Kövek között őrzött évszázadok

Épített örökségünk

Vannak várak, amelyekből ma már csak néhány kő, egy alapfal vagy egy sánc emlékeztet arra, hogy egykor emberek éltek, harcoltak, döntéseket hoztak és sorsokat formáltak közöttük. És vannak olyan várak is, amelyek akkor is tovább élnek, amikor falaikat már rég elhordta az idő. A Dés közelében magasodó Várhegy tetején egykor Bálványos vára állt. Ma már legfeljebb az alapfalak maradványai, a terep formái és a történelmi források őrzik az emlékét. Pedig története évszázadokon át összefonódott Erdély politikai és birtokviszonyaival, királyokkal, vajdákkal, püspökökkel és főúri családokkal. A vár első említésére a 13. században találunk adatot, később pedig olyan személyek és családok birtokolták, akiknek neve Erdély történetének fontos fejezeteihez kapcsolódik. Bálványos vára nemegyszer cserélt gazdát, ostromot is megélt, és a 16. században végül maga is a pusztulás sorsára jutott. Köveit más építkezésekhez hordták el, mintha a várnak még anyagában is tovább kellett volna élnie. De vajon mit mesél nekünk ma egy olyan erősség története, amelyből szinte semmi sem maradt? Mit tudunk meg egy korról azokból a töredékekből, amelyeket az idő meghagyott? És hogyan válik egy egykor fontos várhely az erdélyi történelmi emlékezet részévé? A Mezőség északi részén lévő Bálványos vára ma már nem létezik, de a története még mindig ott van a hegyen, a földben és az emlékezetben.

Bálványos vára

A Déstől keletre lévő Bálványosváralja keleti részén emelkedő meredek, kúp alakú Várhegy tetején állt egykor a falunak is nevet adó, történelmi nevezetességű Bálványos vár.

A felszínen található maradványok alapján a téglalap alaprajzú vár hossza alig huszonöt méter, szélessége tizenhat méter lehetett. A Várhegy meredeksége miatt a várba csak a keleti oldalon épült bejáraton lehetett bejutni, melyet egy kapubástya és az előtte félkörívben húzódó sánc védelmezett. A falak egy részének alapjai néhol még látszanak.

Az első datálás

Első – ha nem is név szerinti – említése 1269-ben történik Décse határjárásában, amikor az erdélyi vajda, majd a szolnoki ispán kezében volt. László erdélyi vajda, szolnoki ispán 1308-ban bálványosi várnagynak nevezi Mike comest (castellanus noster de Baluanus).

Zsigmond király 1406-ban castrum Baluanust Szántai Jakab erdélyi vajdának adományozta. A Szántai-Laczkfi család 1456-ban kihalt, és V. László király a korábbi örökösödési szerződéssel szemben a koronára szállott Bálványos várát 1457-ben Várdai István egri prépostnak, királyi alkancellárnak s rokonainak, valamint Losonczy Dezső és Dénes fiainak adományozta. 

A beiktatáskor azonban a Laczkfiak várnagya (más források szerint Nagyfalui Farkas János) a várat nem akarta átadni, ezért V. László utasította Rozgonyi Osvát székely ispánt, hogy a várnagy összes birtokát foglalja el.

V. László halála után Mátyás király 1458-ban arra utasította a kolozsmonostori konventet, hogy az örökösödési szerződésben foglaltak ellenére Vingárti Geréb János erdélyi alkormányzót iktassa be Bálványos vára és tartozékainak birtokába. 

Azonban Várdai István kalocsai érsek és rokonai, valamint Losonczy Bánffy Dénes fiai ellentmondtak, azt állítva, hogy Geréb János különféle rablások, emberek elrablása által erőszakkal iktatta be magát a birtokba, és ők a helyszínen csak félelemből nem mertek ellentmondani.

A megindult vizsgálat megállapította, hogy Geréb János valóban erőszakkal foglalta el a várat, és iktatta be magát annak birtokába, ezért Mátyás király 1461-ben elvette tőle, és Várdai Miklósnak és Bánffy István fiainak, Lászlónak s Zsigmondnak adományozta. Mátyás király az 1467. évi erdélyi lázadásban részt vevő Losonczy Bánffy Dezső fiaitól a Bálványos várában bírt részüket elvette s Várdai János váradi püspöknek, tehát a váradi püspökségnek adta.

A várat lerombolják

Gerendi Miklós erdélyi püspök, kincstartó 1529-ben a várat I. Ferdinánd részére megerősítette, de még ez évben Farnosi Veres Márton ostrommal foglalta el János király számára, és Szapolyai adományaként Petru Rareș moldvai vajda lett benne az úr. 

