Nehezen szabadulok…

• 2025-12-15 15:00:00

• Kuszálik Péter

attól a varázslattól, amely rabul ejtett, ám az irodalmi Nobel-díj átadása utáni napok már a felejtést hozandják. Az ünnepséget követők láthatták: a kultúrszféra kiválóságai, valamint a svéd királyi udvar apródjai mindent beleadtak abba, hogy emlékezetessé tegyék a díjátadás napját. A díjazott író szülőföldje is kitett magáért, kár, hogy csak az előkészületről tájékoztattak, a rendezvények lefolyásáról semmit nem találtam. A tervek szerint dec. 10-én egy teherautó reggel 6-tól másnap reggelig Budapest utcáit járta, megállt 13 helyszínen, és mindenütt kb. egyórás megállót tartott, ahol az érdeklődők beléphettek a jármű platóján kialakított térbe, ahol egy szék, egy asztal és egy nyitott könyv fogadta őket. A zajos fesztiválokhoz szokott nézők fantáziatlannak tarthatták a díszletet, ám a műfaj nem igényel sem ennél nagyobb ’felhajtást’ sem csillogást, merthogy az olvasás intim környezetet, elmélyülést és – legfőképpen – csendet kíván. 

A stockholmi ünnepség sikeresnek mondható; nem voltak látványos malőrök (pl. kioldódott cipőfűző okozta orrabukások), de aki odafigyelt, az megtalálta a hibákat. Higgyék el: nem volt szándékomban bakafántoskodni, de kénytelen vagyok megjegyezni néhány apróságot. Október 9-én a Svéd Akadémia szószólója így indokolta a magyar író kitüntetését: Krasznahorkai László (K. L.) látnoki életművének jelentősége abban áll, hogy az apokaliptikus terror közepette is képes megmutatni a művészet erejét. Reméltem, hogy a díj átadásakor bővebben jellemzik majd az életművet; nem hosszú lére eresztve, csak amennyi az erre áldozott percekbe épp belefér. Ám a méltatás kulcsmondata bicegős lett. A magyar ismertető (444.hu, dec. 10.) ezt írta: „K. L. írói nagyságát az adja, hogy sikerült ötvöznie az illúzióktól teljesen mentes, az ember által teremtett rendíthetetlenségen átlátó művészi tekintetet az irodalom erejébe vetett rendíthetetlen hittel.” Khm, vajon ki okolható ezért a zavaros mondatért: a szövegező vagy a fordító, netán Mari néni? A mondatot az Irodalmi Nobel-bizottság elnöke fogalmazta, és svéd nyelven mondta el; ám a hivatalos honlapon angolul is megjelent. A pesti szerkesztőségben ezt átmásolták az internetes angol–magyar fordítóprogramba, s a megkapott mondatot kiplakátolták a képernyőre. Mielőtt deresre húznék bárkit is a hibáért, el kell mondanom a fordításokkal kapcsolatos gondokat. Időben a legkorábbi forrás egy olasz közmondás: „traduttore – traditore” (amit az erdélyi ember is megért, merthogy: „traducător – trădător”). Értelme: „pontosan nem lehet semmit sem lefordítani, a fordítás meghamisítja az eredetit” (Bakos szótára). Kosztolányi Dezső hosszabban magyarázza: „A fordítás mindig ferdítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha pedig csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját, a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát.” (A fordítások pontatlanságáról lásd még: Karinthy Frigyes Műfordítás című humoreszkjét és a néhai Mózsi bácsi történetét, aki a cs. és kir. hadseregben szolgált, és így példázta a fordítás–ferdítés gondjait: „Nem értem a németeket, náluk a levél az Blatt, a hordó pedig Fass, de a levélhordó nem Blattfass, hanem Briefträger.”) 

No, hogy nyomára akadjak a vétkesnek, bepillantottam a Digitális Unintelligencia további fordítóprogramjaiba. Egy másik angol izé így fordította: K. L. „nagysága íróként abban rejlik, hogy sikerült ötvöznie egy teljesen illúziómentes, az ember által felállított rendek törékenységét átlátó művészi tekintetet az irodalom erejébe vetett rendíthetetlen hittel”. S hogy kizárjam a ’svédből angolra’ való átültetés hibáját, a svéd szöveget is lefordíttattam: „írói nagysága abban rejlik, hogy sikerült ötvöznie a teljesen kiábrándult, az ember által létrehozott rendszerek törékenységén átlátó [érzékelő?] tekintetet az irodalom lehetőségeiben való rendíthetetlen hittel”. Más laudációt kell írnom, mert a fentit nem sikerült megjavítanom. 

K. L. (1.) A „szórakoztató művészek” munkamódszereiről ezt mondotta: „mi tulajdonképpen csak elvonjuk az emberek figyelmét arról, hogy mire vannak ítélve, s ezt szép szorgalmasan tesszük, amíg lehet”. (2.) Egy ellentétes hangulatú mondatát is idézem: „ülök egy teraszon, bámulom a teremtett csodát, a varázslatos tájat; balról besétál egy ember: mindennek vége”. (3.) „Megvesztegethetetlen elitista vagyok” mondotta egy interjúban (24.hu, 2021. febr. 24.). Lássuk csak, miről beszélünk: „Az elitista olyan személy, aki felsőbbrendűnek tartja magát másoknál, gyakran a társadalmi státusza, gazdasági, kulturális vagy szellemi kiválósága miatt. Egy ilyen ember általában lenézi vagy lekezelően bánik azokkal, akik nem részei az általa kiválasztott elitnek, és viselkedésével, öltözködésével vagy beszédmódjával hangsúlyozza a különbséget.” 

A Mestertől csupán három jellemző gondolatot idéztem, mindegyikük az emberek iránti viszonyát példázza. Jót és rosszat egyaránt tud mondani róluk, ami azonos a mai általános közvélekedéssel. A vélemények ősidők óta különböznek, a Teremtés könyvében az áll, hogy az Úr csak egy dolgot bánt meg, mégpedig azt, hogy „embert teremtett a földön”, mert „nagy az emberek gonoszsága a földön és szívük állandóan a rosszra irányul” (Ter 6, 5-6). Gyakorta idézik az ógörög Szophoklész mondását is: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Trencsényi-Waldapfel Imrével ellentétben Ratkó József így fordította ugyanezt (!): „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb”. 

Nevezett írót – tekintettel az emberekkel kapcsolatos tarka véleményére, amelyeket művészi szintű írásokba foglalt – a Deinosz* Lovagjává ütjük, munkájához további sikereket és jó egészséget kívánunk. A Mörfi Barátai frakció nevében K. P. sk. 

(* A deinosz [ógörög: δεινός] szó jelentése: hatalmas, félelmetes, csodálatos; egy ambivalens kifejezés, ami egyszerre utalhat lenyűgözőre és ijesztőre is.)