A képernyőn megjelenő képek közül most a párizsi diadalív belső íve látható. Máskor világítótornyok vagy furcsa alakzatú hegyek, mesésen zöld szigetek és tengerpart minden mennyiségben. Mi ez, ha nem alig titkolt csábítás világjárásra? Azokhoz szól, akik egész nap a számítógép előtt rostokolnak, mert odaköti őket a munkájuk vagy szenvedélyük, mert éppen hackerkednek vagy üzenetekkel, blogokkal és képekkel bombázzák a világot.
Ugyanakkor, ha az ember a hírekre figyel, azzal riogatnak a szakemberek, felelős állami guruk, miniszterek és benzinkútágason lógó igricek, hogy a Hormuzi-szorosban dúló állóháború miatt nem fogunk utazni gépkocsival, repülővel és más folyékony üzemanyaggal hajtott járművekkel. Mert elfogy a kerozin és persze a türelem. Ez a kettő most, úgy látszik, együtt jár.
Másfelől, ha mégis útra kelnénk, a repülőjegyek drágulásával kell számolnunk. Ami csupáncsak egyik (mellék)tünete az általános áremelkedésnek. Máris többe kerül életünk 2026 tavaszán, nyár elején, mint a múlt év hasonló időszakában. Így fogalmaznak a közgazdasági újságírók, de természetesen a piacra és üzletekbe járó közönség is megérzi az árak égnek tartó rohanását.
Mindez azonban nem tart vissza attól, hogy tervezzünk. Tervezzük, hogy lefaragjuk konyhai költségeinket, ha eddig nem tettük, mert csupán anyánknál láttunk annak idején ilyen ténykedést, napi rendszerességgel vezetjük kiadásainkat, vaskos füzetbe írjuk, mire megy el a pénz. Nem panaszkodunk, csak ámulunk, milyen gyorsan fogy a keresmény. A bevételi oldal lényegesen kurtább, mint a kiadási oszlop. Számlákat őrzünk, és közgazdasági okfejtéseket is hajlandók vagyunk meghallgatni utcán és rádióban, tévében, újságokban böngészünk olyan híreket, amelyek korábban nem érdekeltek. Mert a jólét elvakított. Mondjuk.
Bevételeink közül a legegyszerűbbnek tűnik, ha fogyókúrázunk, akkor bevehetünk valamicskét ruháinkból. Felölthetjük nyári gönceinket, amelyeket a tél zsíros estéin híztunk ki. Tisztelet a kivételnek és a bevételnek. Valamint felölthetjük a pléhpofát, ha kihozzák a közfogyasztás számláit.
A szomszédban nagy fogadkozások és átrendeződés zajlik. Ott most rengeteg lelkes arcot, miniszteri táncot, tanácsot, esküvést, programot látunk-hallunk, a rendszerváltó hangulat és a remények áradása irigylésre méltó. Fertőző is lehet, sokkal inkább, mint a hantavírus. (Hantázni bárki tud, hogy egy lapos bölcsességgel zárjam le az újmódi félelmeket.) Kikerült az Országházra az unió zászlaja, és elhangzott „a cigányhimnusz”. Egy szélsőséges párt hazája nincs Európában. A nemzeti köldöknézés bejuttatta a kivonulókat az ország házába. Csak a hazából zárnák ki az európai demokráciát. Pedig ennél pillanatnyilag nem kapható jobb a világboltban.
Olykor említés történik rólunk is, a parlamenten a székely zászló azt jelzi, hogy talán mi, a határon kívüliek sem megyünk feledésbe, vagy nem jő vállalkozásainkra, kultúratermelésünkre nagyböjt. Elkerüljük a szürkezónát. Annak ellenére, hogy emelkednek az ön- és közköltségek. És a honi kormányok kilenc hónaponként felállnak és elbuknak. Ez egy kormány átlagéletkora. Vagy egy gyermek világrajövetelének ideje és vele együtt a reményeké.
