Egyre jobban erősödik a háborús hisztéria világszerte, de különösen Európában. Közel négy éve tart az ukrán–orosz háború, amelyről kitörésekor egyes szakértők úgy vélték, hogy alig tart néhány hetet. A közhangulat egyre inkább a második világháború előtti időszakra emlékeztet, amikor az első világháború után lefegyverzett és gazdaságilag leszegényített Németországot a háborús előkészületek és a hadiipar erősítette meg. És ha már fegyvereket gyártottak, akkor kellett egy ellenségkép, egy indok, hogy kirobbanjon a második világégés, ahol elhasználták a legyártott fegyvereket, harci repülőket, tankokat. Szükség volt egy olyan erős ideológiára és ellenségképre, amely polarizálta a társadalmat egy „nemzetmentő”, új életteret hirdető diktátor mögött. Jelenleg is fegyverkezik Európa, miközben egyre aggasztóbb hírek terjednek az unió országairól, hogy megingott a gazdaságuk, társadalmi válsággal küzdenek. És ez alól Románia sem kivétel. A Bolojan-kormány meghirdette a gazdaságélénkítő intézkedéseket, amelyeknek első lépése az, hogy jobban meghúzzák az „ország nadrágszíját”. Akik megélték, tudják, hogy 1989 előtt is milyen szorosra kellett húzzuk azt a bizonyos nadrágszíjat, amely aztán elpattant. Nemrég Nicușor Dan államfő a România TV-nek adott interjúban egyebek mellett arról is beszélt, hogy az országnak jelentős anyagi áldozatot kell vállalnia ahhoz, hogy teljesítse a nemzetközi partnerek felé vállalt kötelezettségeit, különösen a hadsereg finanszírozásával kapcsolatban. Mivel azonban nincs elég pénz mindenre, az oktatástól és az egészségügytől is elvesznek. „Az emberek legyenek nyugodtak, de fizetnünk kell azért, hogy a NATO-ban maradjunk. Ez azt jelenti, hogy bizonyos forrásokat az egészségügytől és az oktatástól fogunk elvonni, és – még ha butaságnak is tűnik – ezeket a védelmi iparba kell átcsoportosítanunk. Minden ország ezt teszi, mióta három és fél éve tart ez a háború, hogy elrettentsük azokat, akik esetleg megtámadnának minket” – fogalmazott az elnök, majd kifejtette, ha Ukrajna elbukik (az orosz–ukrán háborúban), akkor az ország közelebb kerül az „agresszorhoz”. Ebben a felfogásban a legszomorúbb az, hogy az egészségügytől és az oktatástól vonják meg a támogatást, miközben az előbbi terén Románia a rendszerváltás után nem igazán érte utol az európai színvonalat. Talán az utóbbi években láthattunk akár Marosvásárhelyen is több olyan beruházást, amely feljavítja az egészségügyi szolgáltatást, és most ennek a fenntartásától, működtetésétől vonnák meg a támogatást hadügyre, amelynek ad absurdum a „termékei” az egészségügyi ellátásra szoruló sebesültek és halottak. Az oktatás terén sem állunk fényesen, hiszen az írástudatlanságot illetően eléggé élen járunk az európai országok között. Végre elindul(hatott volna) egy valódi reform a több évtizede vajúdó közoktatásban, de hát innen is megvonják a finanszírozást, ami elgáncsolhatja ezt a szándékot. A kultúra közös tudástárunk, elődeink hagyatéka, amelyből tanulhatunk. Ilyen a történelem is, amely, mint tapasztaljuk, néha megismétli önmagát, csak más kontextusban. Aki nem tájékozott és kulturált, azt könnyebb megvezetni, manipulálni, ellenségképpel ijesztgetni és elhitetni vele, hogy a fegyverek menthetik meg a rossztól a világot. Megnyugodthatunk. Megnyugodhatunk? Mégis kinek higgyünk a történelmi tapasztalat tükrében?
