balkánt. 1389-ben Rigómezőnél a szerb szövetséget roppantották össze, 1396-ban pedig Nikápolynál Zsigmond király lovagseregére mértek csapást. Amikor II. Mehmed szultán 1453-ban bevette Konstantinápolyt, világossá vált, hogy a következő célpont az Európába vezető útvonalat biztosító Nándorfehérvár lesz. Ebben a válságos pillanatban a déli végek védelmét Hunyadi János szervezte meg, aki minden jövedelmét és magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Amikor a szultán 1456 májusában hatalmas haddal megindult a vár ellen, a magára hagyott magyar királyságnak szinte a semmiből kellett védelmet teremtenie. Európából királyi hadak nem érkeztek, de elindult a népi összefogás: Cseh- és Lengyelországból, Moldvából és Szerbiából gyűltek az önkéntesek. Kapisztrán János lángoló beszédeivel fegyverbe szólította a népfelkelőket, míg Hunyadi zsoldosaival sietett a várat védő sógora, Szilágyi Mihály megsegítésére.
Az ostrom július 4-én kezdődött. A török tüzérség rommá lőtte a falakat, és kétszáz hajóval zárta le a Dunát. Július 14-én azonban a magyar flotta áttörte a zárat, megnyitva az utat a várba. A döntő összecsapásra július 21-én került sor, amikor a törökök elszánt rohamot indítottak a belső vár ellen. Bár Dugovics Titusz történetéről ma már tudjuk, hogy legenda, a mélybe rántott török zászlótartó alakja örökre a magyar vitézség szimbólumává vált. A végső fordulat másnap, július 22-én következett be: Kapisztrán keresztesei átkeltek a Száván, és oldalba támadták az ellenséget, miközben Hunyadi a várból kitörve elfoglalta a török ágyúkat. A koordinált roham megsemmisítő csapást mért a szultán derékhadára. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, II. Mehmed pedig a kudarc miatt az öngyilkosságot fontolgatta.
Bár a győzelmet követő pestisben Hunyadi és Kapisztrán is életét vesztette, a nándorfehérvári győzelem hatása felbecsülhetetlen maradt. III. Callixtus pápa a hálaadás harangszavává változtatta a déli harangozást, és bevezette az Úr színeváltozásának ünnepét. A mai emléknap igencsak aktuális emlékeztető: a mindennapi megosztottságon felülemelkedve merítsünk erőt őseink példájából az előttünk álló jövő formálásához.
