Egy nap Tasmánia szigetén

*Fotó: Kilátás a Wellington-csúcsról

Tasmánia tartományként Ausztráliához tartozik, fővárosa Hobart, Ausztrália legdélibb városa. Abel Tasman fedezte fel 1642-ben, és Van Diemen földnek nevezte el, a Holland Kelet-indiai Társaság kormányzójának tiszteletére. Éghajlati leírása azonban nem ösztönözte a Holland Kelet-indiai (ma Indonézia) Társaság tagjait, hogy ide költözzenek. Ha nekem kellett volna választanom, bizonyára inkább ide költöztem volna, mint hogy valahol Indonézia déli részén éljek. 

A sziget első telepesei angol fegyencek voltak, az első szállítmány 178 elítéltből és 25 tisztből állt. Az 1803-ban alapított angol rabtelep hamarosan ismertté vált, s túlkapásairól, kegyetlenségeiről lett hírhedt. Megfelelt a híres, vagy inkább hírhedt francia rabtelepnek, az Ördög-szigetnek Guyana keleti oldalán, mely később, 1852 és 1952 között működött.

Miután a hobarti rabtelep megszűnt, 1852-ben Tasmániára változtatta nevét. 

Ameddig vissza tudok emlékezni, mindig szerettem volna Tasmániát meglátogatni. Hogy miért? Nehéz volna elmondanom. Nem emlékszem, hogy földrajzból tanították volna, de valahol találkoztam a nevével, és utána megmaradt. Be kell vallanom, sokat nem tudtam a szigetről, akkor néztem egy kicsit utána, mielőtt útnak indultunk. 

Hosszú múltra tekint vissza, de rövid az írott története. Számunkra ismeretlen fák, növények, állatok és őslakók hazája, akik Ausztráliából kerültek ide, és ittragadtak, amikor a keskeny, összekötő földsáv víz alá került, mintegy 12.000 éve. Változatos domborzat és időjárás, tiszta levegő, csodás táj, talán ezzel lehetne röviden jellemezni. 

A beutazási formaságok a hajón történtek, mint kiderült, otthon hiába adtam ki 70 dollárt a vízumért, itt ingyenes. Hiába, sokszor irigylem a trehányokat, kik nem hallgatnak a tanácsokra, hiszen a Holland America Line hajótársaság többször is írt, a vízum kell, anélkül ne is gondoljak az elindulásra. Azonban meglepően gyorsan túl vagyunk a formaságokon, a vízum érvényes egész Ausztrália területére.

Aki Ausztráliát jön meglátogatni, elég valószínűtlen, hogy Tasmániával kezdi. Nekünk azonban így sikerült, és valószínű, hogy a következő hétre ez az utolsó hely, ahol hegyeket látunk. Az idő csodás, kék az ég, alig van egypár felhő, ismét szerencsések vagyunk. Ez a hely is dimbes-dombos egy különleges formájú öböl partján. Annak, aki szereti a természetet, és persze nem rabként jön ide, elképzelni sem lehet szebbet. Kalauzunk azonban „megnyugtatott”, Hobartban a napi négy évszak nem ritkaság. Nem sokat tévedett, mi kettőt kifogtunk; a szárazat meg a nedveset. A kikötőtől a Salamanca téren át a Battery Pointon haladunk a régi lakónegyedeken keresztül. Elhagyjuk az Anglesea barakkokat, a földrész első sörgyárát, a Cascade Breweryt, és kapaszkodunk Hobart legmagasabb pontja, a Wellington-csúcs felé. Habár a csúcs csak 1271 m magas, mivel az öböl is látszik, sokkal magasabbnak tűnik. Ahogy közeledünk, a fák ritkulnak, s mire felérünk, gyülekeznek a felhők, s a szél bizony jól fúj.

Egy eukaliptuszféleség nő a hegyoldalon, mely illóolajokban gazdag, nemegyszer okoz tüzet, mert könnyen meggyúl. A csúcsról gyönyörű a kilátás, balra a Derwent folyó torkolata, öblök, szigetek, házak, parkok minden irányban. Jól lehet látni a kikötőt, a háttérben pedig a fodrozott partvidéket, illetve szigeteket. 

Tasmánia lakosságának mintegy fele, 200.000 ember lakik a környéken. Ha derült az idő, 100 km-re is el lehet látni a csúcsról. A csúcson a kilátó, s bizony egy séta után jó bejönni, itt legalább nem fúj a szél, igaz, kevesebbet is lehet látni. 

