Páskándi Géza, a lágerben is verset faragó költő (1.)
Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (74.)
Az erdélyi ’56-os elítéltek közé tartozott Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.). Kolozsváron, magyar szakos egyetemista korában tartóztatták le (Dávid Gyulával, Fülöp G. Dénessel, Péterfy Irénnel és másokkal egyszerre). Hat év börtönbüntetésre ítélték, a Duna-deltai Salcia munkatáborából szabadult 1963 februárjában. A lágerben, talicskázás közben, fejben is verset faragott, emlékezik rá Dávid Gyula.
Nem véletlen, hogy Páskándi Géza versei élet és halál, a minden és semmi pólusai között feszülnek. Az sem véletlen, hogy amint sok nemzedéktársánál, nála is a klasszikus értelemben vett líraiságot a lírai szerephelyzet ábrázolásának hiánya, illetve egyfajta sajátos abszurd nézőpont „csupaszítja” le. Töredékesség és absztrakció formájában tiltakozhat csak a költő az adott világ kényszerűségei ellen. Végletes élet-halál élmény állhatott az Ars poetica a pusztán című verse mögött:
„El kell mennem
addig a házig.
S ha a teteje
közben beázik?
El kell mennem
addig a házig. /
S ha minden lakója
holtra fázik?
El kell mennem
addig a házig.
S ha belőle már csak
gerenda látszik?
El kell mennem
addig a házig.
S ha lent vályog-közét
egerek töltik?
El kell mennem
addig a földig.
S ha zsuppját fűbe
eső döngölte?
El kell mennem
abba a földbe.”
(Páskándi Géza: Ars poetica a pusztán. www.hhrf.org/erdelyinaplo/2001/1en-46.htm)
Az alkotói szabadság és a hatalom ábrázolása között egyensúlyozott
Szabadulása után Páskándi Géza Bukarestben könyvtári raktáros, majd bibliográfus volt, 1971-től a Kriterion szerkesztőjeként dolgozott. 1974-ben áttelepült Magyarországra. Budapesten a Kortárs szerkesztőjeként, majd a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott, és a Magyar Televízió Magyarok című műsorának szerkesztőbizottsági elnöke volt. Verset, regényt, esszét, drámát és meseregényt egyaránt írt. Első verseskötete,
A piros madár éppen bebörtönzése évében jelent meg, ám ezt a könyvét a barátok által megmenekített kötetek kivételével bezúzták. Alkotói pályáján két újraindulás történt: a börtönévek után az első, áttelepülése után a második. Páskándi Géza „az erkölcsi ellenzék nemzedékéhez” tartozott. Ez a nemzedék a háború után, a kommunista diktatúra első korszakában nőtt fel, még lelkesedett az utópista eszmékért, de hamar rájött, hogy becsapták. Ezt az élményt tisztán megírni nem lehetett, csak motívumok és metaforák szintjén, „virágnyelven”. Sajátos morális, érzelmi, stiláris és politikai álláspont és tisztaság jelent meg általában a kor verseiben. Aztán az elvonttá tisztított költészet úgy egyensúlyozott az alkotói szabadság és a hatalom ábrázolása között, hogy létrehozott egy sajátos abszurd-posztabszurd tudatjátékot, pontosabban végjátékot minden irodalmi műfajban (Láng Gusztáv).
