Kávéházi időutazás Sebestyén Spielmann Mihállyal

Találkozóhelyek, botrányközpontok a békeidők Marosvásárhelyén

Hajdani híres vásárhelyi kávéházak világába röpítette az augusztus 25-i, kedd délutáni Tékaforgatag a különleges időutazásra vágyókat. Az előrejelzett vihar miatt a Teleki Téka udvaráról a freskós terembe költöztették a rendezvényt, amelyen Sebestyén Spielmann Mihály művelődéstörténész, író, nyugalmazott könyvtáros a tőle megszokott részletgazdagsággal tárta fel a város fontos találkozóhelyeinek számító kávéházak egykori életét. 

Az együttlét elején – a 19. századi pincérek „azonnali bankári”, hitelező szerepe kapcsán – az előadó egy Lengyel nevű vásárhelyi vendéglátós alakját idézte fel, aki egyszer egy sarokba elvonulva éppen az úgynevezett adóskönyvet töltötte ki, amikor megkérdezték tőle, hogy mit ír. Erre csak ennyit válaszolt: „kérem, időnként irodalommal is kell foglalkozni”. Egy korabeli pincér egyébként, ha elég ügyesen gazdálkodott, és elég borravalót szedett össze a hitelezőitől, egy idő után kivált a kávéházból, és maga nyitott egy hasonlót. Ezeket a létesítményeket általában olyan emberek működtették, akiknek már volt némi tapasztalatuk a vendéglátás ezen ágazatában.

Ahova játszani, ébredni és jövőt jósolni is jártak

A pincérek mellett a kávéházak fontos „tartozékai” voltak a különböző játékok, gyakran a tiltott szerencsejátékok, amelyek miatt a rendőrségi razzia sem volt ritka esemény ebben a szórakoztatásra – de nem csak – teremtett világban. A hatóság esetleges érkezését a „kukkerek” figyelték, akik időben figyelmeztették a kártyázókat. Lebukás ellen úgynevezett trükkös asztalokat is használtak a szerencsejátékosok – tudtuk meg az előadótól.

A továbbiakban Sebestyén Spielmann Mihály a kávéházak sokféle funkcióját taglalta. Elsősorban a találkozás terei voltak ezek a – színésznők kivételével – nők által nem vagy csak férfi kíséretében látogatott létesítmények. De szóbeli üzletkötéshez és jogi vagy egészségügyi tanácsadáshoz is a kávéházak biztosították a megfelelő helyszínt, az újságíróknak pedig kiapadhatatlan információforrásként szolgáltak. A színészek első kávéjuk mellett felébredni, a nézők kedvenc színészeikkel, színésznőikkel találkozni jártak ezekre a politikai fórumként is működő helyekre. Itt alakult ki a kávéházi Konrádok embertípusa, amely a valósággal teljesen párhuzamosan mondta meg a tutit, elsősorban a háború soha be nem következő kimeneteléről jósolva. 

A kávéházak ugyanakkor botrányközpontok is voltak, ahol megcsalásokra is fény derülhetett, a felszolgált alkohol hatására pedig gyakran verekedésekre is sor került. 

A szóban forgó vendéglátóegységek ettől függetlenül jól jövedelmeztek, egyrészt ugyanis a szerencsejátékosok a nyereményükből fizettek a tulajdonosnak, másrészt a tulaj gazdasági válság idején emelhetett az árakon, még a pohár vizet is drágíthatta. Az 1930-as évek anyagi nehézségektől terhes időszakában ugyanakkor egy legalább tíznapos pincérsztrájkra is sor került Marosvásárhelyen – mesélte a művelődéstörténész. 

Transzilvánia, Erdély, Royal, Korzó

Sebestyén Mihály ezt követően egymás után mutatta be hallgatóságának a 19–20. századi békeidők híres marosvásárhelyi kávéházait, elsőként a legrégebbi, 1873 decemberében a főtér és a Bolyai utca találkozásánál megnyitott Transzilvánia Szálló és Kávéház nevű létesítményt, amelyet Knöpfler Vilmos orvos, parlamenti képviselő, vállalkozó, a vásárhelyi takarékpénztár megalapítója építtetett. Nemcsak kávéháza, hanem cukrászdai része is volt az ingatlannak, a későbbiekben pedig egy színházteremmel is bővítették. A szállodát a Knöpflerékkel rokonságban lévő Ugron család tartotta fenn. Ebbe a kávéházba járt Bernády György és párthívei, barátai, és itt rendezett Bernády rendszeresen olyan polgármesteri vacsorákat, amelyeken az ellenfelei is tiszteletüket tették, hogy politikai muníciót kapjanak a városi tanács ülésein való felszólaláshoz.

Egy másik kávéház az Európa nevet viselte, az egykori Bem téren, a vár mellett működött, és kerthelyisége is volt. A későbbiekben – más kávéházakhoz hasonlóan – megváltozott a neve. A harmadik kávéház, a Royal, a későbbi Maros vendéglő elődje igen modern helynek számított, ugyanis szeparéval és biliárdasztallal is rendelkezett. 1904-ben nyílt meg a főtér, illetve a Bartók Béla utca sarkán, a Bissingen-ház földszintjén a leghosszabb életű vásárhelyi kávéház, a Korzó (Corso), amelybe olyan padlót építettek be, ami nem csúszik, márványasztalai és szeparéi voltak, sőt egy hátsó kijárattal is rendelkezett, ami a hamiskártyásoknak kínált menekülési útvonalat a rendőrségi razziák alkalmával. Ez utóbbi kávéház többször megbukott, többször bezárták, és az említett pincérsztrájkra is itt került sor, ugyanakkor ez a kávéház adta egy rövid időre az utca nevét.

