Szabó Magda – kigyógyulni az írás által

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (69.)

Mint azt Soltész Márton állítja (Pilátus udvarában I. A terápiás írás mintázatai Szabó Magda regényében, Korunk, 2021/6.), az írás öngyógyító, illetve terapeutikus hatású cselekvés volt Szabó Magda számára. Felvetődik a kérdés: vajon milyen kór bántotta a hosszú életet megélt írónőt, avagy miből akart kigyógyulni az írás által? Nem egyszerűen arról a fájdalomról van-e szó nála is, mint amiről Móricz Zsigmond ír: csak arról tud írni, ami fáj. 

Való igaz, Szabó Magda fikciós világa sokszor önéletrajzi fogantatású, s gyakran magáról és a családjáról ír, a világnak és az életnek egy körülhatárolt, általa jól ismert részéről. Ha Szabó Magda életét, életművét és az életmű szakmai megítélését tekintjük, megfigyelhetünk egy halvány, de folytonos törésvonalat két véglet között: egyik oldalon a mások előtt (jó) szerepeket játszó, tetszeni vágyó, sziporkázó és energikus nőt és alkotót találjuk, a másik oldalon pedig a saját hibái, kompromisszumai, mulasztásai, sőt, képmutatása, önzése és az üldözöttsége vagy üldözési mániája miatt szenvedő embert ismerjük fel. Bonyolult történet: a szocialista hatalom Szabó Magdát előbb tiltotta, majd tűrte, aztán támogatta; az irodalom ítészei pedig hol alá-, hol túlbecsülték. Írótársai sem viszonyultak hozzá azonosan. Eszterházy Péter Szabó Magdát didaktikus írónak vélte („jó tanárnőnek”), Jókai Anna Átvilágítás című művében feltárta, hogy kettejük (a két kortárs írónő) között az egészséges kölcsönösség és bizalom megrendült. Lehetséges, hogy a szuperszülők által kiváltságos-okosan felnevelt Szabó Magda (lásd Ókút, 1970) talán éppen önazonossága utolsó hányadát adta fel, amikor támogatott íróvá vált a szocialista Magyarországon? Ő maga így válaszol kérdésünkre: 

„Vagy üldöző, vagy üldözött:

nem ismer mást e korszak.

Légy üldözött, hogy véredért, 

ne vétkedért sikoltsak!” (Szabó Magda: Vagy üldöző, vagy üldözött)

Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.) életsebeinek egy része a (magyar és nem csak magyar) huszadik század általános kórtüneteiből származott. Trianon, a háborúk, a társadalmi rend állandó bomlási folyamatai, az ideológiák, tények, meghasonlások és eszmények ütközése, a szocializmus táptalaján kifejlődött paranoid skizofrénia, a férfiak és nők szerepkörének átalakulása, az elhomályosuló valóságérzet a mediatizált és a tényszerűség illúzióját megteremtő közlésmódokkal szemben, a felejtés és elhallgatás „kultúrája”, a narcisztikus-artisztikus menekvésmódok (kibúvók az élet  valós kihívásai alól) kínálata minden egyes emberre hatott és hat ma is. 

Szabó Magda 1940-ben diplomázott Debrecenben latin-magyar szakon; bölcsészdoktori diplomát a római kori szépségápolásról írt disszertációjára kapta. Debrecenben, Hódmezővásárhelyen, majd Budapesten volt gimnáziumi tanár. 1947-ben feleségül ment Szobotka Tibor íróhoz, akivel gyermeket egy később megbánt fogadalomból nem vállalt. 1949-ben Baumgarten-díjat kapott verseiért, de még aznap vissza is vonták tőle a kitüntetést, és elbocsátották állásából. 1958-ig nem publikálhatott. Később „felsőbb körökben” is lelt barátokat, támogatókat, s 1958-tól aztán bőven „termett”: ifjúsági, fiktív meséjű és önéletrajzi elemekből építkező regényt, drámát, esszét, útirajzot, novellát. Műveiből, melyeket sok nyelvre lefordítottak, több jelentős film is készült (Vörös tinta, A Danaida, Tündér Lala, Abigél). Kilencvenedik évében, olvasás közben érte a halál. 

