Erdély, kultúra, nemzetféltés

Utolsó beszélgetésem a kilencvenesztendős Tar Károly (1935–2026) íróval*

– A gyermekkor mindenki számára fontos, te mire emlékszel vissza?

– Gyerekkoromban az idős emberek leginkább katonatörténeteket meséltek. Minden mesélő maga formálta, unalomig ismételte az idegenben kalandozó és a megszokottól más ruhát öltött hős alig hihető viszontagságait. A mesélő maga volt a mese hőse. A harmadik emberöltőben járókkal is valami hasonló történik. Ezt kerülendő, kérdéseiddel akkor segítenél, ha a lényegre vezérelnéd mindig magamról mesélő hajlamomat. Megkérdezhetnéd például, hogy mit kerestem én betolakodásommal az irodalomban. Kányádi, akinek volt szerencsém főszerkesztőjeként két gyermekverséből egy újat alakítani, hogy igazolatlan távollétét leplezzem a hivatal előtt, vallomásos korában megjegyezte, hogy verseit az utókorra bízza, majd az idő eldönti, mire valók. Nagyképűségből magam is hatványozottan hasonlót állíthatok, mert könyveim bizonyára csak a jövőben válnak ismertté. Első regényem hazai nyilvánosság előtti mostoha fogadtatásának bánata belengte egész pályámat. Az anyaországban jegyezték érdemleges indulásom, de hazai kortársaim biztató suttogásai nem ellensúlyozhatták a hivatalos elmarasztalást és majdnem évtizedig tartó mellőzésemet. Itt térnék ki az irodalom szükséges céltudatosságának kérdéséhez: mit akartam? Mi késztetett az írásra? Ki látott engem? Miért nem lehettem látható, és a Forrás első sorozatának legnagyobb példányszámban megjelentként lettem máig érően minden Forrás-nemzedék méltatásából kihagyott író? Keserűségem oldja a nemrég kapott elismerés, a Román Írószövetség nekem ítélte a Bálint Tibor-díjat. Bálint Tibor egykor kollégám volt a kolozsvári napilapnál, a változások előtt pedig a Napsugárnál. Köszönöm, jól vagyok című első regényem előszavában megfogalmazott elismerő soraiért akkor veréssel fenyegették azok, akik összevásárolták és elégették a könyvemet. Az Irodalmi Könyvkiadó vezetőjét, a jó Kacsó Sándort hirtelen nyugdíjazták. Az is beszédes bizonyítéka regénybéli mondandómnak, hogy a börtönből akkoriban szabadult Páll Lajos korondi költőnk és festőművészünk első útja hozzám vezetett. Látni akart. Bátorság kellett ehhez. Az enyémnél is nagyobb. Később így fogalmaztam meg kiskönyvem lényegét: „a proletár-burzsoázia vörös bársonytakaróját ráncigáltam”. Egyik különösen osztályharcos főszerkesztőm, aki a Magyar Népi Szövetség sírásója volt, még a hírrovatból is kitiltotta könyvemet, és kicsinyítőleg tényregénynek mondta, mert érettségije előtt nem volt tisztában a regény fogalmával.

– Milyen családban születtél?

– Olyan családban, ahol naivan hittek a kommunizmusban. Amolyan modern szocializmushoz hasonlítható őskeresztények voltak. Apám különös hangsúllyal reformátusnak mondta magát, anyám ágya fölött Krisztus homokkőből készült domborműve függött fényes fekete keretben. Ma már hihetetlen, hogy egykor éltek olyan lelkes és dolgos emberek, akik szegénységüket a gazdagok kiváltságainak számlájára írták. Akkor ez a napi betévő falat megszerzésének küzdelmében alakult ellenállássá. A háborút követő esztendőkben az uralmi diktatúra erősödésével euforikus szabadságvágyunk egyre inkább lelohadt. Apám egészségével fizetett azért, hogy hiányos iskolai képzettsége ellenére, különféle vezetői megbízatások után, katonai pályára irányítva is kiállt magyarságáért; meggyőződéssel panaszolta, hogy megmérgezték. 1951-től nyugdíjasként, „nem így akartuk” tagadással szenvedte a „mindenkinek munkája szerinti”-nek álmodott rendszert. Háború utáni életét második házasságából született féltestvéremmel együtt szoba-konyhás lakásban élte le. Nem ivott, nem cigarettázott, abban az angol szövetből készült ruhában temettük el, amit még segéd korában csináltatott. Öröksége nevünk reánk bízott három betűje volt, és a becsülete. Tizenéves korom nagy részét anyám második férjének családjában és internátusban töltöttem. Tanúja lehettem a kisiparosság ellehetetlenítésének, elszegényedésének. Innen késztetésem, amely első regényem írására buzdított.