Meseparódia beszélő nevekkel
1965 és 1970 között született az 1971-ben egy gyűjteményes kötetben megjelentetett Az eb olykor emeli lábát című verses meseparódia. A „sokat megélt” szerző olyan eltorzult világot ábrázol, amelyben nemhogy az igazságot nem szabad, de még a legegyszerűbb dolgokat és életfunkciókat is tilos nevükön nevezni. Annál beszédesebbek e paródia beszélő nevei; arról tanúskodnak, hogy a nevek tulajdonosai, a szakácsot, a hadvezért és a bakót kivéve, mind foglalkozásuk megcsúfolói: Kákáncsomódy Elemér tudor, Lenfenfölt Ékes Aldalár dalnok, Magánvalótlan Mély Frigyes bölcs, Boronborongó Bonifác püspök, Szőrszálonszelt Pepecs Elek nyelvész, Hasandi Dundibár szakács, Gorombi Pokrócz Buzogány hadvezér, Paragrafus Emánuel jogász, Orrondi Ond illatszerész, Lábnyom Lajos nyomozó és Bakó, a Törvény Üstje. A mesebeli ország hírnökét azért ítéli máglyahalálra a király, mert ki merte mondani, hogy az utcán kutyaürülék található! A halálra ítélt hírnök, hogy megmeneküljön, nyilvánosan visszavonja véleményét, bár tesz egy kis mégis-utalást arra a szabadságra, amelynek alapján a vizelni készülő kutya, hatalmi rendelettel betilthatatlanul, reflexszerűen emeli fel a lábát:
„Visszavonom, hogy lenne ily szó./ Ha lenne – rosszabb. Ha nincs – az is jó./ Visszavonom, mert, ó, ilyen nincs,/ s a föld csak illat, drágakő, kincs…/ Mikor a csorda este ballag,/ nyomukban lapos szirmok hullnak./ […] Mikor az eb lábát emelve/ sandít – egy oszlopot szemelve,/ azt nézi ő, milyen a stílus:/ dór-e, jón-e, avagy korinthus?/ Visszavonok mindent, amit kell,/ és kimondom utolsó hittel:/ imádom, mit illat s virág ád,/ – és mégis – Az EB OLYKOR EMELI LÁBÁT!” (Páskándi: Az eb olykor emeli lábát)
A Vendégség és a Tornyot választok
Az élet elvontabb vizsgálatán fölülemelkedve küzdenek Páskándi történelmi drámájának hősei az igazságért. A historizáló, tehát áthallásra alkalmas történelmi dráma műfaja népszerűvé vált az önkényuralmi Romániában – gondoljunk Sütő András, Székely János, Veress Dániel és Kocsis István műveire. Könyvalakban csak Budapesten, 1973-ban jelenhetett meg, de 1972-re elkészült Páskándi tollából a Dávid Ferenc sorsát feldolgozó Vendégség és az Apáczai Csere János hazatérte utáni sorsát megelevenítőt Tornyot választok. A Vendégség „Dávid Ferenc, avagy unus est Deus?” alcímmel megjelent a Korunkban, így szövege „átesett” a cenzúrán, és színpadi előadása Erdélyben is lehetővé vált. Ősbemutatója mégis Békéscsabán volt, mivel az unitárius egyház közbelépésére a darabot Erdélyben hivatásos színjátszók nem adhatták elő akkoriban. Magyarországon parádés előadások (filmfelvétel is készült) közvetítették az egyetlen magyar vallásalapító (történelmileg hiteles, ám a dráma egyes részleteit tekintve fiktív) 16. századi küzdelmeit, s ezek tükrében a huszadik század, benne Erdély közéleti, társadalmi, erkölcsi és szellemi viszonyainak kínzó ellentmondásait.
A Vendégség különböző vonatkozásai
Hogy milyen egészséggel, betegséggel és orvoslással kapcsolatos vonatkozásai vannak a Vendégségnek? Maga a cím ihletett metaforája az Isten által megvendégelt, életre hívott emberi létnek. Mondhatjuk, hogy a vendégség filozófiai kulcsfogalom, bevett kifejezése volt a 16. századnak is, amint olvashatjuk Balassi Bálintnál: „Ez világ minékünk, kiben mi most élünk, vendégfogadó házunk” (Harmadik Célia-vers). A Vendégség főhősei a vendégségben lét különböző fokozatain helyezkednek el. A főhőst, az unitárius hitújító püspököt, Dávid Ferencet (Kolozsvár, 1520 körül – Déva, 1579. november 7–8. vagy 15.) kolozsvári otthonából kiragadva Déván találjuk, életfogytiglani várfogságban, az ellene gyártott, „példastatuáló” koncepciós per áldozataként. Azonban a püspök élemedett kora, gyöngülő testi állapota (köhög, nehezen jár), elítélt és többszörösen megfigyelt volta ellenére nyugodt és megbékélt ember, hiszen életét Isten ajándékának, vendégségnek tekinti. Annál zaklatottabb az ő elárulására felbérelt Fausto Sozzino (Fausto Paulus Socino, Socinus, Sozzini) olasz teológus (Siena, 1539 – Luslawice, 1604), aki a Szentháromságot tagadó nézetei miatti üldöztetések elől menekült a négy bevett vallás, a vallási türelem Erdélyországába…
Amit azonban János Zsigmond az 1568-as januári tordai országgyűlésen a világon elsőnek elért, azt pár év múltán több tényező is „kikezdte”. Kettőt említsünk: a Habsburgok törekvése, hogy Erdélyt és Magyarországot különválasztva uralják, és a „nemzetközileg” erősödő ellenreformáció. Amint a nagy Báthory István Erdély fejedelme és Lengyelország királya lett egy személyben, józan politikusi óvatosságból és a maga katolikus hite szerint rendeletben tiltotta meg „a további hitújítást”.
