Gyurkovics Tibor
2025-11-19 15:00:00
- Kiss Zsuzsánna
Betegek, betegség, orvoslás a magyar irodalomban (70.)
A minden irodalmi műfajban maradandót alkotott szerző (Budapest, 1931. dec. 18. – Budapest, 2008. nov. 16.) a magyar irodalom öttusabajnoka „címet” vívta ki magának (Hernádi Gyulától). Zuglóban, Rákosfalván született polgári családban. A budapesti piarista gimnáziumban tanult – az intézmény államosítása után is. Sem orvosi, sem jogi, sem színművészeti egyetemre nem vették fel származása miatt, végül gyógypedagógiát és pszichológiát is végzett.
A gyógypedagógiai főiskolán végzés után azonnal tanári állást kap; 1956 októberében a főiskola forradalmi bizottságának elnöke lesz, úgyhogy hamarosan elveszíti állását. 1958-tól pszichológusként dolgozik egy gyermekotthonban, majd 1960-tól 1968-ig az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben lesz pszichológus. 1968-tól kezdve írásból próbál megélni; emellett előbb színházi dramaturg (a veszprémi Petőfi Sándor Színházban), majd folyóiratok (pl. Új Idő) szerkesztője. A rendszerváltozás után a Lyukasóra című híres tévéműsor társszerkesztője Mészöly Dezsővel. 1991-től a Magyar Írókamara társelnöke, 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, 1994-ben a magyar labdarúgó-válogatott pszichológusa, 1995-től a Magyar Írók Egyesületének elnöke.
Patika (1977) című, egyszerre formatartó és kihívóan formabontó versében Gyurkovics a belső szabadságát, céltudatát és hitét feladva önnönmagát is elveszejtő ember, a gyógyszerfüggő huszadik századi világ, a csonka haza bizarr lírai kórképét alkotja meg. Keserű litánia, kellemetlenül maró szatíra a gyógyszerfogyasztó emberiségről, s talán gyógyszer-absztinenciára noszogató is ez a vers:
„A század szedi a gyógyszereket /[…] a gyógyszerhegyeket algopyrineket/ eleniumokat szívszereket/ libexint hajtót enteroseptolt/ amilyen a szomszédnak nem volt!/ állnak mint egy népünnepélyen/ és gyógyszert falnak ijedt-kövéren/ Mint az elixirt tömik egyre/ szájukba kicserepesedve/ nem élni akarnak énekelni/ csak tablettát zabálni enni/ nincs levegő nap madár égbolt/ csak vazelinnal bekent kék folt/ életük véraláfutás/ székrekedés vagy trottyolás/ a gyerekek hülyén ődöngnek/ szájukba annyi tablettát tömnek/ […] undorodnak a játékoktól befogják fülük ha harang szól/ csak meg ne ártson! a sarokban/ fekszenek gyógyszer-angolkórban/ […] A tisztviselők tiszt-tablettát/ a vasmunkások vastablettát/ […] S az antibébi antibébi/ ami a szerelmünket védi/[…] Elixir remek kotyvalékból/ középkornál sötétebb zugban/ a halál ellen kapkod az egész kor/ 1977 – Az Úrban.” (Gyurkovics: Patika, 1977)
1987-es novelláskötetete, A bíboros (Magvető Kiadó) három részre tagolt lírai lélekelemzés-sorozat, amelyben az éles szemmel felvázolt társadalmi háttérrajzból bomlanak ki a sokfelé ágazó, kusza kisemberi drámák. Már az első rész (Reál) első novellája (Tanári testület) megdöbbentően valósághű. Kísértetiesen felidézi a hetvenes évek szocializmusának lomha-posványos állóvizét. Az író egy felkavaróan szomorú krízishelyzetbe avatja be az olvasót: egy gyermekotthonban, ahol szellemileg elmaradott gyermekek vannak, kiderítetlen okokból meghal egy kislány, Matolai Ágnes (vagy Mária, ugyanis kettős neve van-volt a valamilyen gondatlanságból meghalt gyermeknek). A tanári kar gyűlést tart, kiszáll az intézetbe a törvényszéki orvostani vizsgálóbizottság, kikérdezik a gyermekfelügyelőket és a tanárokat. Az igazgató próbál ellentmondásmentes, azaz feddhetetlen jegyzőkönyvet összeállíttatni a gyermek utolsó napjairól, óráiról. A gondozók elmondásai azonban bizonyos pontokon eltérnek egymástól. A hétvégi ügyeletesek csupán