Kanyargós utakon napkeltétől napnyugtáig

Maui – Utazás a Hawaii-szigeteken (2025. április–május) (3.)

Miután bebarangoltuk a Hawaii-szigetek legkeletibbjét, a Nagy-szigetet, ugrottunk egyet, és átrepültünk a második legnagyobbra, a szomszédos Mauira. 

A Nagy-sziget repülőterét a helyi születésű, japán származású amerikai Ellison Onizuka űrhajósról nevezték el, aki egyike volt azoknak, akik életüket vesztették a Challenger űrsikló 1986-os katasztrófájában. A repülőtér épületei meglepőek voltak, ugyanis teljesen nyitottak, nincsenek folyosók, gyakorlatilag majdnem szabad ég alatti. A repülés maga is érdekes volt, láthattuk a Mauit körbeölelő további kisebb szárazfölddarabokat, Kaho‘olawe, Moloka‘i és Lanai szigeteket. Ez utóbbi egy magánsziget, gazdája a világ jelenleg leggazdagabb embere, az Oracle Corporation szoftvercég tulajdonosa, Larry Ellison. A Hawaii-szigetek főbb tagjait egyébként annyira sűrűn induló járatok kötik össze, hogy a nagyjából 500 kilométerre fekvő legtávolabbi pontokat is egy órán belül el lehet érni, vagyis könnyebb, gyorsabb és kényelmesebb a közlekedés, mint mondjuk a Segesvár–Marosvásárhely közötti 54 kilométeres szakaszt tömegközlekedéssel „túlvészelni”.

Miután sikeresen landoltunk a 8-as alakú Maui összeszűkülő részének északi partján, a Kahalui repülőtéren, máris nyakunkba vettük a sziget kisebbik hurkát. Bár elméletileg a félszigetet és az annak közepén terpeszkedő Pu‘u Kukui-vulkánt északkelet felől is meg lehet kerülni, a valóságban ez nem megengedett a magasban kígyózó út túlságosan kanyargós és életveszélyes volta miatt. Ezért délnyugatról vágtunk neki a part menti érdekességeknek, ám a kanyarokat még így sem úsztuk meg.

Az első megállónk egy szép parti város lett volna, de szomorúan tapasztaltuk, hogy a település teljesen le volt zárva sorompókkal, nem volt szabad behajtani. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, hiszen minden útleírás áradozott róla, de később megtudtuk, hogy Lahaina egy évvel korábban olyan súlyos, sok emberéletet is követelő tűzvész áldozata lett, amelyet még nem sikerült kihevernie. A helyiek nem nézik jó szemmel a katasztrófaturistákat, ezért az újjáépítések befejezéséig szentségtörésnek számít odamenni.

A következő célpontunk a bálnavadászok falumúzeuma (Whalers Village Museum) volt Kā‛anapali településen, ahol a bálnavadászat 19. századi hőskorából láthattunk érdekes grafikákat, fotókat, bálnacsontokból faragott antik tárgyakat, bálnavadászhajó-maketteket. Ezek után jó sokat kanyarogtunk az egyre magasabb és vadabb partok mentén a sziget legészakibb csücskébe, ahonnan rövid, de nyaktörő ösvényen botorkáltunk le a Nakalele vízköpő kürtőig (Nakalele Blowhole). Ez egy bazaltkürtő, ami úgy jött létre, hogy a tenger hullámai évezredeken keresztül nagy erővel törtek be a megszilárdult láva barlangjárataiba, mígnem úgy elkoptak, hogy kilyukadtak. A dübörgő hullámok azonban ennyivel nem érik be. Tovább ostromolták a keménynek hitt kőzetet, és egy-egy becsapódó nagy hullám rendkívül látványosan, nagy magasságokba robban ki a résen. Elbűvölő látványosság, mintha egy gejzírt láttunk volna néhány percenként kirobbanni, és még csak nem is kellett Izlandig utazni! Az ilyen helyeken vannak fontos betartandó szabályok: a látogatóknak soha nem szabad a kitörő szökőkút és az óceán közé állni, és soha nem szabad hátat fordítani a tengernek! Ellenkező esetben megtörténhet, hogy a magasba törő vízsugár, illetve a szeszélyesen gigantikus hullámok örökre beszippantják a naiv turistát. Mi is csak biztonságos helyről szemléltük az elemek féktelen küzdelmét, de mivel nagyon kívántuk már az óceánt, következő célpontunk a szelíd Honolua-öböl volt, ahol megálltunk hűsölni. A parthoz rövid, de annál izgalmasabb őserdei ösvényen jutottunk el, a fák törzseit kúszónövények takarták, a part közelében egy hatalmas banyánfa ezernyi léggyökere alatt fotózkodtunk, majd könnyűbúvár-felszereléssel ismerkedtünk az öböl gazdag élővilágával. Éjszakáinkat a 8-as nagy hurkának nyugati partján töltöttük, Kihei üdülővárosban.

