Nándorfehérvártól Mohácsig (2.)

*Fotó: A nándorfehérvári (Belgrád) vár óratornya

A tragikus mohácsi csata és következményei

Mohács fontos előzménye volt az Oszmán Birodalom keleti terjeszkedése, aminek következtében jelentős vagyonok álltak a szultán rendelkezésére, és sikerült létrehozni a 16. század első felének legütőképesebb hadseregét. Ehhez kedvező feltételeket teremtett a török társadalmi rendszer hadközpontúsága, a gyaurra éhes janicsárok és szpáhik harci morálja és felszereltsége, a harci kiadásokra összpontosító gazdasági szempontok. A középkori, 16. századi harcászat teljes mértékben elütött a következő korok hadviselésétől. Az Oszmán Birodalom fővárosából induló európai hódító hadjárat legfeljebb fél évet tarthatott, április végétől október végéig. A török sereg napi 15-20 kilométert haladhatott előre, ezért a Magyar Királyság még épphogy belefért a hatósugarába, de Bécs már nem. A történészek véleménye több kérdésben különbözik, abban is, hogy a szultán Magyarország meghódítására törekedett volna, ha törökbarát ajánlatát elfogadja a magyar állampolitika, amely így elkerülhette volna a „szakaszos hódítást”. 

1521. augusztus 29. – a Hunyadi fényes győzelmét követően évtizedeken át „békén hagyott” Nándorfehérvár eleste, 1526. augusztus 29. – teljes vereség Mohácsnál, 1541. augusztus 29. – Buda bevétele csellel. De nemcsak a magyarok számára tragikus nap augusztus huszonkilencedike, hiszen a mohácsi vész után hét évvel ezen a napon Pizzarro spanyol konkvisztádor megölette az utolsó inka uralkodót, és elfoglalta Cuzcót, a birodalom fővárosát. Amúgy mindhárom augusztus 29-i magyarországi esemény a törökök cselszövevényes és impozáns hozzáértésén, erején, valamint az önhibájából is végveszélybe sodródott magyarság gyengeségén és belső viszálykodásán múlott. No meg a nemzetközi diplomácia szövevényén, a reformáció okozta megosztottságon, az egymással hadakozó európai államok némelyikének „törökbarátságán”. Íme egyetlen példa: Európa akkori nagyhatalma, Velence saját biztonsága és kereskedelmi érdekei védelmében messzemenően óvakodott a Porta haragjának felkeltésétől. Ismerős hozzáállás, nemde?

1526 – szomorú emlékév, augusztus 29. – szomorú emléknap. Április 23-án kezdetét veszi a török hadjárat, április 24-én az országgyűlésen ismét egymás ellen fegyverkeztek a magyar urak ahelyett, hogy az ország gondjaival törődtek volna. A magyar oldalon mutatkozó késlekedés okozta Pétervárad elestét, a szerémségi várak feladását, és megnyílt az út Mohács felé. A tábori fegyelem hiánya akaratlanul is a mohácsi csatamezőre kényszerítette a királyi fősereget. 

A magyar és török hadsereg egyenlőtlen létszáma és felszereltsége, a kedvezőtlen belpolitikai és külpolitikai helyzet, a csatatér földrajzi fekvéséből adódó hátrányos terepviszonyok, az 1526-os török hadjárat fényes sikerei a döntő ütközet előtt nem bizonyultak túlságosan kedvező előjeleknek. A csapatok felvonulása, az ütközet lefolyásának a bemutatása külön hozzáértő leírást igényel. Tény az, hogy II. Szulejmán szultán nem ragaszkodott az akkor még nem bűvös augusztus 29-éhez, mert csapatai számára másnapra halasztotta a csatát. Tomori azonban úgy gondolta, hogy „kevésbé veszedelmes most az ellenséges csapatok egy részével megvívni, mint holnap az egész sereggel”. 