egy másik gondozott, az epilepsziás Bánhidy Éva vizsgálatára tervezték az orvos kihívását; az öreg Somfay doktor azonban maga is beteg volt, kórházba került. Somfay doktor tüdőszakértő vejének ilyen esetekben szokásos mozgósítását az intézet dolgozói elmulasztották. Ágnes pénteken csak levert volt, ágyában bágyadtan és szótlanul egy szürke babát ölelt magához, nyelve fehér volt, enyhe gyomorrontása és láza (38,2) volt, aztán vasárnap a rohammentősök karjaiban meghalt. Az intézetigazgató a megdöbbent tanári testület tagjainak elmondásait módosítgatva a jegyzőkönyvben minden gyanút (hogy például valamilyen járvány terjedne náluk), minden felelősséget hárítani igyekszik. Intézete, úgymond, nem orvosokat dolgoztat, ráadásul a halott kislányt a nevelőszülei igen ritkán látogatták, jegyzi meg a direktor. Gyorsan telik a hétfői nap, délutánra vendégintézetet várnak bábelőadásra, miközben az epilepsziás Évike és egy vézna kisfiú a betegszobában nyugtalanítóan rosszul van. Évike ugyanazt a szürke babát szorítja magához, mint Ágnes-Mária pár órával korábban! A zavarodott tanárnő, Szütsné kérdésére, hogy fáj-e valamije, a kislány ugyanúgy „reagál”, mint tette nemrég Ágnes: „nem válaszolt, csak rámosolygott. Szütsné kiment, már nagyon zajongtak a gyerekek”. (A bíboros, 1987, 16)
A Nem a saját nevemen című novella főhőse-antihőse egy állapotos, de egyedülálló és kétes egzisztenciájú fiatal nő, aki anyja kérdésére, hogy nem adja-e állami gondozásba születendő gyermekét, felháborodik, de egyelőre nincs semmilyen jövőképe. Az elbeszélés egyetlen hosszú, szaggatott monológ; a leendő anyát egy sebtében előhalászott ismerőse kérdezgeti. Csak a kávézó, kicsit konyakozó nő válaszait olvashatjuk, aki érzi a magzatával együtt napról napra növekvő felelősségét, mégis mindenkit vádol valamivel. Kusza, rendezetlen az érzelmi élete, valójában társat keresne magának, és örömtelenül áll sorsa elébe.
A megdöbbentésben és egyenes beszédben hasonlóan világos célzatú a Hé, Jani! című novella, melynek aberrált sofőrje durván kihasználja („meghágja, majd keményen ütlegeli és véresre ökleli”) a hirtelen jómódba jutott és emancipálódott hivatalnok asszonyt, aki férje nélkül izgatottan utazik el hivatali ügyben – a fiatal sofőrrel kettesben vidékre… A lelketlen „szado-mazo éjszaka” után másnap feldúltan, szédelegve, vastag púdertakaró alatt a nők jogairól tart előadást…
A családi védőháló már a gyermekeket sem óvja a szocialista öntudatú társadalomban; a Nagylány bakfisa egyedül és „a titkosba” csalás tisztázatlan vágyával fogadja fiú osztálytársát meghitt családi otthonukban. A fiú vaskos művészeti albumot hoz magával, azt nézegetné a lánnyal, aki azonban bután csábító és ingerlő…, végül kikap vendégétől. A Még van remény főhőse folyton beteg édesapjára gondol, de közben képtelen összeszedetten élni, ahogy apja is szeretné. Mire tékozlásaiból hazatalál, hogy a vágyott szülői megértést és támogatást bezsebelhesse, már késő: apját szélütés érte. Testvérbátyja fogadja, aki édesapjukat fél oldalára bénán találta meg, s kórházba vitette…
A szocializmusban is támadó magány, a kettős erkölcsi normarendszer ütközései, a szeretet mulasztásai, az elhagyatottság és a halál a témája a kötet második részének (Szürreál). A nyugdíjazott hentes ráveszi magát, hogy egy üdülőbe utazzon, de elhanyagolt egészségi állapota miatt, rögeszméssé vált felelőssége gyakorlása híján már az első éjjel meghal – abban a szobában, ahol rendszeresen meghalnak magányosan érkező özvegyek (Üdülő). Özvegy Sziklay Béla elgyengül, csupáncsak narancsot szeretne enni, de azt a szegény magyar társadalomban sehol sem kaphat. Közben gyermekeit