A Mauin töltött második napunk igencsak korán kezdődött, mivel a napfelkelte megnézésére volt foglalásunk. Hogyhogy foglalás? – kérdezhetné bárki, már a napfelkelte sincsen ingyen ezen a világon? Igen is, meg nem is, mondhatnám, mivel igaz ugyan, hogy csak szimbolikus egy dollárt kellett fizetni személyenként, a foglalás ennek ellenére lényeges, mert a sziget csúcsrégiójában, a 3055 méteren tátongó Haleakalā-kráternél korlátozott a helyek száma, ugyanakkor rendkívül nagy az érdeklődés, a világ minden részéből az év minden napján sereglenek oda kíváncsi turisták. Ezért hetekkel korábban, még otthon bebiztosítottam családomnak a Hawaii-szigetek legparádésabb show-műsorát. A napfelkeltéket azonban – szemben a ráérősebb naplementékkel – nem lusta embereknek találták ki, ezért már hajnali 2-kor keltünk, és 3-kor úton voltunk, hogy ne késsük le a legvarázslatosabb pillanatokat. A tűzhányó teteje nagyjából kétórányi vezetésre volt, de az út egyáltalán nem volt egyszerű. A tengerszintről 3000 méter fölé kellett koromsötétben felvezetnem több tucat hajtűkanyarban, s még szerencse, hogy a teljes sötétségben nem láthattuk a szédítő mélységeket, mert még így is hányingeresen nyomasztó érzésekkel és a hirtelen légnyomásváltozás miatt fejfájósan érkeztünk meg a magaslati parkolóba. Itt kell megjegyeznem zárójelben, hogy – akárcsak a Mauna Kea – ez a hegy is magasabb az Everestnél, mivel a tengerfenéktől számítva 9054 méteres, amiből az következik, hogy a hegy kétharmada a vízszint alatt pöffeszkedik! Elképesztő 2 millió éves története van, ennél magasabb hegyre sosem fogok feljutni!

A gyorsan sokasodó tömegen átfurakodva foglaltuk el helyünket a sziklaperemen, és fogvacogva vártuk a fény-show kezdetét. Olyan magasan voltunk, mintha egy nyitott repülőben ültünk volna, ahhoz képest csak a madarak élhetnek szabadabban. A mélyben a szigetet és az óceánt még vastag, sötét felhődunyha takarta, de a horizont vörös csíkja már megtörte a csípős éj uralmát, tudtuk, hamarosan felbukkan a „kályha”, és nem kell többé dideregnünk. A vörös árnyalatok észrevétlenül sárgultak meg, és ahogy a sugarak szétterültek a felhőpaplanon, felhőhegyek emelkedtek ki az árnyékos felhővölgyekből. A Haleakalā egyébként azt jelenti hawaii nyelven, hogy a Nap háza, s a vulkán része a hasonló nevű nemzeti parknak. Az utóbbi 1000 évben produkált néhány kitörést, ezért aktívnak mondható, kitörése a jövőben is elképzelhető.

Legmagasabb pontja Pu‘u ‘Ula‘ula (Vörös-domb), aminek közelében – akárcsak Mauna Kea esetében – űrmegfigyelő objektumok vannak. Távol a nagyobb városok fényétől, a magashegyi sivatag nagyon száraz és tiszta levegője ideális körülményeket teremt távoli csillagok, világok kémlelésére. Meg kell még említenem a veszélyeztetett ezüstkard növényt (Ahinahina, Haleakalā Silwerword, Argyroxiphium sandwicense), amely a világon egyedül csak ott él, s amely tökéletesen alkalmazkodott a helyi körülményekhez. Engem egy kicsit a Kilimandzsárón megismert lobéliára emlékeztetett.

