Rétegek
2025-11-03 14:00:00
- Kuszálik Péter
A zserbószelet gyermekkorom egyik kedvenc tésztája volt. Gergely Éva szakácskönyve szerint „parádés sütemény”. Alul egy réteg tészta, rajta baracklekvár, majd cukros darált dió, erre jött az összeolvasztott vaj és méz; ezt még egyszer meg kellett ismételni, majd jöhetett a felső tésztaréteg. Sütés után a csokimáz. Cukrászdákban is árulták, de az otthoni finomabb volt.
Nem nosztalgiázni kívántam, csupán a rétegződés hasonlatára volt szükségem. Nem a társadalmi osztályokra gondoltam, hanem a könyvbarátok táborára. Merthogy ott is olyanformán különülnek el az egyes rétegek, akár a zserbóban: nem élesen, hanem elmosódottan. A kulturális rétegződést vélhetően a kultúrantropológia tanulmányozza, de nem érdemes túl mélyre ásnunk: csupán arra akartam utalni, hogy miként jut el az ember fia a ’nehezebb’ olvasmányokig. Az esti meséktől az iskolai olvasmányokig, s a kamaszkor után a felnőtteknek való könyvekig. Az emberek az életben szükséges információk döntő többségét olvasás útján sajátítják el: tan- és szakkönyvekből. Itt általában nincs keveredés, nem hinném, hogy A bádogos kézikönyve bárkit is érdekelne a szakma gyakorlóin kívül. A szépirodalom esetében nyílik szét a legyező, ott rendeződnek rétegekbe az olvasók. Passuth László, Berkesi András, Nemere István olvasói külön réteget alkotnak, amiként Mészöly Miklós, Németh László, Illyés Gyula vagy Déry Tibor kedvelői is.
A hatalom kedvencei nagyobb elismerésre számíthatnak, mint a ’mezítlábasok’ (a céhen belüli rivalizálásokat most félreteszem). Az írói hangyabolyban valamelyes ranglétra is van, de úgy vélem, hogy ezt a fajta rétegződést az olvasók nemigen veszik figyelembe (nem tanulmányoztam a témát, csak csuklóból vetettem oda). Amióta a Kossuth-díjat a határon túli magyar alkotók is megkaphatják, azóta nagyobb a verseny és a zsummogás. Gyerekesnek tartom a törtetést, mert a díjat ’nem megkapni’ is van olyan teljesítmény, mint érdemtelenül (pusztán a jó helyezkedésnek köszönhetően) részesülni e főúri kegyben. Amúgy a stratégia eléggé egyszerű: kiváló munkákat kell az asztalra tenni, és ki kell várni, hogy méltónak találjanak a díjra. Persze-persze célozgatni is lehet, F. Sándor egy interjúban nyíltan kijelentette az igényét, ezek után már reménye se lehet azt megkapni. Nagy Feró is megkapta valamikor, de most beletenyerelt a lecsóba, s emiatt össznemzeti morgás lett. Ő korábban a nemzet csótányának nevezte önmagát, s ezzel arra utalt, hogy nem tart igényt magasabb fokú elismerésre. Ha mégis megadták neki a Kossuth-díjat, akkor ne csodálkozzanak a viselkedésén. Tanulság: csótányok nem érdemlik meg.
A díjazással elégedetlen drukkerek kicsiny csoportja Alternatív Kossuth-díjat alapított (1996-ban, Hernádi Gyula kedvéért; 2010 után megszakadt a díjazások sora), mert úgy vélték: a hatalom nem az arra érdemeseknek (pl. az olvasótábor kedvenceinek) adja a szobrocskát és a pénzes borítékot. Szerencsére Krasznahorkai László (K. L.) Nobel-díjáról nem a Lánchíd városában döntöttek, így elkerülhettük a szimpátia- meg az ellentüntetéseket. Azok véleményét osztom, akik szerint megérdemelte a díjat. Az őt támogató olvasói réteg is rádolgozott a sikerre, ők azt kapták jutalmul, hogy sikerült oly intellektuális magasságokba emelkedniük, ahol a K. L.-szövegek olvasása nem gyötrelmet, hanem élvezetet jelent. Ezt az állapotot – vagy tudásszintet – leginkább a klasszikus zene ’értésével’ tudom példázni (bár a zeneértés nem a legmegfelelőbb kifejezés). Komolyzenéből barokk és preklasszikus bármennyi ’jöhet’, szintúgy Mozart, Haydn, Schubert és Beethoven, a 19. század már csak szemelgetve. Amit 1901 után komponáltak, abból csak néhány, a maiakból semmi. Mindezt a ’ráneveléssel’ sikerült elérnem; nem is magamnak köszönhetem, hanem a környezetemnek: a szüleimnek és az énektanáromnak. Mivel botfülű voltam, a szüleim koncertbérletet kellett vásároljanak, s ha már megvolt, el is jártam a vasárnap délelőtti hangversenyekre (Kolozsvár, Farkas utca). Így haladtam az egyszerűtől a bonyolult felé. De így jártam a német nyelvvel is: kezdetben kínlódva tanultam, s amikor sikerült hosszabb szövegeket is megértenem, az további csiszolódásra ösztökélt. Az írással egyszerűbb volt: csak 1990 után kezdtem írni, érett fejjel; akkor már olyan szinten birtokoltam az anyanyelv titkait, ami szükséges és elégséges a mondandóm számára. Tisztában vagyok azzal is, hogy ami nem megy, azt ne erőltessem. Esterházy Péter és K. L. túl magas, a Mont Blanc és a Wellington-bélszín szintén.
Krasznahorkai könyveit nem, de a vele készült interjúk egy részét érdeklődéssel olvastam. Korábban ezekből válogattam néhány jellegzetes K. L.-féle gondolatot, most folytatom.
▪ „A valóságról annyira keveset tudunk, mint más szórakoztató művész.” Olyan mennyiségű tudásanyagot birtokol, amennyi csak a beavatottak számára adatik meg, de – a riporternek adott válaszai alapján – vele is megtörténhetett az, amit egy indiai bölcsről mesélnek. Zarándok kopogtat az agg gondolkodó kapuján: „A mestert keresem…” „Majd szólj, ha megtaláltad.”
▪ „Mi csak elvonjuk az emberek figyelmét arról, hogy mire vannak ítélve, és ezt szép szorgalmasan tesszük, amíg lehet.…” Ezt vélhetően azért mondja, mert a sors titkait fürkésző (= ’ösvénykereső’) emberek gyakorta fennakadnak valami apróságon és nem tudnak továbblépni. Ilyenkor lépnek közbe a vigasztalók, és szépen elmagyarázzák azt, amitől megnyugszik a kérdező.
▪ Utazásai idején alaposan megismerte a hazát és az emberanyagot, ami Magyarországon élt. A barátait arról kérdezte: azt képzelitek, hogy ezek fogják megvalósítani a megálmodott idealista világot? „Szomorúság, bánat, elkeseredés. Az én honfitársaimból valóban nem következett egy jobb ország, olyan, amelyben 1990 táján reménykedtek.” Semmi sem lett jobb, csak nagyon más.
(Folytatása következik.)