és bejárónőjét várva várja, sorban újra- és újrahallgatja gyermekdalokat tartalmazó három kislemezét. Mire megtalálják holtan, a tizenöt cm-es átmérőjű lemez közepén a betűket már olvashatatlanná karcolta a tű (Narancs). A nevelés lélektani bonyodalmainak, illetve a kisemberi jóságnak és az igazi önzetlen helytállásnak a gyönyörű példája a Játék című novella. Itt a főhős, öngyilkossá lett öccse halálhírére, megszakítja külföldi sikeres futballkarrierjét és hazatér. Öccse felesége, Anna „inkább meghal”, így az egyéves fiúcskát a volt élsportoló neveli fel oly szépen, hogy a gyermek soha és semmilyen formában nem hajlandó bevenni a „mesét”, hogy csak nevelőapa nevelte… Ez a nagyon jó nevelőszülő haldoklás közben is a meg nem vallott családi titkon rágódik. „Minden lelete rendes”, az orvosok a kórházban nem értik, mi baja lehet, de lemondanak róla. Futballos emlékei egybevegyülnek a gyermeknevelés mindennél fontosabbá vált tapasztalataival. „Balról Finály, jobbról Tóth”, hallja magában, és feltolul a többszöri és könnyekig megható kudarcba fulladt kísérlete arra, hogy az önállónak és boldognak felcseperedett unokaöcsnek, Péternek kitálalja az igazságot. Az igazság élesebb fegyverei közé tartozott, hogy egyszer istenesen berúgott, amit azelőtt és azután sohasem tett: ám a fiú csak bosszantó játéknak vélte, hogy részeg „apja” csak azt hajtogatta, hogy „Joe bácsi vagyok”. Az orvosi műszerekkel egészségesnek talált „rejtélyes beteg” az utolsó percig abban reménykedik, hogy Péter még időben megérkezik, s hogy az elhallgatott igazság az utolsó percben kiderül, s nem okoz komoly csalódást, mert „apa és fiú között nem lehet baj” (A bíboros, 1987, 162-163.). A nyolcvanas évek végén, már a rendszerváltozásnak nevezett időben játszódik a Nincs választás című novella. Ebben az író egyszerre beszél aggasztóan széteső családi kapcsolatokról, a társadalmi változás fogyatkozó reménységéről, és meséli szürreálisba hajló történetét az idősíkok bravúros megbontásával. A cselekmény szerint egy középkorú s igen elfoglalt férfi meglátogatja idős édesanyját, hogy szavazni vigye el; az édesanya lassan, nehézkesen indul el, minden más fontosabb lenne neki, mint az adott szavazás, ám a szavazófülkéből nem jön ki már sohasem…
A kötet harmadik (Irreál című) részében a társadalmi és lelki bajok diagnosztizálása szépen summázódik. A kőműves szerepe című novella rejtetten ugyan, de Latinovits vagy más meg nem alkuvó művészek öngyilkosságának állít emléket. A kagyló című novella egy elmegyógyintézet sikeres működésének és felelősségteljes vezetőorvosának lebilincselő portréja, egyben az emberiség egyik legszebb álmának, a harmonikusan és irgalomra berendezett társadalomnak a miniatűrje. A Történelem című novella arra figyelmeztet, hogy a mulandóság a hivatásuk alapján nagyra becsült embereket sem kíméli. Egy nyugdíjazott történelemtanár a Balatonon nyaral, s bár ő volt a diákok tökéletes eszményképe, öregen és a katedra jótékony „fátyla” nélkül már nem sugároz tökélyt. A történelem hajdani szuggesztív oktatóját azért csak észreveszi, és figyelni kezdi egy volt lelkes tanítvány. A tanár elvtárs melletti kolléganő is hétköznapi ábrája a hétköznapi öregedésnek. Egyszer csak a napozó deszkájából a tanár lábujjába fúródik egy szálka, kolléganője csak megvérzi a sebet, nem tudja kipiszkálni. A figyelő tanítvány azonnal segítségére siet élete eszményképének. Csak restelkedve, szomorúan letagadja, hogy ők ketten ismernék egymást. Egy másik novellában (Orvosnál) az idős apát fia orvoshoz viszi, de a doktorok már nem akarják kezelni, miközben a „bácsi” gyógyulni akar, új célt és hitet szeretne a doktor uraktól.
