Lassan egy hónapja nyitotta meg korszerű kisállatklinikáját Marosvásárhelyen dr. Koós Lehel állatorvos. A helyi születésű szakember Budapesten kezdte pályafutását, majd tizenkét évig Németországban dolgozott, ahol klinikavezetőként is tapasztalatot szerzett. Tizenhét külföldön töltött év után családjával hazatért, hogy itthon kamatoztassa tudását, és egy új szemléletű állatorvosi ellátást honosítson meg. Gyerekkori álmáról, a sebészet iránti szenvedélyéről, külföldi tapasztalatairól és az új kisállatklinikáról beszélgettünk.
Állatorvos szeretnék lenni
– Mikor és miért döntött úgy, hogy az állatorvosi hivatást választja? Volt valamilyen meghatározó gyerekkori élménye?
– Mindig volt kutyánk, nagyon állatszerető családba születtem. Három generációra visszamenően marosvásárhelyiek vagyunk, és már a nagyszüleim idejében is természetes volt, hogy a kutya bent van a házban, családtagnak számít. Ebbe tulajdonképpen beleszülettem.
Sportoló családból származom. A nagyapám és az édesapám is a marosvásárhelyi sportéletben dolgoztak, én és a testvérem is sokáig sportoltunk. Sokan meg is lepődtek, amikor előálltam azzal, hogy állatorvos szeretnék lenni.
Volt egy meghatározó élményem is. Kilencedikes lehettem, amikor volt egy német vizslám, az első igazán saját kutyám. Körülbelül kétéves korában hirtelen elpusztult. Vittük állatorvoshoz, de nem derült ki, mi baja volt, és segíteni sem tudtak rajta. Akkor valami bennem átkattant: szeretném érteni ezeket a helyzeteket, és segíteni. Onnantól kezdve nem változott a döntésem.
– A sport akkor teljesen háttérbe szorult?
– A sport sokáig B terv maradt. Ha nem sikerül az állatorvosi egyetemre a felvételi, sportegyetemre mentem volna. De amikor Kolozsváron beiratkoztam az állatorvosira, tudtam, hogy ezt szeretném csinálni.
Fotó: Koós Lehel privát archívuma
Ott láttam, mi a sebészet művészete
– Mikor vált egyértelművé, hogy a sebészet lesz a fő iránya?
– Budapesten kezdtem dolgozni ifjú Oltyán Lászlónál, és nála alakult ki igazán a sebészet iránti szeretetem. Azóta láttam világhírű professzorokat is operálni, de ő a mai napig az egyik legtehetségesebb sebész, akit valaha láttam. Rengeteget tanultam tőle, ott láttam meg, mit jelent a sebészet művészete.
Kezdőként néha csak három-négy öltést kellett megcsinálnom egy beavatkozás végén, és ha valamelyik nem volt tökéletes, már szólt. Ez sokat formált a hozzáállásomon.
Az első komolyabb önálló műtétem egy tizennégy éves szuka kutya volt, gennyes méhgyulladással. Sürgősségi esetként el kellett távolítani a méhét. Ez volt az első igazán komoly műtétem, aztán jött a többi.
– Budapesten, majd Németországban is hosszú éveket töltött. Melyek voltak a legfontosabb szakmai leckék ezekből az évekből?
– Budapesten az első munkahelyem hatalmas szakmai ugrást jelentett. Ott láttam először, mit jelent igazán magas szinten dolgozni. A legfontosabb talán az volt, amit én ultra profizmusnak nevezek: mindennek a helyén kell lennie, mindennek pontosan kell működnie. Ha egy golyóstollnak egy adott helyen van a helye, akkor mindig ott kell lennie. Ez a gondolkodásmód az egész munkára kihat.
Fontos hangsúlyoznom, hogy nem azért hagytam el Marosvásárhelyt, hogy pénzt keressek. Tanulni mentem. Imádom a szakmámat, és rengeteg munkát fektettem abba, hogy fejlődjek.