Sokféle testi és lelki betegség, stagnálás, romlás, halál, illetve gyógyulás fordul elő Szabó Magda műveiben. Az 1959-es Az őz című regénye egyenesen „gyilkosok és áldozatok regényeként” robbant be az irodalmi köztudatba, harmincöt nyelvre lefordították, és Herman Hesse elismerőleg írt róla. Az őz (1959) főhőseit az irgalmatlan, gyilkos huszadik század úgy eltorzította, hogy betegesen nem tudnak hinni, bízni, örülni. Így kergeti halálba, már „befutott” színésznőként, a nála jobb körülmények közé született gyermekkori barátnőjére betegesen irigy és féltékeny főhős azt a férfiút, aki őt egyedül, igazán szerette; miközben ezzel lelkileg beteg önmagát is halálra ítéli. A kor ádáz ütéseitől sújtottan, beszűkült tudattal tengődő, feloldozni és feloldódni képtelen, kifosztottságukat a világnak és maguknak megbocsátani nem tudó regényhősök a Disznótor (1960) hősei is, akik az ógörög tragédiák világába illően robognak végzetük felé. 

Örökké időszerű kérdéseket vet fel Szabó Magda következő regénye, a Pilátus (1963). Egy gyors lefolyású betegség váratlanul, reggeli kenyérpirítás közben érkező hírével kezdődik a könyv. A jószívű, karrierje csúcsán álló, de férjétől gyermektelenül különélő Szőcs Iza egy presszóban, kávé mellett fejti ki édesanyjának, hogy apja halálos beteg, s csak alig pár hónapja lehet hátra. A makulátlanul jellemes Szőcs Vince előtti hazudozás nehéz teher férj és feleség meghitt kapcsolatán. A betegség gyors lefolyású, a fájdalom, a megdöbbenés és a vágyott elbúcsúzás elodázása egyszerre kínozza mindkettőjüket. Miért olyan ép-egészséges férje jólelkű kezelőorvosa, a nyugdíj előtt álló Dekker professzor? – tépelődik férje szenvedését tehetetlenül nézve a krisztusi főhős, Szőcsné. Egyedül Iza orvos férje, Antal tud segíteni, mert kellő empátiával és tapintattal bánik mindenkivel; majd Vince utolsó óráit a kórházi ápolónő, Lídia képes szakértelmével és megnyugtató jelenlétével bensőségessé tenni; Lídia falubelije a haldoklónak. 

Szabó Magda ítélet alá helyezi regénye (kihívóan) Pilátushoz hasonlított doktornőjét. Izának már gyermekkora óta mindig igaza volt, józan, precíz és okos volt. Mások igazságát azonban Iza felnőttkorában sem képes érzelmileg átélni. Amikor negyvenkilenc évi házasság után édesanyja elveszíti férjét, Iza a gyászban „korrektül” ott áll anyja mellé, de mégis, „mindenre gondolva” egyedül dönt édesanyja sorsáról. Eladja a régi, vidéki szülői házat – átengedi azt Antalnak. Egy kis gyógyfürdői kitérő után magához költözteti édesanyját Budapestre, bele sem gondolva, hogy mennyi érzelmi feladattal is jár a gyász és az egy egész életet jelentő, hosszú, boldog házasság elengedése – és hogy mennyire veszélyes idős korban a radikális környezetváltoztatás. Szőcs Etelka, az özvegy újra és újra rugalmasan és pozitívan reagál, próbál alkalmazkodni élete teljes felfordulásához és hűvösen tartózkodó gyermekéhez. Iza azonban érzelmileg még mindig nem nyit, munkája és rendezetlen magánélete mellett (vagy miatt) szinte gépiesen, már-már ridegen viszonyul édesanyjához. Egyik kiáltó kórtünete, hogy édesanyját magában öregasszonynak nevezi… Éppen gyermeki kötelessége tudatában nem engedélyez a még teljesen aktív „öregasszonynak” semmilyen feladatot és célt. Így apad el a valódi érzelmi kapcsolat a melegségre vágyó friss özvegy édesanya és a nagyvárosban szakmailag kiteljesedett, de lelkileg megrekedt leánya között. Mert nincs párbeszéd, megértés és szeretet az „öregasszony” és a „doktornő” között. A hivatásába menekült Iza szenved a maga kimértsége miatt, de nem ismeri be, és ezért nem képes változni. Amikor pedig a normális szabad életvitelről letiltott Etelka a novemberi hidegben hazalátogat férje sírjához, úgy érzi, csak a sír mellett érezheti otthon magát. A számára meghitt otthont már nem nyújtó falu szélén, a hajdani Balzsamárokban örökre eltűnik. A regény végén Iza önmagát áltatva még mindig másokat hibáztat – most anyja haláláért. Megérzi, hogy most már egészen magára maradt. Kétségbeesetten szólongatja elvesztett, szavaira válaszolni immár nem tudó szüleit.