– Mikor kezdtél az újságírásba?

– Az újságírásba hároméves katonáskodásom alatt írt novellám, karcolatjaim és riportjaim vittek. Szövevényes családi helyzetem miatt nem kezdhettem egyetemi tanulmányokat, a Duna–Fekete-tenger-csatornánál kötöttem ki a munkálatok megszakításáig, és látogatás nélkülin matematika szakot kezdtem. Háromévi katonáskodás után, jobb híján, elvállaltam a felkínált szerkesztőségi munkát. Komolyan vettem erdélyiségemet és az újságírást, akadémiát végeztem, és ahogyan ma nevezik, három év mesterképzőt. Aztán nyilvánvaló szükségletből magyar és román szakot teljesítettem Marosvásárhelyen, a Bolyain pedig belekezdtem a német–magyar nyelv és irodalom tanulmányozásába. Végigjártam az újságírás minden lépcsőfokát, dolgoztam napilapnál, hetilapnál, folyóiratnál, voltam riporter, publicista, rovatvezető és több lap alapítója, munkámat a MÚSZ Aranytollal minősítette.

– És a szépirodalomba? 

– Az újságírás mellett kedvtelésből írogattam. Próbálkoztam mindenféle műfajban. Írtam néhány regényt, elbeszélést, novellát, karcolatot. Örkény nyomán kedvvel groteszkedtem kötetnyi egypercesekben. Van néhány majdnem színpadot látott színjátékom, rádiót is megjárt jelenetem, verses könyvem féltucatnyi. Alkottam annyit, amennyit vállalt szolgálatomra fordított időmből kikanyaríthattam. A kolozsvári napilap iskolájában esztendőig főszerkesztői tiltás és cikkdíjmegvonás ellenére a filmnyelv alapjainak ismertetésével tarkított krónikákat írtam. A komolyzene szépségeit kutatva pedig egykori Görögtemplom utcai szomszédom, a kolozsvári zenei élet doyenjének, Lakatos Pista bácsinak rendszeres heti zenei krónikáit pelenkáztam nagy igyekezettel. Elvi vita után leléptem a szerkesztőségből a „termelésbe”. A Korunk akkori főszerkesztője pártaktivistaként csapatépítkezésbe kezdett, kiemelt. Megyei művelődési felügyelőként magánszorgalomból felmértem a községi könyvtár magyar könyvállományát, s mert a lakosság összetételéhez viszonyítva siralmasnak találtam, a könyvtárosok címére a fővárosi könyvlerakatban porosodó magyar könyvek postázásával enyhítettem ezen. Amikor a megyei elnök a kelleténél többnek minősítette munkámat, a fővárosi ifjúsági lap (Ifjúmunkás – a szerk. megj.) befogadott. Oda bármikor, akár portásnak is, már korábban szívesen tartoztam volna a szókimondás nagyobb lehetőségéért. A lapnál a nevelési rovat vezetőjeként magamra vállaltam az erdélyi magyarság történetéről indított Szerelmes történelem című sorozatot, amely jó ideig Varró János segítségével jelent meg, de a nehezen kivívott központi jóváhagyás ellenére a kolozsvári egyetem történészprofesszorai elodázták az olvasmányosnak tervezett rovat folytatását, valószínűleg provokációnak vélték. Váraink című sorozatomban sikerült közel száz ismertetőt közölnöm a lapban. Számos riportsorozatom jelent meg, két viselkedésjavító könyvem (Viselkedjünk, Illem-szótár) ma is hiánycikk. A változás után a Romániai magyar nyelvvédő szótárral indítottuk Sztranyecki Misivel az Erdélyi Kiskönyvtárat, a régi helikonosok Hasznos Könyvtárának mintájára képzelt, eleinte Sütő András és Dávid Gyula által is támogatott sorozatot. A Minden romániai magyar család olcsó kiskönyvtára sorozat, az erkölcsi támogatás ellenére, anyagiak hiányában elakadt.

– Mi foglalkoztatott az ún. európai demokrácia hajnalán?

