Tarka golyóháború dúlt a tizenéves fiú ujjainak érintésére. Egymást megsemmisítő színek csatája, amit a szemüveges suhanc némán és szinte egészen mozdulatlanul vívott a kezében tartott, jókora, téglalap alakú okoseszközön. Egyszer korábban már találkoztam vele és a társaságában szelíd árnyként őrködő idős asszonnyal, akkor autóbuszra vártak a lakótelepi megállóban. Most a közeli mosodában láttam újra őket. Csak a helyszín változott, semmi más. A fiú ugyanúgy átadta magát a táblagépen villogó világnak, az asszony pedig szinte beleolvadt a körülöttük szürkéllő csendbe. Valami megmagyarázhatatlan, ösztönös harmónia lengte körbe őket, amit szerettem volna közelebbről is megtapasztalni.
Minimális előkészület kellett ahhoz, hogy megismerjem a történetüket. Nem kellett egyebet tennem, mint hazasietnem, megtöltenem egy bevásárlószatyrot kimosásra váró ruhaneművel, azzal már igyekezhettem is vissza a mosó- és szárítógépekkel keretezett térbe, ahol garantált volt a különleges párossal eltölthető jó háromnegyed óra.
Amikor visszaértem, a tinédzser és az idős nő nem volt a mosodában, csak a holmijuk forgott hangtalanul az egyik gépben. Néhány perc múlva aztán ők is újra megjelentek.
– Hihetetlen, milyen szívtelenek egyesek – dohogott félhangosan az asszony, majd, ahogy észrevett, egy pillanatra elhallgatott. De nem kellett sokáig várnom arra, hogy ismét megszólaljon. Köszönt, aztán hirtelen kiadta magából a panaszát, mintha régóta ismernénk már egymást. – Képzelje, elszaladtunk ide, a közeli bárba, mert az unokaöcsémnek mosdóba kellett menni. De a báros nem akart beengedni, azt mondta, csak akkor használhatjuk az illemhelyet, ha fogyasztunk valamit. Nem is értem, hogy gondolta, hogy beülünk a sok italos közé a hangzavarba. Láthatta, hogy a gyereknek nem való az a hely. Vettünk aztán egy feles borvizet, amit el lehetett vinni, és így a dolgát is elvégezhette az unokaöcsém.
Miközben az asszony beszélt, a fiú továbbra is a táblagépre koncentrált. Egyértelmű volt, hogy ő nem fog részt venni a beszélgetésben.
– Hány éves az unokaöccse? – kérdeztem a felnőttet.
– Tizennégy. Csak magasabbra nőtt, mint a legtöbb, vele egykorú gyerek – simogatta meg tekintetével az asszony a serdülőt. – Persze nem csak ebben különbözik a kortársaitól, maga is láthatja – tette aztán hozzá váratlanul. – Autizmussal diagnosztizálták még kicsi korában. Már akkor feltűnt, hogy más, mint a többiek, négyévesen még nem beszélt, és nem is nagyon érdekelte a külvilág. Talán ebben az egészben az is szerepet játszott, hogy késői gyerekként született, ki tudja. Amikor a húgomnak szétment a házassága, úgy érezte, hogy nem tud mit kezdeni megközelíthetetlennek tűnő kisfiával, és intézetbe akarta adni. Én első perctől mellettük voltam, sem pénzt, sem időt nem sajnáltam tőlük. Megtehetettem, hiszen sosem volt saját családom, amiről gondoskodjak, valahogy nem jött össze, bármennyire vágytam rá. Amikor megtudtam, mire készül a testvérem a gyereket illetően, megkértem, hogy inkább hagyja rám. Mi mindig is jól megértettük egymást az unokaöcsémmel, már akkor is, amikor még csak artikulálatlan hangokkal kommunikált. Most már szép, egész mondatokban beszél, de idegenek előtt nem szokott megszólalni. Ez a golyós játék megnyugtatja, órák hosszat el tud vele szórakozni, és közben mehetünk bárhova, találkozhatunk bárkivel, nem zavarja.
– Nem volt nehéz felnevelni? – bukott ki belőlem a kérdés, amit a következő percben már nagyon bugyutának éreztem.
– Tudja, nehézségek minden családban előfordulnak, azokban is, ahol egészségesek a gyerekek. De én tőle annyi megértést, szavak nélküli szeretetet kaptam az évek során, hogy egy percig sem éreztem helytelennek a döntést, hogy magamhoz veszem. Persze, megvoltak a magunk csatái, hiszen folyamatosan igyekeztem javítani az életünkön, a változás pedig, még ha jó irányban is történik, egyáltalán nem tartozik az unokaöcsém kedvenc tapasztalatai közé. Éveken át hordtam fejlesztő foglalkozásokra egy alapítványhoz, az ottani környezet elfogadtatása, a beilleszkedés is nagy kihívás volt a számunkra. De megérte, mert az unokaöcsém azóta sokkal nyitottabb lett a körülötte levő világra
– Az édesanyja szokott érdeklődni felőle? – szólaltam meg újra.
– Neki már más az útja, ötvenévesen talált maga mellé egy jóravaló embert, most már ő jelenti neki a családot. Nem haragszom rá, amiért távol tartja magát tőlünk, sőt, kicsit talán még örülök is ennek, mert úgy gondolom, a jelenléte csak összezavarná a fiát. Mi jól megvagyunk így kettesben. Mindig közös tornával indítjuk a napot, aztán megreggelizünk, és kisétálunk a piacra. Az ebédet is együtt készítjük el, utána pedig pihenünk, vagy, ha szép az idő, járunk egyet. Nemrég elromlott a mosógépem, úgyhogy most ide is eljöttünk. Ez is egy új tapasztalat. Amikor megjön a nyugdíjam, kihívom a szerelőt, de addig még legalább egyszer biztosan megfordulunk itt, mert én hetente mosok.
A gép programja közben a vége felé járt, az asszony pedig fürgén indult egy műanyag ruháskosár után, hogy majd átpakolhasson a szárítóba. Unokaöccse egy pillanatra felnézett az okoseszközből, hogy lássa, mire készül pártfogója, aztán újra elmerült a színes golyók világában. Pár perc múlva már a szárítógépben bukfenceztek a ruhák, a levegőt pedig betöltötte az átköltöztetésük közben felszálló friss, tavaszi öblítőillat.