Mohács mezején számbelileg egyenlőtlen seregek ütköztek meg: a magyar sereg létszáma hozzávetőlegesen 25000 főt tett ki, és Szapolyai 10-15 ezer fős seregével sem volt döntő esélye a 70-75 ezres hódító ellenséggel szemben. A csata kimenetelét két korábbi rossz döntés is befolyásolta: a lépcsős és az alsó szinten lápos – ide került a magyar sereg – mohácsi hadszíntér kiválasztása, valamint a bizonytalan utasítás Szapolyai Jánosnak, így erdélyi serege már csak késéssel érkezett meg. Az augusztus végi esős időszak is rontotta a magyarok győzelmi esélyeit. 

A mohácsi csata délután négy óra körül kezdődött, és mindössze másfél órát tartott. Tomori jól ismerte fel a gyors támadás előnyeit, viszont „rosszul mérte fel a vele szemben álló erőket, hiszen nem tudhatta, hogy a török sereg melyik és mekkora részével áll szemben, és milyen erőkkel kell még amögött számolnia”. A török túlerő ellenére a magyaroknak kezdetben sikerült futásra kényszeríteniük a ruméliai (balkáni) hadtestet, sőt a tévesen felmért győzelem reményében a futók üldözésére vetemedtek, és egyesek a szultáni centrum (janicsárok) és az anatóliai sereg felé fordultak. Nemsokára azonban megváltozott a csata kimenetele, és a török ágyúgolyók sűrű becsapódása miatti füstben már a magyarok menekültek eszeveszetten a gyilkos puskatűz és a véres jatagánok elől. A rövid csatában II. Lajos magyar király (a megáradt Csele-patak lett a végzete a menekülő fiatal uralkodónak) és számos egyházi és világi méltóság vesztette életét, 14-15 ezer főre tehető a vérveszteség. A király végzetét így örökítette meg egy török történetíró: „Tábora, mely olyan volt, mint a tavasszal virágokkal és gyümölcsökkel pompázó kert, most aszály szárította mezőhöz hasonlított. Fegyvertára, ágyúi és összes hadiszerei, melyek nagy bőségben valának, ott maradtak szétszóródva.”

A Mohácsnál hatalmas stratégiai győzelmet arató török hadsereg II. Szulejmán vezetésével 1526. október 12-én elhagyta a teljesen kiszolgáltatottan végigdúlt Magyarországot. Helyőrséget csak Délvidéken, a Szerémségben hagyott maga után. A „hátrahagyott” ország két tűz közé került, a török és az osztrák gyújtópontjába. Az ország megmaradt főnemeseinek többsége Szapolyai Jánost választotta királlyá, a leggazdagabb életben maradt főnemest. Az életben maradt Habsburg-párti főnemesek ugyanakkor I. Ferdinándot emelték trónra. A két megválasztott király között Váradon létrejött szerződés értelmében mindkét fél megtartotta a király címet és országának azt a részét, amelyet birtokolt, azzal a feltétellel, hogy Szapolyai halálával a Magyar Királyság teljes egészében (Erdéllyel együtt) a Habsburgok hatalma alá kerül. Ferdinánd 1541-ben kísérletet tett az ország teljes elfoglalására, ám a törökök mondták ki a végső szót Buda várának elfoglalásával. Magyarország három részre szakadt. A százötven éves török uralom, valamint az annál hosszabbra sikeredett Habsburg-befolyás árnyékában így jött létre egy virágzó tündérkert, Erdélyország. 

Minden rosszban lehet valami jó is – szoktuk mondani időnként. Persze ez nem tudja feledtetni és semlegesíteni a rossz következményeit, de biztatásul szolgálhat a jövő számára. A mohácsi vész történelmünkre nézve kedvezőtlen következményeit nyilván semmi sem feledtetheti, hiszen ötszáz esztendő múltával is a „saját bőrünkön érezzük a mohácsi veszedelem kihatásait”: a népesség átrajzolása és az erőviszonyok módosulása mindenkor fájó veszteség. De Moháccsal – némi kárpótlásul – „gazdagodtunk” is, ha Erdély aranykora, a transzilvanizmus megalapozása, a szabadság és a függetlenség ízének az értékelése, a magyar föld számos táján a reformáció térhódítása, nemzeti értékeink és hazaszeretetünk pallérozása jut eszünkbe. És még sok minden. Részemről remélem, hogy – bár a teljesség igénye nélkül – sikerült egy hasznos időutazást tennünk az Olvasóval együtt Nándorfehérvártól Mohácsig.