Régmúlt idők karácsonya

Szüleink átvarrt ruháit kaptuk ajándékba 

Dr. Kikeli Pál professzor, kardiológus főorvos: 1944 májusában születtem Szatmárnémetiben. A várost augusztus és szeptember között hatalmas bombázás érte. Nagy boldogság volt számunkra az első karácsony, mert annak ellenére, hogy édesanyámmal és a nővéremmel menekültünk, édesapám, aki a hadseregben műszaki alakulatnál volt, hazajöhetett, és a háborús körülmények között is együtt lehetett a család. 

A háború utáni időszak nem volt leányálom. Ajándékként a ruhának vagy a lábbelinek, esetleg a háború előttről visszamaradt könyveknek örültünk a legjobban. Édesanyám kitűnően tudott varrni, úgyhogy a ruháink szüleink háború előttről megmaradt ruháiból készültek, és ezeknek is hihetetlenül tudtunk örülni. Amikor nagyobbak lettünk, mi is készítettünk ajándékokat a szülőknek, és rendkívül jó érzés volt számunkra, ha az összekuporgatott pénzünkből egy-egy könyvet vagy édesanyámnak egy-két méter anyagot vásárolhattunk. 

Számunkra különös élmény volt az ünnepekre való felkészülés, mert a családban mindenkinek megvolt a maga feladata. Mindent közösen végeztünk, ezért egész életre szóló élmény maradt a készülődés és a közösen ünneplés. Emlékszem, hogy a gyerekek számára „kiváltság” volt, ha a krémet kellett kikavarni, mert utána a szüleim megengedték, hogy az edényt „kitisztítsuk”. Annak idején nem volt karácsonyfánk, hiszen nem volt honnan. Édesapám testvére kertész volt, és a koszorúkhoz használt fenyőágakból alakított ki nekünk karácsonyfát. Gondot jelentett a lakás kifűtése, ezért fűtetlen szobában állítottunk karácsonyfát. Az egyik szomszédunk cukrász volt, és fondant-szerűségből készített szaloncukrokat – még most is érzem az ízét! Csillagszórót sem igazán lehetett kapni, de valahogy mindig kerítettünk. Bár az akkori rendszer minden erővel azon volt, hogy elnyomja az ünnepet, ez mégsem sikerült: a templomok tele voltak, és még a legszegényebb családok is ünnepeltek a maguk módján. 

December 31-én ünnepeltük a karácsonyt 

Bandi Katalin képzőművész: Gyerekkoromban nem volt karácsonyunk, hanem télifaünnep. Az 1950-es években szüleim a tanügyben dolgoztak, így a kor szellemének megfelelően a karácsonyunk december 31-re költözött. Édesapám mindig Télapónak öltözött. Kócból készítette a szakállát, fején bundasapka volt, és kesztyűt húzott, hogy álcázza kilétét. Húgommal komolyan kellett valamilyen előadással készülnünk, mert ajándék járt érte. Sálat, pizsamát, a legszükségesebb dolgokat kaptuk. Természetesen nagyon vártuk az ajándékokat, és örültünk mindennek, amit kaptunk. A legemlékezetesebb ajándék számomra az első cipős korcsolya volt, amivel lecserélhettem a kulcsost. Ez fantasztikus volt! Még emlékszem arra, amikor hetedik-nyolcadik osztályos voltam, és teljesült legnagyobb kívánságom, hiszen egy akkor divatos iskolatáskát kaptam. Izgalmas volt az is, hogy tudtam, az ajándékokat jóval karácsony előtt szerzik be szüleim, és eldugják. Felforgattam az egész házat, és megtaláltam a táskát. Annyira örültem neki, hogy nem tettem vissza, és titokban kétszer is iskolába mentem a táskával. 

Az is különleges és érdekes volt számunkra, hogy kizárólag házilag készítettük a karácsonyfadíszeinket. Arannyal befújt fenyőtoboz, dió, édesanyám sütötte, különböző formájú kekszek kerültek a fára. Ezeket cérnával akasztottuk az ágakra. Szaloncukor nem volt, de édesanyám nagyon finom házi csokoládét főzött, amit felvágott kis téglalapocskákra, és szépen becsomagoltuk selyempapírba, ez került a fára. Ha valahogy mégis került néhány szaloncukor, és megkóstoltuk, örömmel állapítottuk meg, hogy nem volt finomabb az általunk készítettnél. Viszont a sztaniolpapírját gondosan kisimítottuk és eltettük, hogy majd következő évben abba csomagoljuk a házi csokit. Szűkös idők voltak, de azért gondoskodtunk róla, hogy a csillogás, az ünnep fénye is meglegyen. 

