Írok és olvasok…
2026-01-07 16:00:00
- Kuszálik Péter
…de egy időben sokat bíbelődtem a számokkal is; pár éve minden szinten csökkent a teljesítményem: lassabban forog az a kis kerék, amelyik a többit hajtja. Na jó, elmondom még egyszer, azok kedvéért, akik nem ismernek. 1973–’90 között a hajdani Encsel Mór varrógépgyárban dolgoztam, ez a volt az ún. ipari korszakom; azután szakmát cseréltem: bibliográfusként kezdtem, majd lexikonok munkatársaként működtem, közben a könyves szakma más területeire is elkalandoztam, végül könyvkiadói szerkesztőként lettem nyugdíjas. Néhány lexikon írónak nevez, jólesik a kitüntetés, bár az igazi területem nem a szépirodalom, hanem a publicisztika. 1990 előtt csupán néhány cikkem jelent meg, mert a diktatúra levegőjét kissé nyomasztónak éreztem, ráadásul rendes szakmám volt, nem voltam rászorulva arra, hogy olyasmiket írjak, amivel nem értettem egyet. (Vesd össze: „Ha valaki becsületes író, ebben az országban csak az asztalfióknak ír” – mondotta Földes László, de nem tartotta be. Volt egy másik szakmai követelmény is: „úgy írjál, hogy írásod minden sorát minden korban vállalhasd”, de ő ezt sem tartotta be. Neki nem sikerült, nekem igen.)
Elég sokat írtam, s arra is volt gondom, hogy az újságcikkeimet kötetté rendezzem; ugyanis az első könyvem után azt tanácsolta X. úr (maga is íróember): „könyvekben gondolkozzon, fiatalember, mert ezerkétszáz újságcikk több ugyan hat kötetnél, de az életrajzban jobban mutat a hat kötet”. Hasznos tanács, komoly élettapasztalat rejtezik mögötte. 1996-ban jelent meg a Mörfi című könyvem, 2021-ben a Záróra; 25 év alatt ugyanannyi kötet. Ez már nem is ’elég’, hanem ’túl sok’. Amikor könyvet ír az ember fia, akkor – jóhiszeműen? naivan? – arra gondol, hogy fontos dolgokat közöl az emberiséggel, holott ’kevesebb is elég’. A szerző abban bízik, hogy az utókor majd válogatni fog… A papírmalom változatát általában mellőzi.
Szelektálásról jut eszembe a mesterség egyik ’fogása’, amit nem kezelhetünk titokként, mert majd’ mindenki tud róla: a húzásról beszélek. Márainál olvastam először erről a kellékről, még fűzfa koromban, s magam is használtam (amikor nem feledkeztem meg róla). Napjaink fékevesztett iramú életvitele amúgy sem kedvez a bő lére eresztett szövegeknek, szószátyár szépelgéseknek; fönnáll a veszélye annak, hogy a túl vastag könyveket az üzletek polcain hagyják az olvasók. A családi könyvespolcunk legvastagabb könyve báró Eötvös József négy regénye volt, egy kötetbe rendezve, 1725 oldalon; mindig elborzadtam, amikor rápillantottam. Ámde: Wass Albert regényei ennél kb. ötször több helyet foglalnak el azoknak a polcain, akik nem sajnálták olvasással tölteni az időt. (Magam is sokat olvastam, de amióta nemcsak szórakozást és hasznos időtöltést jelent, hanem munkát is, azóta ugyancsak megválogatom, hogy mit és mennyit. Óráim javát már az írás foglalja el…) A húzásnak és a megfontolt munkának jól kialakított módszere és menete van a céh mesterei között, ám amióta az írás nem úri passziónak, hanem napi robotnak számít, azóta zsizsikesebb a termés. Van itt egy másik tanács is: a régi rómaiak azt ajánlották: hagyjuk érni az írásművet, közben csiszolgassuk, s csak kilenc év múltán adjuk az olvasó kezébe (= nonum prematur in annum). Ezt a módszert csupán az használhatja, aki komoly vagyont örökölt, és nincsenek megélhetési gondjai (vagy nyugdíjas, és kicsi a rezsije, mint nekem).
Amiket leírtam, az nem parancs vagy kötelező tennivaló. Krasznahorkai mester pl. úgy dolgozik, hogy a hatszáz oldalas kézirata felét kihúzza, de a maradékban még így is sok a kacskaringó. Rosszallásnak helye nincs, mert ő többször is kimondta: nem szereti tőmondatokba zsúfolni a mondanivalóját. A stílus hatásosnak mutatkozott, mivelhogy elérte a kitűzött célt; a tárgyi bizonyítékokat a minap vette át a svéd királytól. Meghallgattam a Stockholmban (dec. 7-én) fölolvasott ’Nobel-beszédét’, s a közönség tapsa – leszámítva a protokoll által megkövetelt kevéske százalékot – azt igazolta: minden rendben van. (Hasonló sikerről a Teremtés könyve is megemlékezik: „Isten szólt: »Legyen világosság« és lett világosság. Isten látta, hogy a világosság jó.”)
Még két apróság. (1.) A Monarchiában seregnyi kisebbség élt, s az sem volt ritka, hogy egy-egy személy (vagy család) összepakolt, és a birodalom másik sarkába költözött. Apai dédapám (Kuszálik János) 1818-ban született Sasvár községben (Nyitra vármegye), s az 1848-as szabadságharc leverését követően Aradon telepedett le. Ott alapított családot, amelyben a János és József név váltakozva szerepelt: nagyapám és unokaöcsém József, apám és bátyám János. Nekem a Péter jutott, de második keresztnévként a Józsefet is megkaptam. Nem mentem el Sasvárra, hogy a temetői fejfákon névrokonokat keressek, csak annyit tudok: az internetes keresőben nem találtam hasonló nevű embert. Ezt örököltem; viselem, amíg élek. ▪ (2.) Valamelyes hasonlóság fedezhető föl Krasznahorkai László felmenőivel, de ez nem ’dörgölőzés’, csupán az érdekesség kedvéért írom le (a Wikipédia alapján): „Apai ágon szlovák eredetű evangélikus családból származik. A család eredeti neve Korim volt, amelyet 1934-ben magyarosítottak Krasznahorkaira. A névváltoztatást az író nagyapja, id. Krasznahorkai György (1895–1944) kezdeményezte”, ugyanis a tótkomlósi szlovák közösség nagy része Gömör vármegyéből (Krasznahorka térségéből) települt át az alföldi faluba az elmúlt századok valamelyikében. (Mint tudjuk: K. L. Gyulán született.)
A fentiekből csupán annyit lehet leszűrni: a családjaink sorsa csöppnyi hasonlóságot mutat; mindez a véletlen műve. A családfők és a családtagok döntései szuverén módon születtek: az egyik nevet változtatott, a másik nem; K. L. elhagyta örökölt vallását, és a konfucianizmus ideológiáját választotta helyette, a mi családunk maradt a régivel. Egyebekben is különbözünk, ráadásul a szokásaink sem állandóak, de stop: mára ennyi is elég…