Gyurkovics Tibor több drámájában is foglalkozik betegek és orvosok témakörével. Mint drámaíró azt kutatja, mit őriz meg az egymás utáni nemzedékek tudata a múltból, mit visz át a mába, sőt a holnapba. Azt vizsgálja, hogy mit jelent magyarnak lenni és európainak, hogy miképp kötődik egyén a közösséghez, és hogy az egészség szempontjából mit jelent ember és nemzet. Gyurkovics sajátos iróniával diagnosztizál, drámái groteszk jelenetsorok, igazi lélektani tesztek. A par excellence orvosi témájú, egy kórházi kórteremben játszódó Nagyvizit bemutatója kapcsán (1972-ben) mondta Várkonyi Zoltán, hogy „megszületett a magyar abszurd!”. Ez a felkiáltás nem mond ellent annak sem, hogy Örkény István Tótékja 1964-ben jelent meg, Csurka István szintén kórházban játszódó Döglött aknákja pedig 1971-ben. A Nagyvizit egyedülállóan képviseli a látszatra össze-
függéstelen párbeszédépítés technikáját, a non sequiturt, miközben a hősök sorsa teljesen, erkölcsileg és a cselekmény szintjén is egymásba kapcsolódik – mindezzel a szerkesztési és tartalmi összefonódással találkozunk Örkény s néhol Csurka műveiben is. Hősei lélekrajzában Gyurkovics különösen képes a hétköznapi, nem feltétlenül jelképes értelemben vett betegség és egészség közötti finom átmenetek érzékeltetésére. A Nagyvizit négy alkatilag, sorsban és egészségi állapotban meglehetősen különböző férfibetege a megváltó gyógyulást várja egy átlagos magyar kórteremben. A nővérek és orvosok „társulata”, illetve a további személyzet sem áll a helyzet magaslatán, a betegek csak várják műtéti fájdalmaik enyhülését, a kívánt pontos ellátást, a tisztázó orvosi magyarázatokat és instrukciókat, éppúgy, mint a gyéren csordogáló látogatókat és a hazamenetelt. Fazekas, az egyik beteg a többinél jobb állapotban van, de vissza is él ezzel: magába bolondítja a főnővért, aki reménytelenül szerelmes a nős főorvosba. A nagyműtéten átesett Czigler sokáig hiába várja felesége látogatását, de amikor a nő sógora társaságában megérkezik, akkor nem telik benne túl sok öröme. A derűs örökösök nagyvonalú jóságában pózoló látogatók lúdtalpbetétet készíttetnek a lábra állni már bizonyosan képtelen Badari bácsinak. Fazekas ki- és beszökdös, F. Tóth depresszió és felháborodás között vergődik. Az étel kevés, a kórterem különböző diétára fogott foglyai összevissza csereberélik tányérjaikat. Mindenki panaszkodik mindenkire. Káosz uralkodik a kórházban, amikor a főorvos egy külföldi konferenciáról visszatér. A dráma csattanójaképp a mozgásában legkorlátozottabb Badari bácsi menti meg a legdepressziósabb – nem a legbetegebb – szobatársukat az öngyilkosságtól.
Túl e gazdag írói életművön, amelyben önbírálat és az írói-értelmiségi létforma kételyeivel való viaskodás elevenedik meg, Gyurkovics Tibor igent mondott az egész életre: egy feleséggel öt lánygyermeket nevelt fel.