Szabó Magda anyai felmenőinek szövevényes krónikáját írja meg a Régimódi történet (1977) című regényében. Ebből a naplót, dokumentumokat és elbeszélői hangot egybeszerkesztő, különleges hangvételű, remek családregényből izgalmas hatrészes tv-filmet készített Bereményi Géza. A családregény fő helyszíne Debrecen és környéke, amelyet a 18. század elején egy idegen utazó „lugubris [gyászos] tónusúnak” látott. A többszörösen kipusztított város mindig újraépül, de erkölcsében szigorú marad, gazdálkodásában óvatos, és kollektív lelkiismeretének kipárolgásától pedig mintha mindig hideg volna… A kálvinista Róma előkelő, jómódú kalmárlánya, Rickl Mária szerelemből hozzámegy egy hajdani ’48-as honvéd, s a ’48-ból és a régi módiból nem engedő földbirtokos fiához. Három egészséges gyermekük születik, fiatalok, gazdagok, szeretik egymást. De megszokott életmódjuk túlságosan különbözik, értékrendjük és családi hagyományaik annyira eltérőek, hogy szépen induló házasságuk hamar megromlik. A takarékos Rickl Mária mindenből hasznot akar a birtokon, és ellenőrizni akarja a gondatlan kasznár költségelszámolását. Tulajdonképpen igaza is van, de e puritán magatartással szemben a Jablonczayak dzsentrik: minden vagyonukat csak herdálják és felélik. Igaz, hogy élő közösséget képzelnek és tartanak is fenn régi jobbágyaikkal, de sajnos… felelőtlen, léha, haszonleső álbarátaikkal is. 

Mária neveltetése és korának a párkapcsolatról kifejezhető „tudása” alapján nem képes a férjétől való elhidegülést orvosolni, de még diagnosztizálni, szavakba önteni sem. Nincs tudása arról, hogyan tudhatná ő, az imádott feleség megerősíteni értékes és szíve szerint jó, csak önállótlan, bűntudattól gyengülő férjét. Kálmán elkártyázza és elissza mindkettőjük vagyonát. Birtokaikat lefoglalják, házukat és jószágaikat elárverezik. A fiatal gazda saját kezével lövi agyon kedves vadászkutyáit… A sebzettségében sziklaszilárddá keményedő fiatalasszony pedig, három gyermekével és férje háza népével kénytelen elfogadni édesapja egyik debreceni házát új lakhelyükül. Csakhogy apa és leánya szeretetteli viszonya már akkor léket kapott, amikor Mária olyan férjet választott magának, akitől apja erősen óvta. Mária két házi cselédjükön kívül csak a fél oldalára béna apósát fogadja be a városi lakásba úgy, hogy nem hajlandó érintkezni vele, sőt, a házból kitiltja az öreg Kufsteinből szabadult, forradalmár hevületű Imre testvérét. A család mindennapjaiból egyszerre eltűnik az alapvető tisztelet, gyöngédség, összetartozás és szeretet, és erről mégiscsak éppen a ház úrnője, Mária tehet. Férjét kasznárnak küldi megmaradt vidéki birtokukra, aki felesége nélkül menthetetlenül elzüllik, végül tehetetlen beteg (vérbajos is) lesz. 

A családi kudarcok, a csalódás, az anyagi veszteség és mindennek a szégyene Rickl Máriát, a sikeres kereskedőcsalád sarját merevvé, részvéttelenné és rugalmatlanná teszi. Hiába segítene neki Klári, a hűséges cseléd, vagy Estebán, a csupa szív ispán. Mária rangon alulinak érzi, hogy bármilyen egészséges, ám lentről jövő lelki tanácsot megfogadjon, s hogy szívével mások igazságát is meglássa. Szellemi egészségét csak megdermedt érzelemvilággal képes úgy-ahogy megtartani. Mária „a házasságában ért csalódása után a szerelemmel együtt az érzelmességet is olyan radikálisan levetette, amint nagy betegség után alsó- és felsőruhát vált az ember.” (Régimódi történet, Európa, 2008, 104.)

