Sorozatunk előző része azt vizsgálta, mennyiben indokolt a Mátyás halála utáni évtizedeket általános hanyatlásként leírni. A kérdésnek azonban van egy másik oldala is: milyen hatalommal kellett szembenéznie az országnak? Az Oszmán Birodalom katonai ereje mögött hatalmas területek, adózók, intézmények és felhalmozott tapasztalat állt. Ezek megismerése ugyanúgy hozzátartozik Mohács előzményeinek feltárásához, mint a magyarországi viszonyok újbóli szemrevétele.
Egy határvidéki fejedelemség útja
Az oszmán állam a 13–14. század fordulóján, Kis-Ázsia északnyugati részén formálódott. Nevét az uralkodóház alapítójáról, Oszmánról kapta. Európai jelenléte már jóval Konstantinápoly elfoglalása előtt jelentőssé vált: a Balkán a birodalom egyik központi térségévé lett. Az 1453-as győzelem pedig uralkodói székhelyet, fontos közlekedési csomópontot és rendkívüli tekintélyt adott II. Mehmednek és utódainak.
A magyar történeti látószögből könnyű ezt a terjeszkedést észak felé tartó, egyenes vonalú folyamatként elképzelni. A szultánok azonban több irányban háborúztak. I. Szelim 1514-ben a perzsiai Szafavida-dinasztia uralkodója felett
aratott győzelmet, majd 1516–1517-ben megdöntötte a Szíriát és Egyiptomot uraló Mamlúk Szultanátust. Ezek muszlim hatalmak közötti háborúk voltak, vallási és dinasztikus ellentétekkel, területi és politikai célokkal.
Amikor I. Szulejmán 1520-ban trónra lépett, európai, ázsiai és afrikai területeket összefogó hatalmas birodalmat örökölt, melyet mai fogalmak szerint jó indokkal nevezhetünk nagyhatalomnak. Magyarország helyzetét tehát olyan események is befolyásolták, amelyek a déli határtól messze történtek.
Sokféle alattvaló, közös uralkodó
A korabeli Oszmán Birodalomra félrevezető volna mai értelemben vett nemzetállamként tekinteni. Lakói között törökök, görögök, délszláv népek, albánok, örmények, arabok és más közösségek is éltek. Az alattvalókat elsősorban az uralkodóhoz fűződő viszonyuk, jogállásuk, vallásuk és társadalmi helyzetük különböztette meg.
Az állam muszlim jellege meghatározó volt, de a hódítás nem jelentette valamennyi lakos áttérítését. Keresztény és zsidó közösségek is fennmaradtak, saját vallási intézményekkel. Ez nem a mai értelemben vett vallási egyenlőséget jelentette: a nem muszlim alattvalókat külön adókötelezettségek és jogi megkülönböztetések érintették. A kormányzásban a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás és a kényszer egyaránt szerepet kapott.
A szultán kezében nagy hatalom összpontosult, de parancsainak végrehajtásához kormányzati szervezetre volt szükség. A nagyvezír, az államtanácsként működő díván, a pénzügyi tisztviselők, a tartományi vezetők és a bírák különböző feladatokat láttak el. Döntéseiket vallásjogi előírások, uralkodói rendelkezések és kialakult eljárások keretezték. A központi hatalom erejét részben az adta, hogy nyilvántartotta a bevételeket, a szolgálati kötelezettségeket és a kinevezéseket. A szultáni akarat így az írnokok munkáján keresztül is érvényesült.
Hogyan lett a termésből katonai erő?
A hadsereg fenntartásának alapját a lakosság munkája teremtette meg. A mezőgazdasági termelés adói, a városi gazdaság, a kereskedelem vámjai és más bevételi források táplálták a birodalom pénzügyeit. A katonai fölényhez az is kellett, hogy a megtermelt javakat a hatalom szolgálatába tudják állítani.
Ennek egyik fontos eszköze volt a tímárrendszer. A tímár rendszerint meghatározott adóbevételek beszedésére jogosította fel birtokosát, aki ennek fejében katonai szolgálattal tartozott. Nem a rábízott falvak korlátlan magántulajdonát kapta meg. A lovas katonának, a szpáhinak a bevételből kellett biztosítania felszerelését, és a javadalom nagyságától függően további fegyvereseket is ki kellett állítania. A termelő népesség adója így részben közvetlenül, a központi kincstár megkerülésével tartott fenn hadra fogható erőt.