Röviddel ezután Gerendi Miklós visszafoglalta, és Ferdinánd engedélyével 1529 végén Pempflinger Márk szebeni ispánnak és Armbrüster Mátyás szebeni bírónak elzálogosította. 

A király a várat visszavette, és 1535-ben Beszterce városával együtt, azok birtokában Péter vajdát erősítette meg, a közös ellenség ellen tanúsított hűségéért. Az 1537-ben Szentiváni Nagy Barnabás és Debreki Dul László emberei által elfoglalt várat 6 ezer forintért Majláth István erdélyi vajdának adták át, akit ebben a birtokában még ebben az évben János király meg is erősített.

Martinuzzi György váradi püspök, királyi kincstartó, mint a püspökséghez tartozó birtokokat, 1538-ban Borberek váráért, Alvincért és 8 ezer forintért Majláth Istvántól kiváltotta. Feltehetően ekkor rombolták le Bálványos várát; köveit a közeli Szamosújvár építéséhez hordták el. A felszínen ma már csak alapfalainak maradványai találhatók.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

Bálványos titokzatos vára a néhai Szolnok-Doboka vármegye területének egyik jelentős stratégiai és birtokközpontjaként számon tartott erődítménye volt. Köztudott, hogy a mindenkori magyar királyok által kinevezett, Belső-Szolnok megyei ispáni tisztséget viselő helyi főurak a birtokaik védelmére úgynevezett „ispáni várakat” építtettek, amelyek többségében maguknak a megyerészeknek is nevet adtak.

Így a birtokukban lévő és a hatalmuk biztonságát szolgáló várakból irányították a rájuk szabott feladatköröket, amelyeket néha bizony túlkapásokra is hajlamosan vezettek. Például Désvár feladása után Bálványos vára vette át az irányító szerepet: ez lett az ispán, később pedig a vajda adóbehajtási, majd a sóvámközpontja is.

A hepehupás Mezőség és a dombos Szamos-mellék találkozásánál, a helyiek által korábban Határ-pataknak nevezett – mára már nem használatos nevű – válaszvölgyben, a falu fölé emelkedik a közel 520 méteres tengerszint feletti magasságban található Várdomb. A korabeli várkapitányok – a castellanusok – egyben a dési Sókamara ellenőrei is voltak, maga a hely pedig a szásznyíresi sóbányákból az itteni patakokon leúsztatott sószállítmányok átrakóhelyévé, révévé vált.

Ezzel a régió fontos gazdasági kulcspontja lett. Jelentőségét már az első tatárjárás előtti időkből fennmaradt, a kincstári vámmentességet megerősítő szabadságlevélből is ismerhetjük. Egy 1291-ben kiállított oklevél hivatkozik erre a II. András által kibocsátott, 1236-os passzusra. Ez alapján szinte biztosan behatárolhatjuk a vár építésének és fennállásának idejét, amellyel és a hozzá kapcsolódó kiváltságokkal a vár biztosíthatta a korabeli váras város lakóinak biztonságos megélhetését.

A vár nyugodt életterében feljegyeztek kalandos, sőt sötétebb korokat is

A magyar középkor egyik filmbe illő története éppen a Szent Korona itteni, viszontagságos eseményeihez kapcsolódik. Az Árpád-ház kihalásával kialakult király nélküli állapotok időszakában, az interregnum idején nagyon sok ambiciózus trónkövetelő kerekedett fel a különböző európai főúri és királyi családokból.

Többen pápai áldással, mások családi és rokoni kapcsolataikat hangoztatva, némelyek pedig erőszakkal jelentkeztek a magyar trón megszerzésére. Az akkori bajor herceg, a Wittelsbach-házi Ottó – aki az Árpád-ház utolsó női ági leszármazottjának, IV. Béla leányának, Erzsébetnek volt a fia – politikailag igencsak kalandor módon szerezte meg a koronát.

Ottó előzőleg pályázott a bajor hercegségi, majd a cseh birodalmi vezetésre is, mígnem a magyar trónról lemondó Vencel cseh hercegtől Brünnben megszerezte a koronát, amellyel álruhában elindult Magyarországra. Az útközben (egy kulacsba rejtve) elveszített, majd szerencsésen megkerült koronázási ékszerekkel 1305-ben eljutott Székesfehérvárra, ahol megkoronáztatta magát.

Erről az útjáról így ír a Képes Krónika: 

„Valóban csodálatos és el nem hallgatható csoda! Mert mit is értsek azon, hogy a korona elesett – ha nem azt, hogy a herceg nem viselhette élete végéig ezt a koronát… és mit jelent az, hogy senki sem találta meg, csak azok, akik vitték – ha nem azt, hogy Pannonia nem veszítheti el angyal adta koronáját.”