Örmény ételek is kerültek az ünnepi asztalra 

Nagy István színművész: Annak ellenére, hogy Petrozsényban születtem és nevelkedtem, a vakációkat Kézdivásárhelyen töltöttük az unokatestvéreimmel a nagyszülőknél, és oda kötődnek ezek a csodálatos karácsonyi emlékek is. A nagyszüleim vallásos, hívő emberek voltak, akik megtanítottak arra, hogy az ünnep Jézus Krisztus születéséről szól. Karácsonyeste elmentünk sétálni a városba, vagy bábszínházba. Időközben otthon nagyszüleim titokban feldíszítették a fát. Szenteste mindig leskelődtünk az ablakon, hátha meglátjuk, amint elrepül az angyalka. Aztán megszólalt a nappaliból egy csengettyű, ami jelezte, hogy megjött. Az est fénypontja az volt, amikor gyerekként megláttuk a feldíszített, kivilágított fát, alatta az ajándékokkal. Nem bontottuk ki azonnal a csomagokat, hanem körbeálltuk a fát, és karácsonyi énekeket énekeltünk, majd a legkisebb a családban, aki én voltam, bekúsztam a fa alá, és sorban kiosztottam a csomagokat. Ennyi idő távlatából nem is emlékszem, hogy mik voltak az ajándékok, valószínűleg kötött sál, sapka, kesztyű, édesség, egy-egy játék. De nem ez volt a lényeg, hanem az a szeretet, ami jellemezte az ünnepet. Amíg állt a karácsonyfa, minden reggel arra emlékeztetett bennünket, hogy itt járt a Jézuska.

Külön alkalom volt a karácsonyi ebéd. Ma sem tudom, hogy abban a nélkülöző időszakban miként oldották meg a nagyszüleim, de mindig háromfogásos ebéd volt. Többféle desszert került az asztalra. Többek között az elmaradhatatlan mákos és diós bejglik és apró rakott sütemények is. Mivel családunkban eléggé masszív az örmény vonal, számos örmény specialitás is az asztalra került, mint a mézes és mákos aprósütemények, dióbéllel díszített birsalmasajt, amelyek nagyon finomak voltak. 

Karácsony első napján reggel ünneplőbe öltözve a családdal templomba mentünk, ami számomra nagyon felemelő érzés volt. Gyerekként ugyan nem tudtuk követni a liturgiát, de nagyon tetszett a gyönyörűen elkészített betlehemi sarok. Embernagyságúnak tűntek a jászol körül álló bábúk, és ez engem nagyon meghatott. Úgy gondolom, hogy az ajándékok és az ünnep világi része elsüllyed az emlékezetben, de az ünnep lényegét az emlékek körében a meghittség adja. 

Három nemzedék közös ünnepe volt 

Besenyei Sarolta, az IncubCenter igazgatója: Szőkefalván nőttem fel, összetartó, meghitt családi légkörben. Külön házakban ugyan, de ugyanazon az udvaron három nemzedék lakott: az apai nagyszüleim, a szüleim és mi, gyerekek, öt házzal odébb pedig az anyai nagyszülők. Ezért a karácsony mindig nagycsaládi ünnep volt. 

A nagyszülők minden évben befizettek nekünk a templomban csomagért, és ott verset kellett mondani. Míg a templomban voltunk, az otthon maradottak feldíszítették a karácsonyfát, és ez fogadott minket, amikor hazaértünk. Emlékszem, hogy édes cukorból házilag készült szaloncukor, papírgirlandok voltak rajta. 

Egy hónappal karácsony előtt hozzáfogtunk az ünnepi ebédhez szükséges „alapanyagok” begyűjtéséhez. Ezek a kamrába kerültek, és nekünk gyerekeknek tilos volt hozzányúlnunk. Mi is segítettünk. Esténként a szülőkkel, nagyszülőkkel együtt diót törtünk a süteményekhez, közben karácsonyi énekeket, verseket tanultunk. Karácsony első napján mindig házi tyúkhúsleves volt ebédre. Testvéremmel mindig lestük, hogy melyik nagyszülő mikor készíti a házi cérnametéltet. A levágott laskasarkokat megpirították nekünk a régi vaslapos kemencén, és megehettük, ami isteni finom volt. Egy ideig nem ehettünk tojást, mert kellett a karácsonyi süteményekhez és a laskához. Ezek a tiltások is megerősítették bennünk a várakozás szellemét, nem úgy, ahogy ma, amikor mindig mindent készen kapunk. De megérte türelemmel várni, hiszen ilyenkor legalább négy-ötféle sütemény készült: egyik nagymamámnál mindig hájas tészta, másiknál pedig a szalonkifli és a zserbó volt a kedvenc. Szenteste töltött káposztát meg a disznóból készített finomságokat – házi kolbászt, disznófősajtot, tepertőt, májast ettünk. A szentestét a nagyszülőkkel, szűkebb családi körben töltöttük. Karácsony első napján a szülők úrvacsorát vettek a templomban. A karácsony többi napja leginkább rokonlátogatással vagy látogatók fogadásával telt el. Ilyenkor eljöttek hozzánk a keresztszülők, nagynénik, nagybácsik, és hoztak nekünk ajándékot. 