Budapesten nagyon sokat ügyeleteztem, sokszor egyedül kellett döntést hozni. Ha megcsinálsz valamit, tapasztalatot szerzel. Ha mindig visszalépsz, mert nem vagy elég merész, egy idő után megrekedsz. Én inkább megpróbáltam megoldani a helyzeteket.
– Budapest után következett Németország?
– Igen. Ott sem a pénz volt az elsődleges szempont, hanem a szakmai továbbfejlődés. Budapestre eredetileg egy-két évre mentem, abból lett közel öt, Németországban pedig végül tizenkét év.
Egy jó budapesti klinikán már nagyon magas szintű munkát lehet végezni. Németországban viszont egy másfajta szemléletet is megtanultam: hogyan adjuk át a tudásunkat és a szolgáltatásunkat a gazdiknak.
Ott is folyamatos ügyelettel működő helyen kezdtem. Később egy klinika méretű intézményben társtulajdonos lettem, körülbelül tizenöt fős csapattal. Nyolc évet töltöttem ott vezetőként. Sikerült az intézményt magasabb szintre fejlesztenünk, később egy nagyobb lánc része lett, én pedig klinikavezetőként folytattam.
Tulajdonképpen végigjártam a létra minden fokát. Kezdőként elvégeztem az egyszerű munkákat, ügyeleteztem, operáltam, később pedig embereket és egy egész intézményt vezettem.
Úgy szeretnék dolgozni, mint kint
– Miben tér el leginkább a németországi állatorvosi kultúra az itthonitól?
– Nagyon fontos különbség a kommunikáció. Németországban ezt egészen más szinten kezelik. Nem arról szól, hogy én vagyok az orvos, a gazdi bejön, megvizsgálom az állatot, csinálok valamit, majd elküldöm fizetni.
Már attól a pillanattól fontos a kommunikáció, hogy valaki belép az intézménybe. Hogyan fogadják a recepción, hogyan magyarázom el orvosként, milyen vizsgálatokra van szükség, mit szeretnénk kideríteni, milyen lehetőségeink vannak? Ez az egész csapat közös munkája.
Az emberek könnyebben elfogadnak egy vizsgálatot vagy kezelést, ha értik, miért szükséges. Ha pontosan elmondjuk, mit keresünk egy vizsgálattal, és milyen döntést hozhatunk az eredmény alapján, egészen más a helyzet.
Én úgy jöttem haza, hogy itt is ugyanúgy szeretnék dolgozni, ahogyan kint.
– Mennyire gyorsan változik az állatorvosi sebészet? Hogyan lehet lépést tartani a fejlődéssel?
– Nagyon gyorsan változik, akárcsak a humán orvostudomány. Főleg Németországban rengeteg időt, energiát és pénzt fektettem a képzésekbe. Szinte minden évben jártam sebészeti továbbképzésekre, elvégeztem egy kétéves posztgraduális képzést, és számos kurzuson vettem részt.
A lehetőségek ma már szinte mindenki előtt nyitva állnak. Rengeteg szakmai anyag, kurzus és továbbképzés érhető el. De áldozni kell rá: időt, energiát és pénzt. Egy komoly képzés akár több ezer euróba is kerülhet.
A határ tényleg a csillagos ég. Az a kérdés, hogy az ember mennyit hajlandó belefektetni.
Soha nem akartam elhagyni a várost
– Tizenhét év után mi volt a döntő ok, amiért mégis hazatért Marosvásárhelyre?
– Ez számomra érzelmes téma. Igazából soha nem akartam végleg elhagyni Marosvásárhelyt. Egyszerűen így alakult az élet.
Az évek során viszont az ember változik. Családja lesz, gyereke születik, és megváltozik, hogy mit tart igazán fontosnak. Nem akartam, hogy a kislányom évente kétszer találkozzon a nagyszüleivel, a többi időben pedig képernyőn keresztül beszéljünk.
