Visszanéző: Harmincéves a marosvásárhelyi dramaturg- és teatrológusképzés

*Teatrológusok találkozója a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem székhelyén 2025. november 8-án. Középen a szervezők moderátor szerepben (balról): Székely Gál Boglárka, Albert Mária és Boros Kinga (Fotó: N.M.K.)

A múlt és jövő közt mozgó gondolatokat szeretnék megfogalmazni most, amikor nagy örömömre egykori tanítványaim szép számban és ráadásul nem virtuálisan, hanem fizikailag vannak jelen körünkben.1  Azzal kezdeném, hogy 1923. november 10-én a berlini Humboldt Egyetemen megalakult az első színháztudományi tanszék, és korszerű, szakszerű kutatás vette kezdetét a német kultúrában. Magyar nyelvterületen ugyanekkor, az 1920-as években kiemelkedőnek számított Németh Antal korszerű színházi gondolkodása, de ehhez akkor még nem kapcsolódott képzés vagy tanszék. Ugyanebben az időben Erdélyben éppen nehéz idők járnak: szegénységbe sodródó színházakat kell fenntartani egy-egy városnak (pl. Marosvásárhelyen a Szabó Pál éppen tönkremenő társulatát), és a magyar színházakra óriási állami adót rónak ki – a helyzet tehát nem alkalmas a színháztudományi kutatóhelyek alapítására. Viszont sokkal kedvezőbb helyzet alakul ki a második világháború után, 1946 őszén, amikor Kolozsváron megalakul a mi egyetemünk elődje, a Mihály király által ellenjegyzett törvényerejű rendelet nyomán – ez a magyar nyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium, amely azonban 1948-ban átalakult két intézménnyé, a magyar és román Művészeti Intézetté, majd 1950-ben e kettő helyén megalakult három szakosodott főiskola: a kéttagozatos Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet és mellette a Ion Andreescu, valamint a Gheorghe Dima; és végül a mi intézetünk, magyar nyelvű oktatási egységként, 1954-ben átköltözött Marosvásárhelyre. A Mihály király-féle rendelet ’46-ban az intézményen belül két tanszék létesítését írta elő (egyik a színpadi beszéd, dráma és komédia, a másik pedig a színházi rendezés), később pedig, az 1948-as Magyar Művészeti Intézetet létrehozó törvényrendeletben már a színművészet és a rendezés szak mellett a színháztudományi szak is szerepel. Kecsegtető lehetőség, ám mégsem szervezték meg erre a szakra a felvételit, csupán a színész és a rendező szakra. Egyre erősebben sajgó hiányt jelentett ez a továbbiakban, a század második felében. A képzés elindítását nem lehetett tervbe venni, holott egyre égetőbb kérdéssé vált a kritikus, a dramaturg, színháztörténész szakemberek hiánya, valamint 1954 után a rendező-utánpótlás is – a színházi élet immár sokat vitatott mindennapos problémáivá váltak. 

Az 1989-es fordulat után pedig érthetővé vált, hogy a hiányszakmák felé fordult a figyelem – így jött létre egyetemünkön 1991-ben a rendező szak, és végre 1995-ben a színháztudományi szak, románul teatrológia, utóbbi a Béres András és Kovács Levente kezdeményezésére. Ezek az intézményes törekvések természetszerűen az akkori színházfelfogás szerinti képzést írtak elő – és ennek megfelelően indult el az a szak, amelynek eszménye az elméletileg erősen felvértezett, sokoldalú műveltséggel rendelkező dramaturg. Ennek az eszménynek a megszületése nyilván a 60 éves dramaturghiány eredménye volt, a szakterület kompetenciájának visszaszerzéseként artikulálódott, és valójában a színház akkori céljait, igényeit szolgálta: korszerű példaként szolgált az erdélyi színházi világban jól működő Tompa Gábor és Visky András rendező-dramaturg párosa, amelyben Visky, a dramaturg nemcsak az irodalmi szöveg útját kísérő és azt értelmező, elméletiekben is művelt szakember, hanem a színpadi mű dramaturgiájának mestere – és „a rendező barátja”, ahogyan ő maga is használta ezt a fordulatot egyik írásában. Egy ilyen modell a mi kezdeti elképzeléseinkben is olyan tantárgyakat írt elő a képzésben, mint a művészettörténet, a zenetörténet, képzőművészet stb. (az első évfolyamok emlékezhetnek erre). Ezt a modellt sem volt könnyű meghonosítani az intézetben, ahol kifejezett hagyománya volt az elmélet hasznosságára vonatkozó erős fenntartásoknak. Pedig a dramaturgi munka nyilvánvalóan elmélet és gyakorlat összefonódásában bontakozik ki, a kreativitás mellett elmélyültséget is feltételez. Az első néhány évben nehéz fordulatok is voltak, hiszen a zsigeri színész eszményét valló akkori közeg nehezen fogadta be a kritikus, analitikus attitűdöt. Ezekre a pillanatokra most nem is szeretnék emlékezni. 