Hajdanán az ajándékok is más jellegűek voltak. A szülőktől általában azt kaptuk, amire szükségünk volt – kesztyűt, sálat, téli csizmát. Kisgyermekként nagyon vágytam egy szőke, fonott hajú babára, amit akkor nagy kihívás volt megszerezni, de valahogy mégis sikerült. Az ajándékok valamelyest kötődtek a tágabb család tevékenységéhez is: egyik nagybátyám bútorgyárban dolgozott, keresztanyám labdagyárban, és így volt, hogy karácsonyra labdát kaptam vagy valami fajátékot. Kis ajándékok voltak, de tulajdonképpen nem is ezek, hanem a meghitt családi hangulat tette igazán ünneppé az ünnepet. 

Megosztottuk az ajándékot a szomszéd gyerekekkel 

Soós Zoltán polgármester: A karácsony nagyon fontos családi esemény volt. Nagytatám karácsony napján elvitt minket moziba, amíg otthon feldíszítették a fát. Akkoriban a Bud Spencer-es filmeket vetítették a moziban, és ezeket nagyon élveztük, így mai napig jó emlékeim vannak róluk. Mire véget ért a mozi, és hazakerültünk, már állt a feldíszített karácsonyfa, alatta az ajándékokkal. Persze nem vehettük át olyan egyszerűen az ajándékokat, mindig egy kis műsort is előadtunk  testvéremmel együtt; verset mondtunk, majd elénekeltük a családdal együtt a Mennyből az angyalt. A kórusfelvétel magnószalagról szólt, mi ezt követtük, és közösen énekeltük el ezt a szép karácsonyi éneket, erre mindig szeretettel emlékezem. 

Annak ellenére, hogy sokkal szegényebb és szegényesebb világot éltünk, mégis került egy síléc vagy egy hátizsák, és mellé mindig kaptunk sapkát, sálat, valami apróságot kiegészítésként. Nagyon örültünk mindennek, és az összekuporgatott pénzünkből testvéremmel együtt mi is megleptük a szüleinket valami ajándékkal. 

1982 novemberében szüleim elmehettek Magyarországra, Csehszlovákiába és Kelet-Németországba, ahol akkor sokkal jobb cuccok voltak, mint nálunk. Emlékszem, hogy hoztak egy kisvonatmodellt, amit karácsonyi ajándékként kaptunk meg testvéremmel. Ez akkora szenzáció volt, hogy az összes tömbházbeli gyerek csodájára járt. Mi nagyon büszkék voltunk a kisvasútra, és engedtük, hogy mások is játsszanak vele. Akkoriban egy-egy tömbház lépcsőházába a mintegy 40 családnál minimum 50 gyerek volt. Sokszor együtt játszottunk, és karácsony után mindenki büszkén mutogatta ajándékait másnak, és meg is osztottuk egymással. Ha mi kaptunk csomagot a németországi rokonoktól, vagy édesapám testvérétől Ausztriából egy tábla csokit, akkor sokszor ötbe törtük, és elosztottuk egymás között, hogy mindenkinek jusson. 

Annak idején nagyon nehéz volt beszerezni a karácsonyfának való fenyőt. Szerencsénk volt, mert édesapámnak volt egy hegyimentő ismerőse Maroshévízen, aki mindig szerzett nekünk fát, amelyet úgy küldött el, hogy feltette a Marosvásárhely felé közlekedő személyvonatra. Jegyet váltott a fának, és megkérte a kalauzt, hogy a marosvásárhelyi vasútállomáson adja át majd édesapámnak a küldeményt. Ez az óvintézkedés azért is volt, hogy menet közben ne lopják el a fát. Ha nem mentünk volna ki idejében a vásárhelyi állomásra, hogy érkezéskor átvegyük a fát, akkor megtörténhetett volna, hogy a kalauz viszi haza a fát. Miután átvettük a fát, és felvittük a nagyállomásról a Kövesdombig, az utcán nagyon sokan megkérdezték, hogy nem-e adjuk el, mert nagyon szép szál fa volt, és amint említettem, alig lehetett kapni fát. Érdekes világ volt, de megvolt a maga szépsége, és örültünk annak a kevésnek is, ami megadatott.