A természet kalendáriuma (DCCVIII.)

*Fotó: Nagy István – Alkony a havasokban, 1920 körül

Február közepére tervezett sétámat Brassai Sámuel, a Tudománytár 1836-ban megjelent 9. kötetéből, a Bevezetés a növények organográfiájába című növényalaktani dolgozatából vett gondolattal kezdem. Kedves olvasóm, ízleld meg tenmagad is a majd két évszázada tollba került nyelvezetét a 226 évvel ezelőtt, 1800. február 13-án született utolsó erdélyi polihisztornak.

A’ sokaság csak az állatot nevezi élőnek. A’ természetnyomozók a’ növényeknek is tulajdonítják e’ minőséget. De épen nem egyeznek a’ felett, miben áll az élet’ lényege. Némellyek, p. Stahl, Humboldt, Treviranus, Bickat, Schelver, főként a „test” megmaradása’ általányos okába, vagy romlásnaki ellentállásába helyezik az életet; mások, mint Kant, az akaratba, ismét mások, mint Mirbel, az izgathatóságba; Cicero a’ benlakó melegbe; Sprengel ‘s néhány természetphilosophus a’ lét és cselekvés közti küzdésbe’ keresik. Némellyek, p. o. Schultz, még a’ kristályoknak is tulajdonítnak életet. A’ többség azonban a’ folyadékoknak az életművekben mozgásába helyzi az élet’ valóságát.

A’ helyett, hogy mindezen, részént csudálatos véleményeket történetleg sorba vennők és megvizsgálnók inkább a’ magunkét tesszük ide. (…) A’ közbeszéd az élet alatt: egy testnek mechanicai ‘s chemiaí erőktől nem függő belső munkásságát érti.

(…) A’ minőségek, mellyekben plánták és állatok egymástól különböznek, ezek: 1) a’ rügyzés; 2) fejledés határai; 3) részreoszthatóság; 4) évszakoktól függés; 5) nedvforgási rendszer; 6) táplálat; 7) táplálati és lélekzési életműszerek; 8) alakváltozások (metamorphoses); 9) érzés és idegek’ hijánya; 10) önkényes mozgás’, izmok és öszvehúzódás’ hijánya; 11) részek’ hervadósága; 12) test állása; 13) kétneműség; 14) kettősség’ hijánya; 15) életműszerek’ alkatja; 16) chemiai mineműség.

Még kemény tél van fenn a havasokban, mint a Csíkmindszenten született s 89 évvel ezelőtt, 1937. február 13-án mordon tájaiba örökre visszaköltözött Nagy István az 1920-as években megfestett Alkony a havasokban című képén, de lent a völgyi faluban már enged a hó szorítása, mint Nagy Imre 1925-ben alkotott Téli utcasarok vásznán.

Hiszen 

Ha házasodnak a verebek Bálintkor,

Készülődhetsz a tavaszra bármikor.

Ráadásul 

Ha Juliska fésülködik,

A tavasz már közeledik.

Júlia ókeresztény vértanú – névünnepe február 16-án van – egyike a legkedveltebbeknek a magyar női nevek között. Ő a névadója a Júlia szép leány balladai alakjának. E ballada Fejér-Nyikó melléki változata ékíti a Kultúrpalota Tükörtermének egyik ablakát is:

Júlia szép lëány ëgykoron kimöne

Búzavirág-szödni a búzamezőbe…

Persze még tavasz sincs, de Tavaszi révület járja a tájat – mint Kacsó Sándor (Mikháza, 1901. február 21. – K-vár, 1984. február 17.) versében:

Hol jár eszem? Az ág hegyén?

Ott is ingadozik szegény.

Meglibben s hintázik újra,

Ha a szél az ágat fújja.

Márpedig szél terem könnyen,

Olyan, hogy kicsalja könnyem,

Olyan pedig ritkán nagyon,

Hogy arcomon simogasson.