Ezért az oszmán és a magyar uralkodó pénzbevételeinek összehasonlítása körültekintést igényel. A kincstárba befutó összeg nem azonos az állam által mozgósítható összes erőforrással. A katonai szolgálathoz rendelt, helyben felhasznált jövedelmeket is számításba kell venni.
Az újonnan megszerzett tartományok kormányzását sem egyetlen mintára szervezték meg. Egyiptom például sajátos pénzügyi rendszerével illeszkedett a birodalomba. Jelentős bevételei növelték a központ lehetőségeit, de előbb helyi kiadásokat is fedezniük kellett.
A janicsárokon túl
Az oszmán hadsereg legismertebb katonái a janicsárok, a szultán fizetett gyalogosai. A hadsereg azonban ennél sokkal összetettebb volt. A tartományi lovasság mellett udvari lovascsapatok, tüzérek, fegyver- és lőszerszállítók, várkatonák, valamint portyázó és felderítő feladatokat ellátó alakulatok is szolgálták a hadviselést. A hadjárati sereg erejét e különböző csoportok együttműködése határozta meg.
A janicsárság és az udvari szolgálat utánpótlásának egyik forrása a devsirme, közismert nevén a gyermekadó volt. Ennek során keresztény alattvalók fiait választották ki és vitték el családjuktól. Muszlim nevelést kaptak, majd képességeik és kiválasztásuk szerint katonai vagy udvari pályára kerültek. A rendszer egyesek számára magas tisztségekig vezető utat nyitott, ugyanakkor kényszerű elszakítással és vallásváltoztatással járt. A dinasztia olyan szolgálati elitet nevelt, amelynek felemelkedése az uralkodóhoz kötődött.
Az oszmánok a kézi lőfegyvereket és a tüzérséget is beépítették hadviselésükbe. Fegyvergyártó műhelyekre, nyersanyagokra és szakemberekre támaszkodtak, és átvették a számukra hasznos technikai ismereteket. Ágoston Gábor kutatásai ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy a győzelmeket nem magyarázza meg önmagában a tűzfegyverek jelenléte. A fegyvernemek összehangolása, a csatarend, a tartalékok és a parancsnoki döntések ugyanúgy számítottak. A korszerű fegyverzet akkor ért sokat, ha megfelelően alkalmazták.
I. Szulejmán szultán Nakkaş Osman 1579-ben készült festményén
Forrás: Wikipedia
A hadjárat az ellátással kezdődött
A hadsereget nemcsak összegyűjteni kellett, hanem el is kellett juttatni a hadszíntérre. Emberek
tízezreinek élelmezése, a lovak és az igásállatok takarmányozása, a lőszer és a felszerelés szállítása önálló szervezési feladatot jelentett. Szekerekre, hajókra, készletekre, átkelőhelyekre és a munkára kötelezett vagy felfogadott emberekre volt szükség. A létszám növelése az ellátási terhet is növelte.
A folyók ebben kettős szerepet játszottak. Szállítási útvonalakat kínáltak, ugyanakkor átkelést, hidakat és megfelelő biztosítást követeltek. Pap Norbert és munkatársai az 1526-os hadjárat földrajzi viszonyait vizsgálva az utánpótlás vízi útjaira, a vízjárásra és a táborozás lehetőségeire is ráirányították a figyelmet.
Ebből az is következik, hogy az oszmán erőfölény nem jelentett korlátlan mozgásszabadságot. Az út hossza, az utak állapota, az időjárás és egy elhúzódó ostrom egyaránt befolyásolhatta, meddig jut el a sereg, és mennyi időt tölthet a célterületen. A magyar védelem szempontjából ezért az időnyerésnek is értéke volt. Egy vár jelentőségét nem kizárólag a helyőrség létszáma vagy falainak vastagsága adta, hanem az is, mennyire tudta akadályozni a támadó további mozgását.
Mi indította újabb háborúkra a szultánokat?
A terjeszkedés céljait sem lehet egyetlen okra visszavezetni. A vallási legitimáció fontos szerepet játszott: a dinasztia az iszlám védelmezőjeként és győztes uralkodóházként mutatta be magát. A hadisikerek növelték a szultán tekintélyét, jövedelmeket, tisztségeket és jutalmazási lehetőségeket teremtettek. Emellett stratégiai útvonalak, kereskedelmi érdekek, a határvidék biztonsága és az ellenfelek közötti erőviszonyok is alakították a döntéseket.