Bevallom, a hegyről való legurulás még a felmenetelnél is jobban megviselt, a korán kelésből adódó fáradtság miatt teljes erőmmel küszködtem az elalvás és szakadékba gurulás ellen, s mire kiforrósodott fékekkel visszatértünk szállásunkhoz, már csak annyi erőm maradt, hogy bekússzam az ágyba. 

Délutánunkat tengerparti pancsolással töltöttük a Kamaole beachen, s mivel a nyugati parton laktunk, emlékezetes napfelkeltés napunkat stílusosan egy gyönyörű naplementés estével zárhattuk. Hát ilyen egy tökéletes nap napkeltétől napnyugtáig a földi paradicsomban.

Ezen a ponton meg kell említenem még két világszép partszakaszt, amelyeket közelebbről is megismerhettünk Mauin, s amely életem legszebb parti élményei közé tartozik. A nyugati parton, a La Perouse-öbölben a rendkívüli változatosságával lenyűgöző Királyok útján (Hoapili Trail) túráztunk. Az ösvényen kiawefák árnyékában bújkáltunk, a darabos, fekete lávamezőket fehér korallos, sárga homokos strandok váltogatták, a sekély lagúnák átlátszó vízében tocsogva belemerengtünk a végtelen óceán álomkékjébe.

A másik említésre méltó gyönyörű part szintén a nyugati parton hosszasan húzódó Makena Beach, ami annyira népszerű, hogy szokták Maui nagy strandjaként is emlegetni. Nagyon finom sárga homokját és élvezetes hullámait gyermekesen élveztük. A szigeten töltött egyik napunkat teljes egészében Maui talán legnépszerűbb idegenforgalmi látványosságának felfedezésével töltöttük. A Hana Highway, vagy ismertebb nevén The Road to Hana (az út Hana felé) egy 100 kilométeres, izgalmas autóút, amely a sziget északi partján vezet. A buja őserdőben, a hegyek és az óceán között araszolva a sofőrnek fel kell készülnie a lejtők betüremkedéseit és öblöcskéit kerülgető több mint 600 kanyarra, néhány tucat egysávos hídra, valamint a nagy forgalomra. Sokan ezt a tortúrát be sem merik vállalni, inkább befizetnek egy szervezett buszos kirándulásra. Mi vettük a bátorságot, és nekivágtunk a látványos vízesésekkel, drámai tengerparti kilátásokkal, szebbnél szebb fekete homokos strandokkal tűzdelt látványútnak, s az egyre gyatrábbá váló, elhanyagolt úton Hanán is túlmerészkedtünk, mivel bakancslistánkra tűztük az ʻ‘Ohe‘o-szurdok (‘Ohe‘o Gulch) látványos sziklamedencéit is érintő Pīpīwai-ösvényt (Pīpīwai Trail). Az oda-vissza néhány órás változatos erdei ösvényen vízesést, hatalmas bambuszerdőt és egy nagyon idős, szerteágazó banyánfát is láttunk, majd a legvégén csattanóként várt a 122 méteres Waimoku-vízesés.

A Mauin töltött utolsó napunk legfontosabb élménye ismét a vízhez kötött. Már korábban is gyakran emlegettem a sznorkelezést, mivel azt többször is gyakorolhattuk Hawaiin, azonban ezúttal bátorkodtunk feliratkozni egy szervezett könnyűbúvárkodós hajókirándulásra. Egy jókora sétahajóval vittek ki a Maui partjaitól néhány kilométerre fekvő Molokini-szigethez. A félhold alakú szárazfölddarabka egy félig elárasztott víz alatti kráter, amelynek környezete kiváló és érdekes körülményeket teremt a szabadtüdős merüléshez.

Miközben a szigetecske megvédett a nyílt tenger felől érkező hatalmas hullámoktól, a víz csendességének és tisztaságának köszönhetően több tíz méteres mélységbe is leláthattunk. Halak módjára úszkálva gyönyörködtünk a trópusi tenger korallvilágában, halrajokkal szemeztünk. A színes teremtmények legalább olyan kíváncsiak voltak ránk, mint mi rájuk, ám a legnagyobb sztárcsapat ezúttal is a nehézpáncélos hadosztály, a békésen legelésző teknősöké volt. Máig felemlegetett, maradandó élményekkel tértünk haza, ám másnap ettől a csodás szigettől is elbúcsúztunk, és elindultunk nagy utazásunk utolsó szigetállomására, O‘ahura.