– A múlt század kilencvenes éveinek elején nemcsak kevert nyelvűségünk gyors javítására volt szükségünk, hanem eltitkolt, eltiltott történelmünk ismeretének a pótlására. A Magyar Tudományos Akadémia engedélyével kivonatoltam a többkötetes Magyarország történelmi kronológiája Erdélyre vonatkozó adatait, Sztranyecki Misivel hozzáraktuk a Kriterion Könyvkiadó Történeti kronológia köteteiben hasznosíthatókat, és a napilap-kollekciókból kivonatoltuk a közelmúlt legfontosabb erdélyi magyar eseményeit. Szakember segítségét kértük, hogy Erdélyi Történelmi Adattár címmel és az előszóban jelzetten a sürgető szükségességre hivatkozva a majdani Erdélyi Magyar Kronológia előfutáraként kiadhassuk önzetlenül összeállított munkánkat. A nyugdíjas professzor egy esztendeig elfektette a gépiratot, majd szerződésbe foglaltan honoráriumát kérte. A több száz oldalas gépirat kanyargós utat járt be, míg egy nagyváradi lapszerkesztőség vezetőjének erdélyi tájakat bemutató fotósorozatának az ígéretével együtt eltűnt. Svédországba kerülve a Lundi Lapban, majd a Magyar Ligetben közöltem belőle részleteket. Unokáim nevelésére érkeztem ebbe az országba. Az akkor alakult Anyanyelvi Alapítvány kurátoraként egy kolozsvári gyűjtő a magyar nyelv szépségeinek idézetekből összeállított könyvecskéjének kiadása és a Svédországi magyarító szószedet összeállítása volt a gondom, amit családi lapomban és a Hunsor internetes felületén közöltem. Ez végül Molnos Angela Magyarító könyvecskéjének mellékleteként jelent meg. Félszáznyi kötet szerkesztője, gondozója és kiadója voltam. Különben a félszáznál több megjelent saját könyveimet számolva, fél kezem elegendő ahhoz, hogy a kapott szerzői díjakat összeszámoljam. Nem dicsekedni való, de azért elégedettséggel nyugtázom: közmunkám talán jelenthet valamit a magyar irodalom palettáján is…

– Beszélgetésünk elején a meséről értekeztél; azt mondod, hogy minden irodalmi alkotásnak alapja a mese?

– A naplóírás, az önéletrajz, a magunk elbeszélése, meséink kicsiben történelemkutatáshoz hasonlatosak, amelyre a mai embernek a jelen és a jövő firtatása végett szüksége van. Az irodalom bevallott vagy elhallgatott célja ugyanaz, mint nagyapáink zsigerekből táplálkozó kifogyhatatlan mesélőkedvének indítéka, amikor a maguk megélte élettapasztalásaikat kívánták ösztönösen reánk hagyni. Reánk bízták történeteik tanulságait, s egyben a maguk jövőjét képzelték/alapozták az utódokban, az ember transzcendens küldetésének tudatalatti hitében. Én, ha nem is egészen tudatosan, a céltudatos irodalom híve voltam a napi politizálás, a valamilyen táborhoz tartozás kényszere nélkül, az anyázók körein kívül, az emberi lét kutatásának rejtelmei fölötti mámoromban. A mi időnkben ezt mögöttes beszéddel, a magunk igazságának sorok közötti olvashatóságával próbálgattuk.

Kiskoromban elváltak szüleim, apám cipőket „szobrott”, hetenként egyet, olyan egyedi minőségben, hogy zsidó vállalkozója Párizsban értékesíthette. A Karolina téri pincelakása szobájának ablaka a keskeny és zárt lichtudvarra nyílott, oda rakott ki lópokrócra. Órákat ültem ott szótlanul, de nem voltam egyedül, magammal beszélgettem. Írásaimban is segített a hasonmásommal folytatott párbeszéd. Olykor a csak vagy még inkább a mondandó, az érzelemgazdag zene. Meggyőződésem, hogy jó vers ebből a kettősségből fakad. A regényben pedig az érzelmek zenéjét vezényli az író, amíg kordában képes tartani az önzésre hajlamos szereplők csordáját a magunk felkészültségében is kiváló, céltudatos karmestere. Fontosnak hiszem azt, hogy az írónak nem elég megfelelnie korának, de mondania kell valami örök érvényűt a világról, ahogyan azt nagyjaink tették.

– Mindezt számon akarod kérni önmagadtól?

– Ha mindezt magamtól kérném számon, bizony, nem járnék jól. Életem nagy részét a közszolgálat töltötte ki. Az írástudásból, amit kikanyaríthattam magamnak az irodalom művelésének asztalára, kedvtelésre használtam, hogy némi elégedettséget hozzon szerkesztői elfoglaltságom mellé. Úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy most már ne csak a hiányról, fogyatkozásainkról, múltunk féltéséről, az igazság kimondhatatlanságáról, szorongásainkról, rettegéseinkről, meneküléseinkről szóljon az irodalom. Világunk nem jó és nem rossz, annyi bizonyos, hogy kiszámíthatatlan.

– Szoktál néha álmodni?

