Rövid látogatás a Falkland-szigeteken

A Falkland-szigetek az Egyesült Királysághoz tartozik mint saját kormányzású tartomány. Argentína partjaitól mintegy 480 km-re keletre fekszik; két fő szigete Kelet-, illetve Nyugati-Falkland; spanyol nevükön az Isla Soledad, illetve Gran Malvina. E két szigeten kívül még hétszáz apró lakatlan sziget tartozik hozzá. Fővárosa, Stanley a keleti szigeten található; a 2021-es népszámlálás alkalmából 3662 lakosa volt, kétharmaduk itt született. Ezekhez persze hozzáadódik a mintegy 2000 katona, akik a sziget másik felében tartózkodnak. Stanley a legdélebbi és legkisebb főváros a világon. 1844-ben alapították, s az angol telepesek előtt nem volt bennszülött lakossága. Az ushuaiai turistakalauzunk szerint logikusan Argentínához kellene tartozzon, a helyi turistakalauznak azonban más a véleménye.

Szebb időt elképzelni sem lehet. Tiszta kék ég, egy-egy felhő. 14 Celsius-fok volt az előrejelzés, de legalább 20 Celsius-fok van. Hajónk a tengeren horgonyzott le, előttünk egy védett öbölben lehet látni Stanley színes házait. Mentőcsónakunk visz partra bennünket. Jó 15 perc után partra érünk, és már vár is a busz, hogy továbbvigyen a Bluff Cove Lagoonhoz pingvinnézésre. Gondolom, ez a sziget egyik fő bevétele. 

Az út kezdetben aszfaltos, a táj elég sivár, sziklák mindenütt, igaz, azért fű is van, fa azonban egy sem. Az egyik utas légkondit kér, mire a vezető kinyitja az ablakot. Hamarosan azonban az aszfaltnak vége, köves útra érünk, és választanunk kell: ha továbbra is hideg levegőt szeretnénk, akkor kell vállalni a vele járó port is, ami van bőven. Inkább a meleget vállaljuk. Hamarosan elérjük az Usborn-hegyet, valószínűleg a Kékestető büszke lenne mellette, hiszen ez csak 705 m magas. Az út mentén egypár szélgenerátor, s állítólag még kettő épülőben. Ha azok is felépülnek, a sziget energiaellátásának 95%-át fogják biztosítani.

Körülbelül 25 km-nyi buszozás után átszállunk négykerék-meghajtású kocsikba. Kezdetben azt hittem, csak a hecc kedvéért történik, ha már benne van az árban, de hamarosan kiderült, ismét tévedtem. Bizony jól meg kell fogódzkodni a kis Land Roverben, az utat semmi esetre sem lehet simának mondani. Nem túlzok, ha azt mondom, ez volt életem legrázósabb útja, de érdekes volt. Jó 15 percnyi veserázás után megérkezünk a pingvintelepre. Százával vannak, de reánk sem hederítenek. Többségük szamárpingvin (Gentoo), ez a fajta csak 60-70 cm-re nő meg, átlagban 8 évig él. Könnyű megismerni őket a szemük felett levő fehér csíkról. Szerencsések vagyunk, mert látunk egypár királypingvint is. Ezek sokkal nagyobbra, egy méterre is megnőnek. Nyakukon sárga csík van, erről könnyű felismerni őket.

A pingvineken kívül sok, számomra addig ismeretlen lúd (pl. Magellán-lúd – Chloephaga picta) él itt. A terep itt is részben köves, részben fűvel borított. A füves rész kellemesen puha, jó járni rajta, valami tőzegféle lehet. Fa azonban egy sincs, míg a szem ellát. Egy-egy apró bokor tarkítja a tájat, melynek gyümölcséből (crowberry) lekvárt készítenek. Csak egy órát töltünk a környéken, de mielőtt indulnánk, benézünk a helyi Sea Cabbage Café kávézóba. Ingyenkávé (bele van számítva a túra árába) tea, kakaó és helyi sütik fogyaszthatók. Már rájöttem, hogy angollakta területen nem érdemes kávét kérni, így hát teázom, és kóstolgatom a sütiket. Mind jók. Élményszámba megy egy helyes kis szőkeség, valószínűleg a kávézó alkalmazottjának vagy tulajdonosának gyereke. Beszélni még alig tud, de mindenkihez odamegy, motyog valamit, tesz-vesz, szerepel. Sok kiránduló megkérdezi a helyieket, valahonnan megjelennek a szülei, és persze boldogok, hogy fényképezni akarjuk.

Egy helyi turistakalauz hozzám szegődik, beszédbe elegyedünk, s hamarosan kiderül, hogy egyik legjobb barátja egy magyar orvos volt, aki ’56 után került a szigetre. Elmondhatom, hogy nem emlékszem, hogy volt-e sok olyan kirándulóutam, ahol ne találkoztam volna vagy magyar emberrel, vagy valakivel, aki közeli kapcsolatban volt egy magyarral.

Az úton Stanley felé útikalauzunk az angol katonák hősiességét dicséri a ’82-es harcok idején a megszálló argentin csapatok ellen folytatott győzelmes csatában. Bejárjuk a várost, sok néznivaló nincs, de a házak színe említésre méltó, talán inkább a Karib-tengeri szigetekre képzelem őket, mint egy angol településre. A kertek és egyes házak stílusa azonban Angliára emlékeztet. Egy dolog nyilvánvaló: a város sokkal tisztább, sokkal rendezettebb, mint mondjuk Ushuaia, melyhez kegyesebb volt a természet szépségben. Végül is igaz a régi mondás, hogy az ember szenteli meg a helyet. Stanley az 52. szélességi kör körül van, mint például Varsó Európában, éghajlata száraz és aránylag hideg.

Még sétálunk a városban, az idő csodás, megnézzük az elsüllyedt, 365 m hosszú Lady Elizabeth hajó maradványait, szerintem a kimentett darabokból elég nehéz arra következtetni, hogy valamikor egy háromárbócos hajó volt.

Érdekes, hogy a Falkland-szigetek egy kis helyen terül el, mégis különbséget tesznek a fővárosiak, illetve az azon kívül lakók között. A fővároson kívüli területet egyszerűen „tábornak” (camp) nevezik, s míg a fővárosiak alkalmazzák a nyári időszámítást, addig a táboriak nem. Fő jövedelmi forrása a juhtenyésztés, illetve a gyapjú.

Időnk hamar lejár, csak egy rövid napot töltöttünk a szigeten útban Buenos Aires felé, de jó volt megállni, sok új érdekes dolgot láttunk és tanultunk.