Az Anjou-házi, a pápa és a magyar főurak által is támogatott trónvárományossal, Károly Róberttel szemben a hatalmát vesztő Ottó már aligha tudott védekezni. Így új szövetségest keresve az erdélyi oligarchák legbefolyásosabbjával próbált egyezségre jutni: megkérte az erdélyi kiskirály, Kán László vajda leányának kezét, miközben magával vitte a magyarok Szent Koronáját is.

A korabeli leírások szerint ez a „hatalmas és veszedelmes, mint a medve” típusú vajda azonnal átlátta a szövetségesek nélküli lánykérő helyzetét, aki számára többet ért túszként, mint szövetséges társként. A kelepce bevált: Ottót a bálványosvári sötét toronyba záratta bő másfél esztendőre, majd a megkötött alku alapján lemondatta a királyságról, és 1307-ben a Magyar Királyság végleges elhagyására kényszerítette, amit a bukott uralkodó el is fogadott.

Ezzel a furfanggal a korona Kán Lászlónál maradt. Közben az idegen felségjelvénnyel addigra már kétszer is megkoronázott Károly Róbert, valamint a pápa többszöri felszólításának fittyet hányva a vajda folyamatosan hitegette őket a jogtalanul magánál tartott ereklye átadásáról.

Ekkor a történelemben ritkán előforduló esemény következett be: a római katolikus egyház feje, a pápa (követe útján) egyházi átkot – interdictumot – mondott ki a vajdára és egész Erdélyre. Végül többéves hitegetés és huzavona után, 1310-ben Kán László átadta a koronát, így a harmadik, immár teljesen törvényes székesfehérvári koronázásra váró Károly Róbert fejére végre felkerülhetett a Szent Korona.

A várhoz kötődő kalandos történetek sorát még tovább göngyölíthetnénk. Úgy a 16. századra, a mohácsi csatavesztés utáni időszakban a vár mondhatni, hogy valóságos politikai forrongások, tulajdoncserék darázsfészkévé vált. 

A Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd trónharcára segítségül behívott III. Nagy István moldvai fejedelem feltörekvő törvénytelen fia, Petru Rareş lett a mérleg nyelve. Mindkét féllel szövetséget kötött, majd a helyzet hozta előnyöknek próbált eleget tenni. Hataloméhsége elvakította, szülőhazájából végleg kitaszították, és erdélyi fosztogatásaival, területek és várak elfoglalásával élte ki hajlamát. Így került a mi várunk is a birtokába. 

Végül az akkori vajdának, Majláth Istvánnak kemény ostrommal sikerült bevenni Bálványosvárat, majd megtisztítani a véreskezű moldvaiaktól. A köpenyegforgató, kiszámíthatatlan volt moldvai uralkodó ezek után váltott, és az Erdélyből elkobzott kincsekkel, hűségét bizonyítva, kiváltotta hatalmát az oszmán Portától. 

Ennyivel még nem érte be, az akkor éppen a törökök ellen szervezkedő és mellesleg a bálványosi várostromnál győzedelmeskedő Majláth vajdát elfogta, és a hírhedt konstantinápolyi Héttoronyba záratta. Az ott raboskodó Török Bálint híres törökverő hadvezér mellé került, itt fejezték be bús sorsra forduló életüket.

Hát ilyen történetek fűződnek a mára poraikból éppen csak kikandikáló faljelek, terepalakulatok romjaihoz. Erdély zajos és dicső történelmében sok harcot átélt a vár, tanúkövei valahol negyedszáz kilométerre odébb, Új-Bálványosvár várában keltek új életre, a későbbi Gerlahidán, a mai Szamosújváron. 

Mégis így válhatott az egyszer virágzó Szolnok-Doboka vármegyei vár, ugyan kis időre, de az összmagyarok államiságának, függetlenségének jelképét őrző helyévé.

Talán éppen a romok tanítanak bennünket a legtöbbre…

Egy álló várfal önmagában is lenyűgöző, de amikor már csak néhány kő, egy sánc vagy egy alig kivehető alapfal marad, akkor nekünk kell hozzátennünk a hiányzó történetet. 

Meg kell keresnünk az egykori embereket, a döntéseiket, a konfliktusokat, a birtoklásért és hatalomért folytatott küzdelmeket.

Bálványos vára ma már nem őrzi a hegyet, ahogyan egykor tette. Nem látjuk kapubástyáját, nem járhatunk végig falai között, és kövei közül is sok más épületekbe vándorolt. Mégsem tűnt el teljesen. Mert egy vár addig nem pusztul el igazán, amíg van, aki emlékezik rá, kutatja a múltját, és elmeséli a történetét.

A kövek elnémulhatnak, a falak leomolhatnak, de az emlékezet képes újra felépíteni azt, amit az idő lerombolt.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítésznek, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanárnak, történésznek. Az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából, gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.