– Ébren is néha arról álmodok, hogy elolvasott könyveimet rendre úgy adjam át a fiamnak, hogy leszűrt tanulságai kárba ne menjenek. Amikor majd nem leszek – gondoltam –, a fiam leemel egy könyvet a polcról, és elolvassa a nyomtatott szöveg mellé írt megjegyzéseimet. Talán bosszankodni fog a telefirkált könyvek láttán. De lehet, hogy egyetért velem, és tetszik majd neki egyik-másik sebtében odavetett gondolatom. Ilyenkor szótlanul bólint, vagy magában vitatkozik velem, de érezni fogja, hogy nincs egyedül, mert én érte voltam, és őneki is lennie kell valakiért… Néha úgy éreztem, hogy mérnök fiam áll mellettem, és vigyáz reám. De aztán teltek a változást követő örömmámoros napok, özönöltek a magukat mentő sunyi akarnokok, a kaméleon természetűek, akik a mindenkori hatalomhoz simulva, örökké a saját pecsenyéjüket sütögetik. Azok, akik a közért, netán eszményeinkért soha semmit sem áldoznak, és hirdetett lelkiismereti önvizsgálatom elől menekülve, hadjárattal folytatott rágalmazással, ujjuk mögé bújva lapultak és lapulnak a maguk lelkiismerete elől ma is, amíg a feledés homálya végleg be nem takarja azokat is, akik még élnek. Egy emberöltőnyi idő alatt sem voltunk képesek szembenézni magunkkal. A fiam nélkül nehezebb volt a harc, értelmetlen a védekezés ellenük. A világ megy a maga kiszámíthatatlan útján. A nép pedig az örökletes nyájszellemtől elbambulva társadalmi divatoknak él. És aztán új bátor profétákat szül a nyáj, lázadásának elöljáróit, ahhoz az újabb változtatáshoz, amely reményteljesen kivirágzik a lélekben fiatalok tetteiben.

Az én jövőmnek befellegzett a fiam halálakor. Amikor sikerült az öregségemmel járó közönyt leráznom magamról, fiam életre kelt bennem. Furcsa fordítottság éltet, apaként fiam dolgát végzem minden lázadásomban. Emlékirataimat is neki köszönhetem. Mindössze néhány példányban sikerült a Bethlen Gábor Alapítvány segítségével kihoznom pentalógiának tervezett, de végül hat kötetre sikerült Voltam című emlékirataimat, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárból letölthető. Számvetésre mindannyiunknak szüksége van, életem tanulságai talán másoknak is hasznosak lehetnek. Hagyatékom az Ághegy – a skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóirat – tíz vaskos kötete, afféle antológia. A folyóiratom köré csoportosult alkotógárda évtizedek óta kitartóan önzetlenül hozzájárult az északra menekült magyarság irodalmi, zenei és képzőművészeti műveltségének megőrzéséhez, anyanyelvünk ápolásához. A saját kultúránk tudatos művelésével a befogadó országot gazdagítjuk, hídszerepünket ezután is be kell töltenünk. Félmagyar unokáimat, remélem, nem hiába tanítottam meg középiskolás fokon anyanyelvünkre. Dédunokám két- vagy háromnyelvűsége is rajtuk múlik. Amikor harminc esztendővel ezelőtt nevelésükre a dél-svédországi Lundba, ebbe az egyetemi városba érkeztem, ezt vállaltam. Küldetésemet befejeztem, sohasem szűntem meg erdélyi lenni. Közszolgálatom befejezésekor, de annak folytatásaként a nagycsaládomban kialakult román és svéd vegyes házasságok nyomán létrejött meggondolandó helyzetben reám maradt a feladat, hogy tudatosítsam az anyanyelv vitathatatlan fontosságát. Nagycsaládunkban ugyanis azoknak az anyanyelve is magyar, akik alig vagy már/még nehezen beszélik azt. A vállaltak teljesítésének nyugalmával dolgozom tovább, szolgálom erdélyiségemet, amíg erre lehetőséget kapok. Újabb hármaskönyvemet, A skandináviai magyar alkotók első kötetét, amely a Báthory Téka Minoritates sorozatban Zeneművészeink északon címmel látott nyomdafestéket, a Kolozsvári Magyar Napok rendszeres résztvevőjeként éppen most mutatom be. Összegyűjtöttem az itt élt és ma alkotó írók és a képzőművészek bemutatásához szükséges dokumentációt. Közhelyes, de igaz: az idő – az előttem levő minden órája – is dolgozik…

***

A Kolozsvárról 1995-ben Svédországba áttelepedett Tar Károly íróval kétszer készítettem levélinterjút. Az elsőt 2015-ben, 80. születésnapján, a másodikat 2025 augusztusában, 90. születésnapján. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó… Emberi tartása, a magyar nyelv és az erdélyi kultúra megőrzésére tett figyelmeztető intése példaértékű, követendő. Küldetésének befejezésére már tavaly augusztusban reflektált, most, 2026. február 15-én pontot tett a végére… 

Kedves Károly, nyugodjál békében!