Az érettség problémái (1.)
Lélektani divatok
A fiatalság kultuszának illogikus voltát ma már szinte észre sem vesszük, vagy elnézünk mellette. Már annyira átéljük, hogy tán ki sem alakult a jogos kétely vele kapcsolatban. Mindez két másik általánossá vált és furcsa pszichés jelenséggel társul: a felnőttek infantilizációjával és a gyerekek, fiatalok parentifikációjával. Egyszerűen szólva: korunk eljuttatta oda az embereket, hogy a felnőttek egyre nagyobb tömege gyerekesen érez, gondolkodik, viselkedik, a gyerekek-kamaszok pedig rendszeresen felnőtteknek való problémákkal, döntéshelyzetekkel találkoznak, mert a családokban egyre gyakrabban felcserélődnek a szerepek.
Mondhatjuk ma már felelősségünk tudatában: az élet megszokott és egyben természetes rendje kezd felbomlani.
Szerencsére a kérdésnek már alapos szakirodalma is van, melyet Paul Shephard, Ralph Metzner, Keith Hayward, Sarah A. Conn neve fémjelez, aminek azért örülök, mert így lehet hivatkozni rájuk, és nem csak a gyakorlatban ezekkel találkozó figyelmes szakemberek meg társadalomtudósok, társadalomfilozófusok teszik szóvá. És örülök azért is, mert különben mindenki, a kitalálói pedig különösképpen (és természetesen) tagadják a létezését. Persze attól, hogy tudjuk, vagy attól, hogy tagadják, a jelenség még nem oldódik meg, fel, nem tűnik el, sőt, egyre inkább begyűrűzik hozzánk is a nyugatról indult trend. Mint különben minden egyéb hasonló.
Az infantilizáció (kiskorúsítás) vagy egyesek szerint a társadalmi neoténia az öreg gyerekek jelenségéről beszél, vagyis azt az egyre elterjedtebb jelenséget fogalmazza meg, mikor a felnőttek nem nőnek fel, nem válnak éretté.
Ez elsősorban felelőtlenséget jelent, mely minden területen megnyilvánul, kezdve a saját életvitel kialakításának kitolódásával, egészen a szavak, tettek nem vállalásáig. És sajnos ez látszik a társadalmi, szakmai felelősségvállalás kikerülésében is, mikor például egy vezető nem dönt, hiába kérik a beosztottak, inkább rájuk hárítja, hogy oldják meg a megoldhatatlan feladatokat, konfliktusokat, hogy csak a legegyszerűbb példát említsem.
Kitolódik az elköteleződés, ha egyáltalán elköteleződik az egyén bármikor, azaz egyre később alakítanak ki tartós párkapcsolatot, illetve még később és ritkábban kötnek házasságot és vállalnak gyerek(ek)et. Egyre nő az egyedül élők száma világszerte és mifelénk is.
Általánossá vált a szintén jellegzetes kisgyermeki tulajdonság, a késleltetésre való képtelenség. Lassacskán szinte mindenki vágyai, elképzelései gyors és gond nélküli kielégítését hajszolja élete minden területén. Azonnal kell a megkívánt ruha, cipő, étel, szex. Legtöbben úgy szeretnének bármit elérni, hogy ne tegyenek érte erőfeszítést, és rendszerint nem foglalkoznak a következményekkel sem. Sőt, igen meglepődnek, ha ezzel szembesítik őket, legyen szó a nem kívánt terhességtől a banki felszólításig (mert nem fizették vissza a kölcsönt) – bármi, ami a kettő közé belefér.
Egyre szélesebb körben terjed felnőttek között a fiatalos, túl fiatalos viselet és a gyerekes viselkedésmód. Ez még nem is olyan régen nevetség tárgya volt, ma a trendiség ismérve lett.
Nagy divat a nagykorúak körében a cukiság, ami ugye megint a kisgyerekekre jellemző állapot: játékokat kérnek vagy vásárolnak, hisz trendi a kedvenc maci, meg egyéb szőrös állatkák ölelgetése, vagy a babák gyűjtése, és lelkesen nézik a rajzfilmeket.