Viszont szívesen idézem fel azt, ahogy az évek során sok határozott lépést tettünk meg a kezdetek erős elméletorientáltságú dramaturgképzéséhez képest. Fontos döntés volt pl. a diákok nem helyi színházakhoz kihelyezett szakmai gyakorlatának megszervezése, a diákok tudományos dolgozatainak konferenciaszerű bemutatása, a drámaajánlók szervezése (Csép Zoltánnal), később pedig a dramaturgasszisztencia bevezetése, a közös performatív akciók szervezése (szintén Csép Zoltánnal vezettük: ezek sokszor életet mentettek, pl. egy olyan évfolyamét, amelyen szerencsétlenül két diák maradt), az egyetem helyeinek, tereinek diákbemutatója a nagyközönség számára (lelkes csapattal szerveztem, akik kutattak is a témában), a fordítói műhelyek és a Lark tábor (Albert Mária szervezésében), az osztálytermi színházworkshop (Kárpáti Péter vezette, ezt Varga Anikóval ketten szerveztük), a Kerek-asztal Színházi Nevelési Központtal való együttműködés (Boros Kinga projektje), színházi dokumentációkészítés és archiválás (Lázok János projektjei) stb. Részben ezek segítettek megalapozni annak a dramaturgnak a képét, aki már nem csak a szöveggondozó dramaturg feladatait tudja ellátni, hanem maga kezdeményez, ajánl, kurátorkodik, moderál, színházi repertoárt és arculatot alakít, kontextust teremt, szövegeket ír és/vagy adaptál, kritikusként működik, gyakorlati és produkciós dramaturgi munkát végez, (alternatív) előadást rendez, előadást tervez. Két arca van, egyik gyakorlati, a másik elméleti, és ugyanúgy tagja az alkotócsapatnak, mint a rendező, a díszlettervező, a színész. Két dologban sikerült tanrendi szinten konkretizálni ezt az orientációt: elsőként abban a döntésben, hogy alkalmazott színházi szakirányt indítunk (itt Boros Kingával szőttük a terveket), és habár a terv nem sikerült a román oktatási rendszer kövületei és viszályai miatt, legalább sikerült bevezetni az alkalmazott színház tantárgyat és a színház-, ill. drámapedagógiai tematikájú műhelyórákat). Másrészt a színészmesterség diszciplína bevezetése után egy régóta tervezett tantárgyat, a színpadi rendezést is beiktattuk a kreatív írás mellett. Szakunk eszménye most már a sokoldalú teatrológus, illetve színházcsináló, akinek a feladatköre nem az irodalmi szöveg gondozásában, értelmezésében merül ki, hanem egy kreatív attitűd az övé, a színház világának felelős alakítása. 

Hadd idézzem fel tudományos eredményeink néhányát, amelyekre büszkék lehetünk:

Fiatal tanítványaink bekerültek a szakunkra tanítani: Ari Nagy Barbarával kezdődött, Balási Andrással, Király Kinga Júliával, Csép Zoltánnal, majd hosszú szünet után Sz. Gál Boglárka is csatlakozott a tanszékcsoporthoz. Örömömre szolgál, hogy sikerült bevonni doktoranduszainkat az oktatásba – Adorján Beáta után Kelemen Roland és Bugnár Szidónia foglalkoztak, foglalkoznak a diákjainkkal. Tanítványaink közt szép számmal vannak doktorátust végzettek is, akik felelősen felvállalták a színháztudományi kutatómunkát – legutóbb Kovács István, első évfolyamunk egykori diákja védte meg doktori dolgozatát. És kollégánkká lett két olyan tanítványunk is, akik ugyan nem a szakunkon dolgoznak, de teatrológiát végeztek: B. Fülöp Erzsébet és Novák Ildikó.