A valós történelmi helyzetet ragadja meg Páskándi
Hőseinek útját a maga szerzői akarata-gondolatvilága szerint, illetve a drámai műalkotás belső logikáját követve alakítja. Drámájában voltaképpen Socino, az olasz antitrinitárius gondolkodó él át végletes válságot, mert arra kényszerül, hogy a hitújításban napról napra továbbhaladó unitárius püspököt, akit szeret, tisztel és csodál, mégiscsak elárulja. Socino szigorú megbízója a szintén olasz és a szintén Erdélybe menekült antitrinitárius, Blandrata György doktor, az erdélyi fejedelem tanácsosa és orvosa. Blandrata, kit a padovai inkvizíció, a lutheránusok és a kálvinisták egyaránt üldöznek, mind vendégi státuszát, mind a maga megreformált hitét elszántan konzerválni óhajtja.
A történelmi adatok szerint Giorgio Blandrata (Saluzzo, 1515 – Gyulafehérvár, 1588) is Szentháromság-tagadó volt. Ezt könnyen tehette János Zsigmond udvari orvosaként és papjaként, de „hivatalban maradt” Báthory István és öccse, Báthory Kristóf mellett is. Így aztán 1579 júniusában szembefordult közös hitük reformátorával, aki addigra már Krisztus istenségének tagadásánál tartott! Dávid Ferenc a dévai börtön rideg falai között novemberre „tisztázatlan körülmények között” meghalt. Blandrata doktor ekkortól kezdve felhagyott a teológiai vitákkal, és amint a politikai válság kezdett sűrűsödni Erdély körül, ő már csak az orvosi mesterségének élt… Nagy vagyont halmozott fel, talán visszatért a katolikus hitre. 1588 májusában Gyulafehérváron hunyt el „tisztázatlan körülmények között” – talán unokaöccse fojtotta meg, talán a vagyonáért.
Micsoda beteg korszak, kóros döntéshelyzetek és gyógyíthatatlan általános létállapot!
– mondhatnók a tükrözött korszakra és a drámaírás korszakára egyaránt. Páskándi Géza két évvel megelőzte Sütő András méltán híres és gyönyörű Szervét-drámáját (Csillag a máglyán). Mindkét dráma azt jeleníti meg, ahogyan „az újítás szabadságában fogant eszme a szabadság korlátjává” válik, „miután hatalmi helyzetbe került, intézményesült, és dogmává merevedett. A hatalom és az értelmiségi mindenkori konfliktusa bontakozik ki” (Láng Gusztáv), vagyis az az eretnekséggel felérő felismerés, hogy a szabadon gondolkodás bármikor megbélyegezhető, hogy ti. „veszedelmes a fejedelemre és az egyházak jó békéjére” (Vendégség).
Minden józan valóságossága és áthallásossága mellett Páskándi drámája abszurd elemeket is tartalmaz. Hiszen a püspök új gondolatainak egyetlen értő befogadója van: a besúgója, aki közben a legbizalmasabb tanítványa lesz imádott mesterének… Bizony, ahogyan a történelmi tények tükrében „tisztázatlanok” Dávid Ferenc és Blandrata György halálának körülményei, olyannyira észbontóak, őrjítőek ezek a körülmények. Amit megért a besúgó, azt hogy nem érti meg az egyház? Mit érthet meg a gyülekezet a hitújító jelentett és azonnal „elfojtott” gondolataiból? Mennyivel biztosabb pálya az orvosé, szemben a teológuséval? „Vendég voltál – a tudatomban. Én is vendég voltam a tiédben” – mondja a dráma végszavaiban Dávid Ferenc. Hol hát az egészséges határ tudati, szellemi és valóságos testi létünk között?
Mária, a merészen kitalált női szereplő
Alakja miatt a Vendégség előadását az unitárius egyház nem engedélyezte. Mária írástudatlan cseléd-
lány, Dávid Ferencet, majd Socinót is szolgálja, végül jelentenie is kötelező lesz a püspökről a per végét egyre türelmetlenebbül sürgető Blandratának. Ráadásul Mária mindkét fogvatartottal együtt hál. Gyermeket vár a püspöktől vagy annak besúgójától. Helyzete azt példázza, hogy az ösztönvilág, a maga megalázottságában akár, kitilthatatlan vendége az ember személyiségének (Láng Gusztáv).
Kiss Zsuzsánna