Telik az idő, indulunk is vissza a botanikus kert (Royal Tasmanian Botanical) megtekintésére.

Természetbolondok (mint jómagam) paradicsoma ez, de 30 perc alatt (ennyit állt a városnéző busz) szinte semmit sem lehet látni. Egyik végén az 1829-ben épített Arthur Wall; a fal egyik oldala kőből, a másik pedig téglából van, közötte pedig fűtötték, minek következtében a téli időszak lerövidült körülötte. A kert másik végében húzódik a 280 m hosszú Eardley-Wilmot Wall, ezen van a kovácsoltvas bejárati kapu is. A botanikus kert egyik érdekessége a Subantarctic Plant House (szubantarktikus növényház), mely állítólag egyedüli a világon.

A botanikus kertből átmegyünk a Derwent folyón a Tasmán-hídon (Tasman Bridge) a Montagu-öböl túlsó részén levő Rosny-kilátóhoz (Rosny Point Lookout), ahonnan vissza lehet tekinteni az öböl túlsó oldalán fekvő Hobartra. Ide látszik a Wellington-csúcs is, de már szinte teljesen felhőben van. 

Útikalauzunk a város nevezetességeit igyekszik bemutatni, de van mikor nincs semmi említésre méltó, ilyenkor „politizál”, meséli Tasmánia történetét, főleg a rabtelep létesítése után. Mint kiderül, az elítéltek leszármazottjai mind büszkék eredetükre. Mivel az angoloknak szükségük volt munkaerőre, hogy benépesítsék a területet, jobb módszert nem találtak. És mivel az akkori törvények szerint legalább 6 éves ítéletre volt szükség, hogy valakit ide szállítsanak (különben nem volt „kifizetődő”), egy egyszerű kenyérlopásért is ez volt a büntetés. Sőt nem egy olyan esetre is volt példa, hogy valakit minden bűnös cselekedet hiányában ítéltek el. Ez volt, most azonban jobb volna, legalábbis útikalauzunk szerint, ha kialakítanának egy inkább helyi öntudatot, nem kellene mindenben az angolokat utánozni. Jó volna, ha zászlójukról is lekerülne a Union Jack (a brit lobogó).

Visszafele megállunk a Salamanca téren, az eső azonban szemerkélni kezd, míg hajónk továbbindul. Hiába, a szép időt sem lehet túlzásba vinni. A Salamanca tér nagy része tulajdonképpen a régi, restaurált raktárépületekből áll, mely megadja koloniális jellegét. Szépen rendben van tartva, (számomra egy kissé) monoton épületeiben vendéglők, üzletek, kávézók sora.

A hajónkról még lézengenek egy páran a környéken, de lehet látni, még nincs teljes turistaszezon, aminek személyesen csak örvendeni tudok. Nincs nagy tömeg. Üzletek, vendéglők, s a tér egyik végén Abel Tasman szobra, valamint hitvallásának másolata. Ezek szerint minden új terület, melyet felfedeznek, egy emlékkő elhelyezésével, illetve a holland zászló kitűzésével a holland birodalomhoz csatolódik. Egyszerű és tiszta, bizony sokszor gyakorolták és magyarázták bizonyítványuk/cselekedetük, miszerint mindezt a civilizáció nevében teszik. Abel Tasman a zászlókitűzés után keletre indult, s felfedezte a mai Új-Zélandot, mielőtt visszatért Batáviába. 

Miután végigjárjuk a Salamanca teret, egy eléggé meredek lépcsőn felmegyünk a Battery Point negyedbe. Magánházak sora tanúskodik, hogy akik itt laknak, azoknak van mit aprítani a  tejbe. Kissé távolabb, az Anglesea Barracks, Ausztrália egyik legrégibb kaszárnyája. Visszafele a Princess parkon keresztül jövünk, és megcsodáljuk a helyi virágok képviselőit, legjobban egy hatalmas Echium piniana (kígyósziszféle) tetszik. 

Lassan az idő is kezd nagyon elszomorodni, mintha helyettünk is búsulna, hogy csak ilyen rövidre sikerült a látogatásunk. Egypár érdekes dolgot láttunk, hallottunk, de éppen csak a felszínt érintettük. Igaz, így is szerencsésebbek voltunk, mint sokan, akik nem jutottak el erre az érdekes helyre. Tasmán ördögöt nem láttunk, de talán jobb is, hogy így történt. A rövid látogatás alatt is kellemes élményekkel gazdagodtunk.