Fontos kezdetet jelentett az első színháztudományi konferencia és a jónevű, valamint mellettünk kitartó előadógárda kialakítása, amely, miután az intézet saját nehézkedése ellenére is elfogadta a konferenciaszervezéssel járó jelenségeket, a szakmai találkozások és közeg hosszú ideig jótékonyan befolyásolta a szakmai légkört. Szintén a mi katedránk munkájához kötődött a Symbolon című színháztudományi periodika fenntartása (ennek első főszerkesztője Béres András volt, mindenes szerkesztői pedig Lázok János és jómagam). 

Jelentős és hosszan ható eseményeknek bizonyultak a vendégtanári meghívások, érdemes volt dolgozni rajta. Jó lépésnek bizonyult pl. meghívni Jákfalvi Magdolnát – egy budapesti találkozás után írtam neki a meghívólevelet 3-4 előadás tartására, egy 386-os IBM-kompatibilis számítógépen, amelyen viszont nem mindig látszottak a kötőjelek (kóddal kellett előhívni, néha sikertelenül), és Magdi értetlenkedve írta vissza, hogy ő nem tud 34 órát tartani nekünk év közben (2009-ben). Ez volt a hőskor, a sikeres nyitások és vendégkurzusok időszaka, és mára már Kékesi K. Árpáddal mindketten a doktoriskola oszlopos tagjai. Kárpáti Péter meghívása egy workshopra szólt, de azóta egy egész mesteri szakot – a drámaírás szakot – bízhattunk rá. Kricsfalusi Beatrix vendégtanárkodása szintén hosszú távú kötődést, tartalmas közös kutatást eredményezett kollégákkal, diákjainkkal. A Londonban élő Trencsényi Katalin táncdramaturgiai workshopja is nagyszerűen sikerült, és kezdetét jelentette egy olyan együttműködésnek, amelyben négy egyetem Open Aesthetics címen workshopot szervezett a dunaPart platform idején diákjaink számára (ezen vett részt szakunkról Dögei Mátyás, Kelemen Roland, Koós Csenge, Marton Orsolya és Torner Anna). Cziboly Ádám meg Bethlenfalvi Ádám drámatanárok meghívása egy workshopra hasonlóképpen hosszan tartó kapcsolatot jelent – nemrég indult egy négy egyetemet mozgató projekt: egy ígéretes nemzetközi mesteri terv, a Cziboly Ádámmal való kapcsolatnak köszönhetően.

Sikeresnek érzem a tanszéki kutatás kialakítását is: eleinte szerény egyéni kutatásbemutatók, majd közös projektek és pályázások, aztán az egyetem történetének közös kutatása teremtett jó szakmai légkört a tanszéken (ebből született egy intézménytörténeti kutatás, az akkori rektor óriási hangereje által támogatottan: azóta két kötet jelent meg belőle, A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei címmel – szerk. Lázok János és Ungvári Zrínyi Ildikó). Később pedig a Philther-kutatások és a 40 elemzést tartalmazó első Philther-kötet megjelentetése volt fontos közös munka. (Ezt aztán követte két másik Philther-kötet, illetve a Test-hatalom-intézmény kutatás, amelyeknek szintén a tanszékünk volt a kiindulópontja.) A legnagyobb öröm és igazán felemelő ezekben a folyamatokban: együtt kutatni és dolgozni tanítványainkkal (Nagy B. Sándor, László Beáta, Sz. Gál Boglárka, Nagy Botond, Balogh Ádám, Torner Anna, Tompa Ferenc, Barna Léna), értéket teremteni és (ki)utakat keresni a színházi kutatásban, ezzel segíteni az erdélyi színház mostani helyzetét. 

Felvillantom ezeknek a trendeknek a már kitapintható jövőbeli folytatását is, amely az utóbbi időben artikulálódott a szakunkon folyó munkában: a jövő dramaturgja-teatrológusa olyan, gyakorlatban jártas, a színház kutatását és elméleti aspektusait is értő és művelő szakember, aki elkötelezett a társadalmi érzékenyítés ügyében, részt tud venni a művészetalapú kutatásban, és felelősen gondolkodik a színház lokális kérdéseiben, a közösségformálásban, és – esetenként aktivista hozzáállással – dolgozik azon, hogy a művészet, a színház eszközével segíthessen a globalizált világ gondjain.

Ungvári-Zrínyi Ildikó, a Teatrológia Tanszék egykori vezetője, a szak egyik alapítója

*1Elhangzott a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakja által szervezett teatrológustalálkozón, 2025. november 8-án