Igen vörös az ég alja,

Szelet jósol az holnapra.

Jaj, legyen, de olyan legyen,

Hogy tétován járó eszem

Hintáztassa az ághegyen.

Feledtessen rossz ügyeket.

S bontsa mind ki a rügyeket.

Február 18-án a 201 évvel ezelőtt, 1825-ben született Jókai Mórra emlékezem a Magyar Hírlapban 1899 nyarán megjelent Flóra színháza című tárcájával:

Óh ti szegény tormába esett pestiek! Akik nem ismertek más mulatságot, mint színházat, Ős-Budát, orfeumot. Nem tudjátok, hogy egy valamennyinél gyönyörűbb színház áll nyitva itt mingyárt a juhszélen, aminek a direktornője maga a pompában kifogyhatatlan Flora istenasszony.

Itt van az amfitheatruma mingyárt a János hegy alatt, az újon készült, szép országút mentén, az egész lonka mindkét oldalán messze elterülve. Az (…)őserdő vén fáit kivágták, s arra az a selevény föld, mely századok óta nem látott napfényt, egyszerre csoportjával szülte világra a méhében rejlő csodanövényeket: ott most egy virágokban gazdag bozót támadt, mely valamennyi műkertész elől elvitatja az első jutalmat.

Mennyi változatos szépség! Micsoda kiállítás! Minő csoportozatok! Az ember nem csak látja, de hallja őket: ezek a nagy kék harangvirágok csakugyan csengetyűznek, antifonálnak nekik a sorban függő aranysárga gyűszűvirágok, a margaréták danolják hozzá »élek-e halok-e?«, a hólyagos kelyhű fehér silének bókolnak mellé zömmögve. Közben kivágja a maga éneksolóját egy magányos atropa belladonna, széttolva gyertyatartó ágaival a köré csoportosult rózsafüzéres epilobiumokat: »én vagyok a szép halál!« (De még most csak virágzik, mérges bogyói nem csábítanak.) Felel neki egész kórusban a zászpák csoportja. Pompás dísznövények (minők a kerteket nem lakják, a magányt szeretik, közéjük fúródik a becsületes asclepias, melynek mézillatú virágai hirdetik a melléknevét: »vincetoxicon« (méregölő).

Amott, mint egy világító fáklya lobog fel egy verbascum, majd egy asphodelus; a népajk »királydárdának« hija mind a kettőt. S hogy még királyibb legyen, körülfonja a vadborsó rózsaszínű virágfürteivel. Ernyős, bugás virnánczok, valeriánák képezik a gratisteriát.

Bohóczai is vannak a nagy társaságnak a rókafark virágbugájú lóhere, meg a furcsa fejű laptaborz (echinops), aki ott hetvenkedik, bízva tüskés rózsabuzogányában, visszafenyegeti ő kelmét a még tüskésebb takács mácsonya, virágfurkójával.

A szép háromszínű viola, mely kertjeinkben földhöz lapult árvácska, itt derékig érő szárbament növény, mely együtt a kék virágú kaszanyűggel léptünket akadályozza.

A múlt idény szereplői, az irisek, dictamnusok, gyöngyvirágok már nyugdíjazva vannak s csak leveleikről, tobozaikról, bogyóikról ismerhetők fel: ezek bizonyosan kritizálják a mostani kegyenczeket, akik az ő szerepeiket játszák.

A szakértő színházlátogató azonban fel tudja keresni a rejtett zugokban tenyésző anyahímeseket, a gyönyörű jáczint fürtös tarka orchideákat, sőt a lopvanőszökre is rátalál a sötét páfránok árnyékában rejtőző clavaria coralloidesre, mely a mellett, hogy alakjára nézve is tetszetős, a mellett becsületes és megennivaló.

Ellenben visszariad a látogató, amikor útját állja az ellenszenves intrikus, az arum maculatum, a pettyegetett levelű gonosztevő magasra tolva korallbogyós torzsáját. Az gyilkos méreg.