Az említett nevezetes főtéri kávéházak mellett a város más pontjain is nyíltak hasonló vendéglátóipari egységek, ezek azonban korántsem voltak olyan sikeresek, és gyakran kocsmává alakultak át – zárta kivetített képekkel színesített bemutatóját az előadó, akit a továbbiakban Lázok Klára, a Teleki Téka főkönyvtárosa kérdezgetett erről a letűnt, régen pezsgő világról.

Szélhámosságok, bűvésztrükkök, irodalmi rendezvények

– Hogy kell elképzelni egy ilyen kávéház belső kialakítását, volt ennek valamilyen szabályrendszere, vagy ez attól függött, hogy mit láttak az esetleg külföldön megforduló tulajdonosok? – hangzott el az eszmecserét elindító kérdés. 

– Elsősorban maga az épület adta a lehetőséget a kávéházhoz. Ez legtöbbször földszinti üzlethelyiség vagy régi ház volt, közvetlen bejárattal az utcáról. Fontos szempont volt, hogy lehetőleg tágas legyen a hely, és legyenek benne oszlopok, amelyek egyfajta intimitást biztosítottak. A szepáré is fontos volt, ahol külön mulatságokat lehetett rendezni, vagy akár el lehetett vonulni a kíváncsi tekintetek elől – sorolta Sebestyén Mihály a feltételeket, majd a két- és legalább négyszemélyes asztalok, valamint a pihenésre lehetőséget adó pamlagok meglétét említette. Fontos volt a biliárdasztal és a kártya is, továbbá a különféle újságok sem hiányozhattak. Volt idő, amikor Marosvásárhelyen egyszerre négy lap jelent meg, és ezek mind megtalálhatók voltak a kávéházakban a – vonatjárástól függően egy nap késéssel érkező – központi lapokkal együtt.

– Hogyan illeszkedtek bele a városi habitusba ezek a létesítmények, mikor jártak az emberek kávéházba? – tudakolta Lázok Klára. 

– A derék polgár egész nap ott ülhetett, ennek nem volt meghatározott ideje. A dolgozó ember inkább délután vagy este ült be. Míg az éttermeket és a kocsmákat éjfélkor be kellett zárni, a kávéházak éjszaka 2 vagy 3 óráig nyitva maradhattak, de ezért külön kellett fizetni a városi tanácsnak. A kávéházak jelentették a városi ember számára azt a helyet, ahova elszabadulhatott a családjától egy fél órára, egy órára, egy napra. 

A továbbiakban az est házigazdája a vásárhelyi kávéházakhoz köthető esetleges irodalmi vagy közéleti pletykákra kérdezett rá. Vendége elmondta, hogy a tehetség mocorgása rendszerint Kolozsvárra vagy Budapestre irányította az alkotókat, így a város nem igazán számított irodalmi központnak. Annál inkább virágzott azonban a kávéházakban a szélhámosság, amelynek egyik gyakorlója egy bukaresti szőnyegárus volt. De a kávéházakban mutatták be trükkjeiket a bűvészek is, akiknek nagy sikerük volt. A múlt század húszas-harmincas éveiben azonban komolyabb irodalmi esteket is tartottak a kávéházakban, nem lévén más, ilyen jellegű rendezvényeket befogadó tér.

A főszereplők eltűnése

– Mi történik ezzel a rendkívül színes világgal a világháború után? – fogalmazódott meg a történetet lezáró kérdés.

– Az első világháború után a Transzilvániát a román értelmiség sajátítja ki magának, a román hivatalnokok és a művészek a New York kávéházat, így a Korzó marad a kisebbségi kávéház. A második világháború után, az 1948-as államosításkor az összes kávéház a román állam tulajdonába került, egy részüket bezárták, egyesek helyén mészárszéket nyitottak. A kávéházi emberek eltűntek, egyeseket letartóztattak, másokat kitoloncoltak a városból, és voltak, akik elmentek, kivándoroltak. Ugyanakkor hiányzott a kávéházakba járó, illetve kávéházakat működtető zsidó polgári réteg, amelynek tagjai a lágerekben vagy munkaszolgálatban vesztették életét, vagy ha fiatalemberként haza is jöttek a deportálásból, nem a kávéházakat keresték, hanem családot szerettek volna alapítani, egzisztenciát próbáltak teremteni.

Az együttlét végén Lázok Klára arról kérdezte vendégét, hogy melyek azok a források, amelyekből a fiatal kutatók és más érdeklődők is adatokat gyűjthetnek a vásárhelyi kávéházakról. Sebestyén Spielmann Mihály a Diamantstein Györggyel közösen szerkesztett Időtár sorozatot ajánlotta a hallgatóság figyelmébe (amelynek 10. kötetét pénteken 17 órától mutatják be a Tékaforgatag keretében a várudvaron), továbbá a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara jelentéseit tartalmazó levéltári iratokat. Mivel az utolsó kávéházak óta lassan nyolcvan esztendő telt el, szemtanúkat már nemigen találni, így hát maradnak az írott források és az analógiák a budapesti kávéházak világával, amelyek, persze pusztán feltételezések, és amelyeket a források majd megerősítenek vagy megcáfolnak – összegzett az előadó.