Az infantilizáció kialakulásához sok minden hozzájárul(t), nem utolsósorban a digitalizációnak bizonyos oldalai és a mainstream ideológia.
A digitális eszközök, az operációs rendszerek, internetes böngészők eleve így szólítják meg a felnőtteket, mintha gyerekek lennének, illetve a megjelenésük is gyerekes: színes felületeket használnak, játékos, állatos logókkal hirdetik magukat, a lehető legalacsonyabb értelmi szinten, mely gyakran egy valamirevaló gyereket is alulmúl.
A kiskorúsításhoz nagyban hozzájárultak az iskolák és az egyetemek, hisz egyre inkább nem versengésre, tudásra, küzdésre serkentenek, hanem legjobb esetben együttműködésre, és megvédenek mindentől, nehogy traumatizálják a gyereket a követelmények, a határok kijelölése, netán valamiféle büntetés (juj, uram bocsá, mekkora probléma ezt még leírni is). Nem kérnek még tudást sem, nem köteleznek szabályok betartására, sokkal inkább elriasztanak az erőfeszítéstől, nehogy sérüljenek az ott tanulók, és mindez a szülők hathatós segítségével történik. Mert a családokban is nagy divat a növekvő gyerek állandó kisgyerekké degradálása, elsősorban a túlzott és sokszor logikátlan túlvédés révén. Sokszor sikeresen megvédik a gyereket az iskolával, így a tudással és a fegyelemmel szemben is, ha véletlenül valaki még ilyesmivel próbálkozna.
Sokakat az öregedéstől és az öregségtől való félelem kerget gyerekességbe.
Az infantilizációhoz nagyban hozzájárul egy furcsa, az értelmesen gondolkozók számára még mindig nagyon furcsa jelenség, a szerepek felcserélése, azaz a gyerekek istenítése, akiket okosabbaknak mutatnak, kiáltanak ki mindenfele a felnőtteknél, ki tudja milyen meggondolásból. Tény, hogy ebben a média és nem ritkán a politikum is igen nagy szerepet vállal, gondoljunk csak a Greta Thunberg-jelenségre.
Az egyre elterjedtebb egoisztikus világkép és egocentrikus gondolkozás, melytől igaz, hogy nem könnyű szabadulni, de aminek átdolgozása az érettség követelménye és biztos jele, mára megmarad, és szintén a gyerekes felnőtteket erősíti. Ez az „ő (a gyerek) a világ közepe” elképzelés és a kritikai gondolkodás hiánya félelmetesen elterjedt.
A függőségek társadalmi mérete szintén az infantilizálódást hirdeti. A szerfüggőségek – nikotin, alkohol, drogok – ezeknek csak egy részét képezik. Ma már elharapóztak a fogyasztási függőségek vagy más néven a materialista zavar: vásárlási kényszer, játékszenvedély, kóros evés vagy munkamánia. Ennek eléggé speciális, mert csak az utóbbi évtizedekre jellemző, de nagyon is veszélyes formája az internetfüggőség. Mint ahogyan a függőségek legtöbbször mind veszélyesek. A nikotin, alkohol, drog, de az evés is súlyosan károsítja az egészséget. Az összes többi pedig elmagányosodáshoz vezet.
A kiskorúsítás természetszerűleg együtt jár az értelmi szint hasonló megrekedésével. Az elbutított társadalom hasznos, mert vezethető. Hogy tesznek is ezért, azt már két évtizeddel ezelőtt megírta egy francia pedagógus, saját több évtizedes tanárként eltöltött tapasztalata és a francia tanügy alapos ismerete nyomán. Érdemes elolvasni Jean Paul Brighelli Butaságra kárhoztatva. Az iskolák programozott halála című könyvét (Kairosz Kiadó, Budapest, 2006, eredeti francia megjelenés 2005-ben).
Albert Ildikó klinikai pszichológus
