Hetven évvel ezelőtt, november 4-én vonultak be az orosz tankok Magyarországra, hogy leverjék az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Akkor óriási csalódást okozott a szabad világnak, hogy egy idegen hatalom képes volt egy másik ország belügyeibe beavatkozni. Hetven évvel az események után tudjuk, hogy a magyarországi szabadságharc, mint oly sok más, a „vasfüggöny” mögé került ország hasonló mozgalma, „holtan született”. Hiába várták az amerikaiak beavatkozását, mint ahogy 1945 után Romániában, mert az érdekszférákat korábban 1945. február 4. és február 11. között a jaltai konferencián már elosztották a nagyhatalmak. S bár az 1990-es évek elején sorra elnyerték szabadságukat az egykori szovjet befolyási övezetbe került országok, és a Szovjetunió is felbomlott, több mint három évtizeddel a rendszerváltások után kísért a hidegháború szelleme. A mesterségesen fenntartott, de takaréklángon működtetett KGST-piac összeomlása után az egykori szocialista államok gazdasága nem állt talpra. Az uniós csatlakozás és az innen származó vissza nem térítendő hitelek jelentik a mai napig is azt a légbuborékot, amivel az érintett országok gazdasága némi „levegőhöz” juthat. Ezzel szemben közvetlenül a második világháború lezárása után a Nyugat kapitalista gazdaságát megmentette az amerikai Marshall-terv. Ma már az sem titok, hogy a masszív támogatás pénzalapja a németek által harácsolt és amerikai kézbe került arany és pénztartalékok egy részéből származott. Ennek az egyenlőtlenségnek a hatását érezzük ma is. Mi több, Oroszország újra azt az agresszív terjeszkedő politikát folytatja, amit a második világháború után. Ennek következményeként robbantották ki az ukrán háborút is. A jelek szerint pedig nemcsak az ukrán–orosz fronton zajlik ez a fajta háború, hanem az online térben is, sőt az „eltévedt” drónok is talán jelzésként piszkálják a NATO keleti blokkját. A politikailag ingatag unió, a fegyverkezési kötelezettségek által gyengített nemzetgazdaságok pedig továbbra is kiszolgáltatottá, sebezhetővé teszik Európát. Mindezeket tetézi az extrémizmus térnyerése, az amerikai hatalmi válság, és sorolhatnánk azokat a tényezőket, amelyek továbbra is bizonytalan jövőt ígérnek számunkra.
Ruszkik, haza! – ez volt a jelszó, amivel Magyarországon 1990-ben megindult a békés rendszerváltás, amelynek jelzésértékű mozzanata az 1956-or mártír vezetők újratemetése volt. Ma is aktuális Európa-szerte ez a jelszó. A nagyhatalmi agresszió, a „felsőbbrendűség” hirdetése, az intolerancia, a szabadságjogok korlátozásának kísérletei ma is azokat az időket idézik, amelyek ellen síkra szálltak 1956-ban a magyar szabadságharcosok. Aki élt diktatúrában, az tudja, hogy milyen alattomos eszközei lehetnek az önkényuralom gyakorlásának akár a demokrácia leple alatt is. Az orosz–ukrán háború példa lehet arra, hogy ha bizonyos alapvető emberi (kisebbségi) jogokat nem kezelnek megfelelően a politikusok, akkor ez hova vezet. Ma az 1990-es években Magyarországon elhangzott jelszó többet jelent. Azt a gondolkodásmódot, befolyást, amelyet ez a fajta diktatórikus szellemiség kínál. Sajnos még mindig többen nem értik, hogy mit jelentett, és milyen üzenete van ma is az 1956. november 4-i orosz bevonulásnak Magyarországra. Legalábbis úgy tűnik.