Ez a szigorú nő anyaként is szigorúvá válik, a maga sérelmeit ápolgatva nem képes józan és következetes szeretetet és figyelmet nyújtani gyermekeinek. Egyetlen fiát elkényezteti. A gyermekkorától fogva verselő Jablonczay Kálmánból lelkiismeret nélküli nőcsábász és tékozló ember lesz. Alig nagykorú, amikor kénytelen feleségül venni a teherbe ejtett, vagyonos Gacsáry Emmát. Sorba jönnek a gyermekek, de minden pénz kifolyik kezük közül. Sorra halnak meg gyermekeik, és megromlik az ingatag alapra épített házasság. Amikor az ifjú Kálmán és felesége a gyermekekkel Debrecenbe látogat anyagi segítséget kérni Rickl Máriához, két gyermekük torokgyíkban ott pusztul el. Ez a kettős torokgyík az utolsó pillanat, amikor a fiatal házasok még egymásba kapaszkodhatnak: 

„Emma ölében Ernő félrebillent fejjel nyitott szájjal fullad, a kis Emma alig lélegzik […] Rickl Mária kirántja anyja karjából a még egészséges Lenkét. […] a másik kettőn nincs segítség. […] Sírva, összetörten egymás nyakába borulnak, jó útra térni megfogadják.” (Régimódi történet, 174-175.) 

A fiatal Kálmán és Emma azonban nem sokáig tudják megemberelni magukat, tovább költekeznek Bécsben, maradék vagyonuk is elpárolog, kilenc gyermekükből egyetlenegy marad élve. Ezt az egyet, Lenkét a kemény nagyasszony nagymama lelkiismeretére bízzák, ők maguk végérvényesen, különválva süllyednek le a züllés mocsarába. Rickl Mária, aki látta két unokáját megfulladni, magához veszi Lenkét, csak nem képes szelíd szeretettel nevelni ezt a kislányt. Szülei rosszaságának bélyegét süti az ártatlan gyermek homlokára, folyton bünteti, ridegen tartja… Lenke a jellemét formáló présben érzékeny, szomorú, zárkózott, ugyanakkor mindenre és mindenkire figyelő, élénk, tehetséges és cselekvőképes, igaz emberré cseperedik. Jablonczay Lenke valóságbéli modellje Szabó Magda édesanyja volt. 

Az 1987-ben megjelent Az ajtó című regény Kosztolányi Édes Annájának egyféle fordítottja. Az ajtóban a „gazda”: Magda (írónő) „öli meg” házvezetőnőjét; míg az Édes Annában a cselédlány gyilkolja meg Vizyéket. Szabó Magda e regényének szerkezetét maga az önvád, a lelkiismeret-furdalás alkotja. „Én öltem meg Emerencet” – ilyen fortissimóval indul a „gyónás”. Emerenc Édes Annához hasonlóan kifogástalan, tökéletes házvezetőnő. Kissé bogaras ugyan, de az senkit sem érdekel… Emerencnek egyik havas-hideg télen tüdőgyulladása lesz. Az életéért való végső küzdelmet nem a betegség, hanem az őt ért szégyen miatt adja fel. Szégyenének oka, hogy Magda feltöreti lakásának örökké, mindenki előtt zárt ajtaját. Az ajtó mögül a rengeteg macskával együtt, riasztó szennyében és rendetlenségében is, Emerenc hatalmas szívjósága és szeretetigénye tárul fel. Emerenc titka, hogy szolgaságát, szenvedéseit, kiszolgáltatottságát és magányát nem kívül viselte, hanem némán, belső szabadsággal, hiszen mindig adni tudott, és hűségesen szeretett. 

Az író provokatív módon egyes szám első személyű elbeszélő hősét készteti arra, hogy az olvasók előtt gyónjon és szégyenkezzen. A művelt, gazdag képzeletvilágú és kiváltságos, mert szellemi munkából élő írónő, Magda csak a bogaras öreg cselédet látta Emerencben, s elmulasztotta a lehetőséget, hogy megértsen egy tőle függő teljes embert. A feltört ajtó részesíti az olvasót is Emerenc fájdalmában. Amint felvillan előttünk, és szertefoszlik egy megismételhetetlen élet igazsága, átélhetjük a többi regényhős hüledezését, de főleg az elbeszélő hősnő mulasztás- és szégyenérzetét. 

Az ajtó sikere és a belőle készült 2012-es Szabó István-film világkarrierje Szabó Magdát a rendszerváltozás után ismét erős „reflektorfénybe” állította. 2019-re elkészült a Pilátus filmváltozata is. Szabó Magda a haszontalan vagy ellenkezőleg, a szükséges, de elmulasztott áldozatvállalás, a hűség és az önazonosság örök érvényű kérdéseit teszi fel, magyar történelmi-társadalmi dimenziókban. Ezek a kérdező művek az olvasókon is kifejtik heurisztikus (rátaláló, döntéshozó, problémamegoldó) gyógyító hatásukat.