A kultúránk is fontos nekem. Németországban is jól éreztem magam, nem azért jöttem haza, mert nem sikerült külföldön. Stabil életem és jó állásom volt, amikor pedig bejelentettem, hogy távozom, próbáltak visszatartani.
Azt szerettem volna, hogy a lányom kapjon abból, amit mi itt kaptunk, és ebben a vásárhelyi közösségben nőjön fel.
Én is jól érzem magam itthon. Sokan mondják, hogy Vásárhelyen nem történik semmi, én ezt nem így látom. Élhető, biztonságos város, és családdal ennek egészen más értéke van.
Valamit vissza akartam adni a városomnak
– A hazatérésben szerepet játszott az is, hogy itthon szakmailag létrehozzon valamit?
– Igen. Ez tulajdonképpen egy gyerekkori álmom volt. Szerettem volna visszahozni valamit abból, amit kint kaptam és megtanultam. Valamit vissza akartam adni a városomnak.
Most még nagyon az elején vagyunk. Amit szeretnék felépíteni, az egy hosszú folyamat.
Már az első héten volt egy különleges esetünk. Egy nagyon komplikált, nyílt mellkasi műtétről volt szó, amellyel egyébként Bukarestbe küldték volna a pácienst. Nem kellett elutazniuk a gazdiknak, itt helyben meg tudtuk oldani. Az állat azóta kontrollon is volt, jól van. Jó érzés látni, hogy ezért is volt értelme hazajönni.
– Milyen nehézségekkel szembesültek a kisállatkórház megnyitásakor?
– Mi annyira szívesen jöttünk haza, hogy talán egy kicsit rózsaszínebben láttunk mindent. De sok pozitív meglepetés is ért. Bár sokat beszélünk arról, milyen nehéz itthon az ügyintézés, bizonyos dolgok könnyebben mentek, mint Németországban. A kórház létrehozása körülbelül nyolc hónapig tartott.
Eredetileg június elsején szerettem volna megnyitni, tehát a terveimhez képest csúsztunk. Összességében azonban azt mondhatom, jól ment.
– Családi vállalkozásként működik a kórház?
– Igen. A feleségem közgazdász, korábban Németországban az autóiparban, előtte Budapesten multinacionális cégnél dolgozott. Ő is marosvásárhelyi.
Németországban megtapasztaltam, hogy egy klinika működtetése mennyi adminisztratív munkával jár. Ez gyakorlatilag egy teljes állás.
Ezért döntöttünk úgy, hogy családi vállalkozásként építjük fel. A feleségem az adminisztratív és gazdasági résszel foglalkozik, én pedig a szakmai oldalra tudok koncentrálni: a gyógyításra, a fejlesztésekre és a csapat vezetésére.
Mind a két út járható
– Ön szerint ma még mindig külföldre kell menni ahhoz, hogy valaki igazán magas szakmai szintre jusson?
– Nem feltétlenül. Dr. Jakab Szilárd kollégám és jó barátom egy jó példa arra, aki itthon maradt, ugyanakkor nagyon magas szintre jutott. Rendszeresen járt Amerikába és Nyugat-Európába tanulni. A recept ugyanaz: rengeteget kell dolgozni és képezni magunkat.
Én a húszas éveimben nagyon sok hétvégét töltöttem ügyeletben. Nem azt mondom, hogy mindenkinek ezt kell csinálnia, de ha valaki egy bizonyos szintre szeretne eljutni, plusz energiát kell belefektetnie.
Lehet külföldre menni, tanulni, tapasztalatot szerezni és hazajönni, ahogy én tettem. De ma már itthon maradva is rengeteg lehetőség áll az ember előtt. Mindkét út járható. A lényeg ugyanaz: alázattal kell tanulni, és bele kell tenni a munkát. A határ a csillagos ég.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
