Hétköznapi történet
Tücsök az édesapjától kapta a becenevét még egészen apró korában. Különleges, szavakkal nehezen meghatározható volt kettejük kapcsolata, tele csavargással és tanításnak, tanulásnak szentelt percekkel.
– Akár a lakásunktól negyedórára eső erdőben, akár a városközpontban mászkáltunk, apu mindig mutatott, magyarázott, visszakérdezett. A madarak meg a fák rajongója volt, és szívügyének érezte, hogy megismertesse velem az utunkba kerülő fajokat, fajtákat – idézte fel ötvenes évei végén járó barátnőm kislányévei élményeit.
– Persze, nem mindig ismertem fel alakjuk alapján a faleveleket vagy tollazata szerint a cinkét, zöldikét, de apunak sosem fogyott el a türelme, újra meg újra elsorolta az árulkodó jellegzetességeket. Amikor pedig elfáradtam a sétában, felkapott a nyakába, és versenyt futott velem a széllel. Nagyjából így telt el a gyerekkorom, apuval a főszerepben. Persze, édesanyám is folyamatosan jelen volt a mindennapjaimban, de inkább mint biztonságos háttér. Róla leginkább az esti virsliillat jut eszembe, ami rendszerint körüllengte a konyhában, valahányszor édesapámmal kalandozásunk végén beestünk az ajtón, vagy a frissen mosott ágynemű simogatása. Ő az ilyen csendes örömöknek volt a megteremtője, sőt ő maga is olyan volt, mint a lélekben csendesen elrejtőző és kitartóan munkálkodó öröm.
– Milyennek láttad a szüleid közti kapcsolatot? – kérdeztem.
– Azt hiszem, a kölcsönös tisztelet volt köztük a legerősebb összetartó erő. Néha tréfásan magázták is egymást, de talán nem is tartozott ez a gesztus egészen a vicckategóriába. Egy szeretetteljes szövetség volt az övék, ami elsősorban a bizalomra épült. Legalábbis egy bizonyos élethelyzetig, ami a sarkából fordította ki a családunk egyensúlyát. Tizenhét éves voltam, amikor apunál súlyos szívbetegséget fedeztek fel az orvosok. A diagnózis kimondásával mintha egyszerre szívták volna ki belőle az életerőt, egyik napról a másikra fáradékony és magába forduló lett, még az okos, mindenre rácsodálkozó tekintete is megváltozott, fénytelenné vált. Az alattomos kór apu betegnyugdíjazását vonta maga után. Mindig tevékeny mérnökemberként igazi érvágásként élte ezt meg. Anyagi vonzata is volt az új helyzetnek, anyu ugyanis háztartásbeliként gondoskodott az otthoni harmóniáról, így édesapám nyugállományba vonultatása jelentős jövedelemkieséssel járt. Kezdetben ezt nem éreztük meg annyira, egy év leforgása alatt azonban egyre nyilvánvalóbb lett, hogy össze kell húzni a takarót. Közben tizenkettedikes lettem. Az utolsó iskolai év minden korábbinál gyorsabban telt el, egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindjárt itt a ballagás. Édesanyám tudta, hogy milyen bársonyruhát szeretnék viselni a banketten, sokszor áradoztam neki erről az álmomról, de azzal is tisztában volt, hogy nincs készpénzünk a varrónőre, aki a megvásárolt anyagból valami gyönyörűt alkothatna. Apu a kölcsönök nagy ellenzője volt, hallani sem akart arról, hogy ilyen jellegű segítséget kérjünk. Anyu azonban életében először kilépett a párja mögött csendesen lépkedő, új irányt sosem javasoló fél szerepéből, és egy merész pillanatában elemelte apu CEC-könyvét. A megtakarított összeg elég volt ahhoz, hogy hitelhez jusson, így nemcsak a vágyott ruha készült el, de még egy meseszép topánkát és parányi válltáskát is kaptam hozzá. Alig járt le azonban a kicsengetési ünnepség meg a bankett, fény derült a „merényletre”. Utólag mondta el nekem anyu, hogy volt egy egyezségük édesapámmal: még az oltárnál megfogadták, hogy soha nem tesznek olyasmit, amit a másik ellenez. Amikor édesapám megtudta, hogy anyu megszegte ezt a fogadalmat, mégpedig az én örömömért, hirtelen idegenné változott. Nyolc héten át képes volt egy szót sem szólni édesanyámhoz, nem is köszönt neki, és velem is csak akkor érintkezett, ha ez elkerülhetetlen volt. Még ebédelni és vacsorázni sem ült le közénk, és nem volt hajlandó elfogadni anyu főztjét, inkább vásárolt magának valami felvágottat a közeli boltból. Így telt el a nyár, és mivel Bukarestbe készültem egyetemre, egyre inkább közeledett az elköltözésem pillanata. Éreztem, hogy nem hagyhatom a szüleimet magukra ebben az áldatlan állapotban, ezért az indulásom előtti estén megkopogtattam apu szobájának ajtaját, aztán választ sem várva berontottam, és sírva kérleltem, hogy béküljön ki édesanyámmal. Végső elkeseredésemben azt is megkockáztattam, hogy ha tovább tart köztük ez a néma háború, nem foglalom el az időközben kiérdemelt egyetemi helyemet. A következő percben anyu is berohant édesapámhoz, és letérdelt eléje, úgy kérlelte, hogy bocsásson meg neki. Nemsokára már mind a hárman zokogtunk, és persze a szüleim kibékültek, én pedig nekiláttam a csomagolásnak. Ez volt a mi otthoni drámánk végső jelenete. Az elkövetkező hónapokban apu egyre jobban legyengült, és nem telt el egy év, amikor ő is költözött, mégpedig a szeretett fái fölött elidőző felhők közé. Sok évtized eltelt azóta, de még mindig néha azon tűnődöm, mennyire gyorsította fel az eltávozását a hosszú hetekig magában cipelt indulat és keserűség. Főleg ilyenkor jut ez eszembe, amikor az utolsó csengőszóra készülő, ünneplőbe öltözött fiatalok jönnek szembe velem az utcán. Néha mintha magamat is ott látnám köztük boldogan és tudatlanul.
