Július 31-én Oana Țoiu, a Bolojan-kormány nemrég kinevezett külügyminisztere arra kérte a polgármesteri hivatalt, hogy vonják be Tulceán, a Művészeti Múzeum melletti sétányon az addig háborítatlanul lobogó orosz zászlót. A tárcavezető szerint „megengedhetetlen, hogy az országos és a helyhatóságok egy olyan ország zászlóját tűzik ki, amely agressziót követett el, és indokolatlanul jogtalan és brutális háborút folytat egy szomszédos állammal.” A zászló köztéren, az ukrán, a görög és a török és természetesen a román lobogó mellett állt. Ștefan Ilie polgármester azt nyilatkozta a sajtónak, hogy az említett országok zászlói 2000-től lobogtak egy olyan parkban, ahova az említett nemzetek művelődési személyiségeinek állítottak emléket. Az idők során pedig a helyszínen a külképviseletek számos művelődési rendezvényt szerveztek, ahol többek között a művelődési sokszínűséget, a nemzetek közötti kulturális kapcsolatot méltatták. A polgármesteri hivatalhoz küldött átiratban a külügyminisztérium megjegyezte, hogy „a nemzeti lobogó kitűzésére vonatkozó jogszabály nem engedélyezi más állami lobogók felhúzását”, ezért nem engedhetik meg, hogy a már említett agresszorállam zászlaját köztérre helyezzék. A polgármesteri hivatal bevonta a zászlót, amiről értesítette a külügyminisztériumot, amely egy Google-posztolás alapján értesült arról, hogy ez megtörtént az országban. Eddig a hír.
Amiről azonban valószínű, hogy nem értesült, vagy nem akart tudomást szerezni a hazafiságtól túlfűtött külügyminiszter asszony, az, hogy valójában a Duna menti város két jelentős kulturális intézménye, a Művészeti Múzeum és a Duna-delta Bioszféra Múzeum épületei között, két utca találkozásánál, ízlésesen elrendezett területen kialakított téren levő mellszoborcsoport a kisebbségek parkjában áll. A parkba a 2000-es évektől a Dobrudzsában évszázadok óta együtt élő kisebbségek fontos politikai és kulturális személyiségeinek állított emléket a város, és tegyük hozzá, a többségi románok szép gesztusaként. Az oroszok, és ha már kisebbségekről beszélünk, akkor a lipovánok képviselőjeként annak a Szergej Alexandrovics Jeszenyinnek állítottak mellszobrot, akit Oroszországban, de szerte a nagyvilágban is legalább akkora hírnév övez, mint a „nemzet költőjét”, Puskint. Zaklatott életútja volt, fiatalon öngyilkosságot követett el. Az orosz költő szobra mellett áll Mustafa Kemal Atatürk török államférfi, Nikos Kazantsakisz görög író és Tarasz Szevcsenko ukrán festő és költő mellszobra. Az említett személyiségeket a kisebbségiek szervezetei ajánlották, nevezték meg.
Ebben a kontextusban pedig úgy is értelmezhetjük, hogy az orosz zászló bevonásával tulajdonképpen azt az orosz (lipován) kisebbséget is „megsértették”, akiknek a képviselői több mint 200 éve élnek a Duna-deltában, és kultúrájukkal, táncukkal gazdagították Dobrudzsát és az egész országot. Aki járt a Deltában és találkozott velük, tapasztalhatta, hogy végtelenül kedves, barátságos és vendégszerető, jó kedélyű emberekről van szó, akik még ma is őrzik a halászat ősi hagyományait. De ezen túlmenően a két említett művelődési intézmény között kialakított rondó tulajdonképpen a kisebbségek közötti békés együttélésnek, barátságnak, a kulturális sokféleségnek is emléket állít, így a zászló nem a mai kontextusban helyezett orosz nagyhatalmi agressziót „jelezte”, hanem pontosan ennek az ellentétét (többek között az ukrán mellett) hirdette.
Persze mi, magyarok megszoktuk, hogy tájainkon a szélsőségesebb gondolkodású többségi politikusok, a „hazafibb” honfitársainknak borsódzik a háta, ha meglátják a székely, netán a magyar (Magyarország) zászlaját. Mi többször elmondtuk a politikai diskurzusban, a közszférában és mindenhol, ahol lehetett, hogy ezek a lobogók nem árnyékolják be annak a zászlónak a színeit, amely a közös országunké. Nem egy nemzeti kisebbséghez tartozó sportoló állt fel meghatottan a különböző versenyek nyerteseként a legfelsőbb dobogóra, miközben tiszteletére húzták a román himnuszt, és magasba emelték a piros-sárga-kék lobogót. Minket pedig az sem zavar, ha Dobrudzsában török, görög, a Bánságban szlovák, szerb zászlót lengetnek azok, akik kultúrájukkal, anyanyelvükkel egy más országba került nemzet részeinek tekintik magukat. És számtalanszor hangoztattuk, hogy e kulturális sokszínűség mindannyiunk értéktárát gazdagítja. És ezt tudnia kell egy külügyminiszternek. Mert ha megfelelően tájékozódott volna a tárcavezető, akkor talán rájön arra, hogy semmit sem ártott emlékével Szergej Alexandrovics Jeszenyin Tarasz Szevcsenkónak, aki mellett olyan békésen megfért mellszobra az UNESCO világörökséget bemutató Duna-delta Bioszféra Múzeum és az egyetemes kultúrát hirdető Képzőművészeti Múzeum közötti rondón. Sőt. És az egymás mellett lobogó zászlók talán példamutatóként hirdetnék továbbra is, hogy a politikai nézeteltérésektől eltekintve az egyetemes kulturális értékek egymásba fonódása jelenti a békés együttélést. Csak ehhez megfelelő nyitottság kell.