Fodor Pál kutatásai arra irányították rá a figyelmet, hogy az oszmán célokat a birodalom saját politikai gondolkodása és társadalmi viszonyai felől is vizsgálni kell. A hódítás érdekeket szolgált, és az uralkodói hatalom igazolását is segítette. Az egyes hadjáratok célját azonban mindig a konkrét helyzetben kell vizsgálni.
A közvetlen területszerzés mellett a függőség különböző formái is rendelkezésre álltak. Az adófizetésre kötelezés vagy egy helyi uralkodó hatalmon hagyása más lehetőségeket és költségeket jelentett, mint a tartományként való bekebelezés. A fegyverszünet, az alku és a katonai nyomás egyaránt része volt az eszköztárnak. Más eredménnyel számolhatott az udvar különböző ellenfelekkel és erőviszonyokkal szembesülve.
A fölény és a győzelem ára
Szulejmán 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt, 1522-ben pedig Rodoszt. Az egyik hadjárat a Magyar Királyság védelmét gyengítette meg, a másik a Földközi-tenger keleti térségének erőviszonyait módosította. Magyarország számára az oszmán veszély létkérdéssé vált; az oszmán vezetés számára a magyar határ több fontos hadszíntér egyike volt.
A fölény mellett a veszteségeket is érdemes láthatóvá tenni. Fodor Pál és Mércz András 2023-ban egy különleges oszmán feljegyzést közölt: az 1526-os hadjárat veszteséglistáját, amely egy Magyarországról elhurcolt középkori Biblia lapján maradt fenn. A forrás nem kizárólag a mohácsi ütközet, hanem a hadjárat több eseményének veszteségeit sorolja fel. A szerzők becslése szerint az oszmán sereg a teljes hadjárat során állományának mintegy tizedét, esetleg ennél is többet veszített. A különböző eredetű létszámadatok összevetése itt is gondos mérlegelést kíván.
Mohács előestéjén a Magyar Királyság olyan ellenféllel állt szemben, amely nagyobb erőforrásokat tudott katonai célokra mozgósítani, és ehhez tartós intézményeket működtetett. Ez lényegesen szűkítette a magyar döntéshozók lehetőségeit. Sorozatunk következő részében azt vizsgáljuk meg, milyen katonai és diplomáciai válaszokat keresett erre a magyar vezetés, és hogyan alakult az ország mozgástere a Nándorfehérvár 1521-es elestétől az 1526-os hadjáratig tartó öt évben.
Forrásjegyzék
Ágoston, Gábor: Empires and Warfare in East-Central Europe, 1550–1750: The Ottoman–Habsburg Rivalry and Military Transformation. In: Frank Tallett – D. J. B. Trim (szerk.): European Warfare, 1350–1750. Cambridge University Press, Cambridge, 2010. 110–134. A tanulmány bevezető része a 15–16. század fordulójának erőviszonyait is tárgyalja. https://www.reenactor.ru/ARH/PDF/Agoston_02.pdf
Ágoston, Gábor: War-Winning Weapons? On the Decisiveness of Ottoman Firearms from the Siege of Constantinople (1453) to the Battle of Mohács (1526). Journal of Turkish Studies 39. (2013) 129–143. https://makale.isam.org.tr/server/api/core/bitstreams/5c9bd850-26a2-4635-8832-1626e0599484/content
Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás. Argumentum, Budapest, 1991. https://tti.abtk.hu/kiadvanyok/kiadvanytar/fodor-pal-magyarorszag-es-a-torok-hoditas/viewdocument/30
Fodor Pál – Mércz András: Mi is veszett Mohácsnál? Oszmán-török veszteséglista az 1526. évi hadjáratról. Történelmi Szemle 65. (2023) 2. sz. 193–235. https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz_2023_2/TSZ_2023-2_Fodor-Mrcz.pdf
Pap Norbert – Gyenizse Péter – Kitanics Máté – Szalai Gábor: Az 1526. évi mohácsi csata helyszíneinek földrajzi jellemzői. Történelmi Szemle 62. (2020) 1. sz. 111–152. https://www.mohacsvita.hu/images/publikaciok/TSZ_2020_1_Pap_Gyenizse_Kitanics_Szalai_2.pdf
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
