Néhány kedvenc
2025-11-24 15:00:00
- Kuszálik Péter
Még mindig a világirodalom híres-neves íróinak dossziéiban lapozgatok, s válaszokat keresek anonim kérdésekre. Az egyik azt firtatja: „miért épp Ez A Pasi kapta a koffernyi zsozsót; írt ő valami olvashatót is, vagy csak fűrészport?” A lényeget megkerülő választ is megírta már valaki: „nem a mi pénzünket osztják, tehát nem szólhatunk bele”. Továbbá: ha Tőle visszavonják és Egy Másiknak adják, akkor azt is megtorpedózzák valakik. Meg kell szoknunk a díjazások furcsaságait és kész. Karesz szerint azzal bosszantják a könyvmolyokat, hogy a legnehezebben olvasható szövegeket gyártó írókat tüntetik ki (büntetik meg?) Nobel-díjjal. Százalékos arányt nem tudtam mondani, de nekem is feltűnt a jelzett összefüggés. Azt ajánlottam neki, hogy ne erőltesse a divatozást, hagyja a Samuel Beckett-félék kötetét a polcon, s csak olyan könyveket olvasson, amelyek kiállják az olvasópróbát: ha az első tíz-húsz oldal után nem esik ki a kezéből, akkor olvassa végig. Vári Attila véleménye – „nem szégyen olvasmányosan írni” – ügyesen körülhatárolja az ’olvasni érdemes’ kategóriát.
A múlt héten Krasznahorkai László (K. L.) tb. doktori avatásán fölolvasott beszédéről írtam, meg arról, hogy az ő kedvenc írói itthon is eléggé ismert szerzők (ismertet mondtam, nem olvasottat). Krúdy Gyuláról pl. azt mondta: „számomra a legmagasabb magyar író” (nyilván nem centiméterre a legmagasabb). Gyula bá is a nagy csavargók közé tartozott, s aki utazik, annak az élményei is számosabbak az ámbituson pipázókénál. Tizennégy évesen kezdtem autóstoppal járni Erdélyt, egy darabig írogattam a távokat és kilométereket, mára csak a konklúzió maradt az utazási élményeim helyén: „a mostani – önzésen alapuló – autóbőség nem kedvez a romantikának”. A ’régi szép időkben’ két amerikai író jelentkezett utazással kapcsolatos élményekkel: Jack London (1876–1916) és Jack Kerouac (1922–1969). Ha jól figyeltem, akkor K. L. listáján csak az utóbbi szerepelt. Jack Londonról nem K. L., hanem Szerb Antal írt rövid nekrológot: „Első sikerei (…) elkényeztették; későbbi írásai giccsesek, és irodalmi értékük nem áll arányban óriási elterjedettségükkel.” (Sz. A.: A világirodalom története.) Ezt csak egyféleképpen értelmezhetem: a nép – mely tömegesen képviselteti magát a könyvpiac vásárlói szektorában – a giccs szeretetéről híres. Nincs mit vitázni róla, hisz’ a tömegkultúra szavunk is ekképpen fogalmaz: „A tömegek (vélt) szórakozási, művelődési igényeit fenntartás nélkül kielégítő, felszínes kultúra”. Ezzel szemben az elit (= a társadalom kiemelkedő helyzetű, irányító szerepű, befolyásos része, színe-java) kultúrája: trendi, menő, dögös, penge, banánérlelő, szuper stb. Mit szólsz, Hermina, holnaptól mi is Elon Muskot – a világ legelitebb elitjét – kell majd kövessük? Ha igen, akkor pénzhez egy hét bevásárolok: láncfűrészt és három polcméter Nobel-pecsétes világirodalmat, Dallas-stílusú díszkötésben.
A két amerikai író ’utazós’ könyveit (J. London: Országúton; J. Kerouac: Úton) kb. ötven éve olvastam el. Az előbbiből még idézni is tudok, a másikat már árnyék borítja. Arra voltak jók, hogy egész életemben megtartsanak mászkálós természetűnek. Nem az ’utazós íróklub’ szerzője kívántam lenni, csupán a mérlegkészítés vágya terelt abba az irányba, hogy megírjam a magam ’utazós’ könyvét. 2013-ban jelent meg a Hosszú úton című kötetem (14 fejezet összegzi az utat és a stációkat), hat év múlva a zarándokútjaim összefoglalója következett: Indulj el újra. Díjat a könyvekért nem kaptam, maga a Bejárt Út volt a jutalom. K. L. – érthető módon – csak Kerouac-ról emlékezik meg (québeci francia szülők gyermeke, de már Amerikában született), az ő feltűnése indította el a must erjedését, a beatnemzedéket meg az új időszámítást. „A hírnév – ami végül a vesztét is okozta – hullámként csapott össze a feje fölött.” Viharos élete volt, ’sokat küzdött a démonaival’ és az írással is; Truman Capote így jellemezte a műveit: „ez nem írás, ez gépírás”. (K. L. viszont így értékelte T. Capote életművét: „nem akart semmit mondani”. Gyors leszámolások, akár egy Shakespare-drámában.) Kerouac odarittyentett egy harmincpontos ’csináld magad, de úgy, ahogy én mondom’ típusú kátét, ebből két tanácsot idézek. Az elsőt az írással foglalkozók hasznosíthatják, az utóbbit bárki, analfabétáktól az életművészekig: „Vetkőzd le irodalmi, nyelvtani és mondatalkotási gátlásaidat. ▪ Egyszer s mindenkorra nyugodj bele a veszteségbe.” (Forrás: hu.wikipedia.org.)
A filmművészet is kitett magáért, ami az érthetetlenséget illeti. Diákkorom kibogozhatatlan filmjét – Tavaly Marienbadban – Alain Resnais rendezte. A sztori „egy szerelmi háromszög története, amelyben a szereplők valós, vélt és kitalált emlékek útvesztőjében bolyonganak” – olvasom a rövid jellemzést. Ha érthetőbbre csinálják, akkor csak egy közepes pornófilm lett volna, így pedig világhírű művészfilm. Megvan az átkötő szál is a könyvek felé: az útvesztő. Jorge Luis Borges (1899–1986) argentin író nem maradhatott ki a ’Krasznahorkai kedvencei’ listáról, róla ezt a pár sort találtam: „írt novellákat, verseket és esszéket, amelyekben olyan témákat dolgozott fel, mint a labirintusok, a végtelen, a tükrök és a kettősség”. Stop, ismerős a téma! Tavaly tavasszal írtam egy mérges cikket arról, hogy milyen túlbonyolított tankönyvet tudtak összeollózni a 2021-es Magyar nyelv és irodalom tankönyv szerzői. (A cikk az interneten is megtalálható: népújság archívum 2024. márc. 12.). A szidás annak szólt, hogy a sulisokra olyan fogalmakat akarnak rátukmálni, amiket egyetemet végzett felnőttek sem értenek meg. Ha Borges és barátai érthetetlen szövegeket gyártanak, az nem jelenti, hogy az általános iskolai tananyagba is fölvegyék azokat.
