A szereplők mennek, a forgatókönyv marad
2026-05-05 15:00:00
- Kaáli Nagy Botond
A romániai politika megint ugyanazt hozta, amit az elmúlt évtizedekben megszokhattunk: látványos összeomlás, majd kapkodás a romok fölött – mondhatni, immár rutinszerű hatalomtechnikai manőver. Az Ilie Bolojan vezette kormány bukása drámainak tűnhet, ám egy régóta érlelődő helyzet következménye. A PSD és az AUR által kezdeményezett, 281 szavazattal elfogadást nyert bizalmatlansági indítvánnyal masszív parlamenti akarat söpörte félre a kabinetet. És ez nem „csak” hiba a rendszerben, hanem maga a rendszer, hiszen Romániában a kormányzás a stabil struktúrák helyett ideiglenes alkukra épül, amelyek addig tartanak, amíg a résztvevőknek érdekük fűződik hozzá. És amint ez az érdek megváltozik, a konstrukció összeomlik. Ráadásul a mostani eset „természetesen” nem példa nélküli: a rendszerváltás utáni Romániában már hat kormány bukott meg bizalmatlansági indítvánnyal: az Emil Boc-, a Mihai Răzvan Ungureanu-, a Sorin Grindeanu-, a Viorica Dăncilă-, a Ludovic Orban- és a Florin Cîțu-kormány után most a Bolojan kabinetje is ebbe a sorba illeszkedik. Szép hagyomány…
Az eddigi tapasztalatok alapján a következő időszak tankönyvszerűen rajzolódik ki előttünk. Rövid távon marad az ideiglenes kormányzás, intenzív tárgyalásokkal és állandó politikai bizonytalansággal. Középtávon két opció lehetséges: vagy egy törékeny, új koalíció, amely bármikor széteshet, vagy egy kisebbségi kormány, amely napról napra harcol a túlélésért. A társadalmi elégedetlenség mindkét esetben nő. Hosszabb távon pedig három irány körvonalazódik. Természetesen a stabilizáció lenne a legkívánatosabb, de jelenleg erre a legkisebb az esély. A krónikus instabilitás sokkal inkább beleillik a hazai politikai mintázatba: gyakori kormányváltások, rövid életű kabinetek. És ott van a harmadik, veszélyesebb lehetőség: a politikai átrendeződés, amelyben a radikális oldal erősödik meg, hiszen az előre hozott választások lehetősége is a pakliban van. Az említett instabilitás tartóssá válásával párhuzamosan, illetve annak következményeként pedig a reformok lelassulnak, a gazdasági helyzet meginog, és megjelenik azon politikai vákuum, amelyet a populizmus rendre ki szokott használni. Vajon lesz-e működő többség, képesek lesznek-e a pártok kompromisszumra, fennmarad-e a stabilitás minimuma? A jelenlegi helyzet alapján nem nagy fordulatra, hanem elhúzódó, bizonytalan átmeneti időszakra számíthatunk, ami veszélyesebb, mint egy látványos krízis, mert a lassú erózió tovább mélyíti az amúgy is posványos politikai hagyománykört.
Így a legnagyobb kérdés nem az, hogy ki lesz a következő miniszterelnök, hanem az, hogy képes-e a rendszer kilépni abból az ördögi körből, amelyben a kormányok egymást váltják, miközben a problémák változatlanok maradnak. Mert ha nem, akkor ezen mostani bukás az eddigiekhez hasonlóan a jövő előképe marad csupán. És a hazai politikai életet elemző, fiktív dokumentumfilm forgatókönyve továbbra is ugyanaz marad – csak éppen mindig más szereplőkkel.