És mindez a kérkedő, kaczagó virág-társaság egy tündérkéz által valami olyan összehangzó képpé alakítva, melyben a színek ellentételei mintegy követelik egymást s hogy tökéletes legyen az eszményi képtelenség kiemelkedik a virágos bozótból egy lángoló bokor: a levágott bükkfa fiatal hajtásainak kövér levelei mind karmazsinpirosak: ez azt képzeli, hogy ő a Marsban van, ahol a fák lombja nem zöldül, hanem veresül.

Most bánom már, hogy festő nem vagyok, milyen képet tudnék én ebből megteremteni. Az volna a secessiós kép!

No de hát festő nem vagyok. Kertész vagyok. Mint ilyen jöttem ebbe a színházba, ne tessék egyebet rám fogni.

Végre rátalálok a primadonnára: ezt kerestem nagyon. »Liliom Martagon« a neve (Turbán liliom). A legszebb erdei virág, mely túltesz a kertészet remekein. Virágai fürtökben csüggnek alá a magas szárról, szirmaik rózsaszínűek, májszín pettyekkel tarkázva, szétnyílva turbánalakúan összekunkorodnak, illatuk ámbraszerű.

Velem van az ásós botom, szépen kiemelem földestül, hagymástul az egész virágot s hazaviszem, elültetem, megéled.

Hát ezért mentem a Flóra színházába.

Közel félszáz virágos növény e felsorolásban! Igen, Jókai kertész is volt, de nem csupán virágkertész. Kertje ma is látogatható. 1853-ban, 28 évesen, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán honoráriumából vásárolta az akkor kőbányának használt 2 holdas földet, pazar kilátással a fővárosra. Teraszosította, feltöltötte termőfölddel, fákat ültetett, szőlőt szüretelt, virágoskertje pedig messze híres volt. Ide vonult el pihenni és írni. Halála után a kertet elhanyagolták, a Jókai-villát lebontották, de a présház megmaradt. 1975 óta a Jókai-kert természetvédelmi terület, 2007 óta pedig védett történeti kert. A kertben lévő épületek adnak otthont a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának, s a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek.

Hanem térjünk vissza az óhajtott júniusból a morcos februárba.

19-én már

Zsuzsanna, megszólal a pacsirta.

A Magyar Országgyűlés 2014-ben február 19-ét, Kossuth Zsuzsanna, Kossuth Lajos legfiatalabb húga születése évfordulóját a magyar ápolók napjává nyilvánította. 1848-ban ő szervezte meg a hadi sebesültek ápolását, ’49-ben már a tábori kórházak főápolónője volt.

E hetet Tóth István Koratavaszi alkonyával hagyom a hátam mögött:

Lágy talajú folt

nő itt-ott a fehérben.

Fékező rugók

pattannak észrevétlen.

Partokon marad

szürkén a repedő jég.

Indul a patak

levetni kígyóbőrét.

Levegőre tör

a fű a földágyásból.

Éles csirkecsőr

így kél ki a tojásból.

Gesztenyerügyek

kihívó hegye díszük,

mintha mellüket

fitogtatnák a csitrik.

Sorvasztó fagy ült

minden élőn a tegnap,

s ifjú, felhevült

naptól a rügy tüzet kap.

Gyapjas tüzei

bontják a levél rajzát,

így öltözteti magát

e torz csupaszság.

S a nap lágy rögön –

most villan épp utolszor,

mint tömény öröm,

vagy kilöttyintett óbor.

Tán azt várja, hogy

csípős szelek letépjék,

kövessék fagyok

és köd – szennyes fehérség.

S látatlan hevül,

mert éjeken is átsüt,

s a szív úgy feszül,

mint duzzadó, bezárt rügy.

Pattanásig feszült rügyként várva a tavaszt, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2026-ban, böjtelő havának közepén.