KUGLIPRÉDIKÁCIÓ
G. A. sírfelirata
(Petőfiből „ihletődve”)
„Diligenter kompiláltam
S disszertáltam egykoron,
Mégis plágiumba pónált
Vadszamár utókorom.”
Nem tudom, ki lehetett G. A., akire lőcsölöm. A lopottmány gyarapítható, szorgos féltehetségek tovább fejleszthetik, csak valamivel több epepe kelletik hozzá.
*
Csombókos harangozómadár
Nehezen állapítható meg, hogy például ifjabb Báró Hiller Gundár ismerte-é a közkártékonyság kifejezést. A szó a Delejtű 1958. október 19-i számában olvasható, és a báró ugyanabban az esztendőben biztosan csinált valamit valahol. (Nincs megbízható forrás.)
Némi fantáziával valószínűsíthető, hogy a közkártékony személyt ekként kárhoztatja a közhangulat: „Rikoltaná le a fejed a csombókos harangozómadár, száztizenhárom decibellel!”
*
Eltolvajlott kifejezések
A XIX. század végére oly gazdaggá dúsult nyelvünk, annyira érzékletes, kifejező, dinamikus; modernnek tűnik, ha valaki megsejdít, megérez, megorront valamit – ezt látom egyik cédulámon: „szelit vevé a dolognak”.
Az illetéktelenül eltulajdonított élelemre mondják: „eltolvajlott disznóhús”.
Rőzsebánatokkal telten rakom a cuccokat zsákba. Abosfalvára küldjük, sütőkemencét hevíteni – nem biztos, hogy költői a kérdés: ízletesebb-é, s mennyivel a verthajú házikenyér, midőn a szellem lángjánál púposodik?!…
És jaj, szívfájdítóan sajnálom eldobni az alábbi, ugyancsak 1883-ból való kifejezést: „kugliprédikáció”.
(Feleség korholja férjét az éjszakai kimaradásért.)
*
Incselkedések
Nagy dolog a hiúság, a becsvágy, a magakelletés. Ez viszi előre (s hátra is) az emberiséget.
A levél voltaképpen árvult fénymásolat (végre ezt is eldobhatom). Keveredve lapult a többi ócskaság között. Aki küldte, azt meséli benne, miként fogadta őt az irodalmi folyóirat szerkesztője, a nagyrabecsült irodalmár.
Mindent lejegyzett, sokszorosított, és testes példányt küldött, igazolásául, hogy (nálam jóval) nagyobbak is értékelik foglalatosságát –, érezzem hát megtisztelve magam….
A szerkesztő úr válasza, szó szerint: „Ki kell ábrándítanom, kedves P. É. Nem a magam szavaival, hanem egy nagyon jelentős alkotó mondatával. „Annak szabad verset írni, aki úgy ír, mint ahogy Picasso festett.” (Makkai Ádám)
És mindjárt hozzáfűzi: „Másfelől érdemes elgondolkoznia Márainak ezen a mondatán: „A magyar irodalom nem történt meg.”
A vélelmek ütköztetése, húzza alá a levélíró.
– Későre fogtam fel szavai értelmét. Azzal kísért az ajtóhoz, hogy döntsem el én magam: mi legyen.
Mármint hogy folytatom-e incselkedéseimet a poézissel.
Ezzel a mondattal tették végül útra:
– Ami engem illet, sajnálattal közlöm, hogy további próbálkozásaira nem tartok igényt.
Most az lenne poén, ha (annyi év múltán) felfedném az egykori próbálkozó kilétét, hogy a berkekben kevésbé járatos olvasó is, hosszú fényre kapcsolva kiálthassa: „De hisz ez a híres É. P., Aranyceruza-díjas költő!”
Fájdalom, nem tehetem. Az úzusnak megfelelően átadtam a fénymásolt paksamétát fölöttesemnek; ő pedig, szintén az úzusnak megfelelően, néhány nap múlva a többi meg-nem-jelenésre ítélt kézirattal együtt – visszatoloncolta.
(Aztán most, tessék –, mégis „irodalom” lett belőle…)
*
Petri és Swift
Petri György szószüleménye: a művész éberalvógép.
Akkor sem alszik, mikor már nincs.
Svift maga alkotta sírfelirata: Saeva indignus ulterius cor lacerare nequit. Szívét nem szaggatja többé a vad felháborodás.
Az övét nem, de az utódokét, akik olvassák s idézik: igen.
Élje bár életét akár egy nyomorúságos lyukban, az éberalvógép sose nyughat, folyton mocorog, fészkelődik, forgolódik, nyüslet, koslat, izeg-mozog, fireg-forog, bolondkodik, ficánkol.
Végtelenül elégedetlen, kielégületlen, mert gyötrik a lélek protuberanciái.
És vándorol, megállíthatatlanul.
„Az íróban van valami, ami több, mint az élete és a műve: egy csilláma az emberi lélek vándorságának”, véli Szerb Antal. De „a vándortípusú ember legfőbb jellemvonása, hogy célhoz sosem ér.”
*
Contra frigum
Rakoncátlan sorokra révedve: nyakon csípi a témát Zágoni Attila, mikor a Magyari Lajosról készült paródiája (Az őshumusz dicsérete) „orosz változatában” (cirill betűkkel!) bősz költői kérdés formájában tárja elénk az ősi gondot:
Tü cselovék étoj plányétü,
Kudá igyós? Maradj zgyesz!
Pocsemu ugrálsz te annyit?
Kák szekujszkij, feszt csak mensz…
Másik kedvenc humoristám, Sinkó Zoltán poénjára már nem emlékszem pontosan, de valahogy így hangzik: – Tisztelt uram, engedje meg, hogy gratuláljak az országos havazások alkalmából. Szíveskedjék dedikálni egy százast holnapig!
Jó, ha mindig van nálunk valami, ami megvéd a bajtól. Karinthy, Tomcsa, Bajor, Sinkó, Zágoni.
Recepta contra frigum.
Nehogy már ez a badar kor, mint valami kelekótya motoros, pofátlanul belerongyoljon a lelkünkbe.
