Írók és olvasók
2025-10-13 16:00:00
- Kuszálik Péter
(Mörfi naplója; okt. 10.) Reggeli után az előző nap szomorú és vidám eseményein gondolkodtam, közben az ablakon át a szemközti házat figyeltem. A sövény ritkásabb részén egy tarka kutya bújt át, lelépett a járdáról, előbb a mi házunk felé indult, majd – ki tudja miért – balra tért. Ami neki bal, az nekem jobb, tehát másképp határozom meg az irányt: a belváros felé ment. Pár másodperc után eltűnt a képből. Tíz perc múlva ismét fölbukkant, szaglászott, majd sietve távozott. A kutya jövés-menése röpke epizód, de nekem nem sikerült olyan hatásosan leírnom, mint azt Mándy Iván tette, hatvan évvel ezelőtt. Egy akkori kritikusa mondotta Mándyról: tanítani kellene azt az – érett íróra valló – életerős stílust, amellyel leírta egy idős ember áthaladását a téren: ’az le volt írva…’
[Hatvan évvel ezelőtt még azt se tudtam, hogy (1.) a mai napot is megérem, de azt sem, hogy (2.) megadatik íróvá lennem. Akkoriban – érdeklődő kamaszként – a ’sokat olvas a gyerek’ boldog állapotában éltem.]
A Hosszú úton című kötetem 8. fejezetének részletével folytatom. „Maradandó emlékű olvasmányaim kisebb gyűjteménye a nagyszobai könyvszekrény felső polcán található. Jobbról az ötödik az Egyperces novellák.
A hatvanas évek vége felé – amikor az agyamat már jó dolgokra is használtam, s a helyzet is kedvezően alakult, mert elő lehetett fizetni magyarországi lapokra, és volt rá pénz a családi kasszában – az Élet és Irodalom lapjain találkoztam először Örkény Istvánnal. Később megszereztem az említett könyvet, tavaly [2012] novemberben, a legutóbbi könyvvásár idején pedig elmentem meghallgatni Mácsai Pál előadását, amelyet Örkény írásaiból állított össze. Talán másfél órányi szöveg volt, két részre osztva. Lézershow, tűzijáték és bukfencek nélkül, csupán a szó és a gondolat fényességes ünnepe. – Művész és író közös produkciója élteti a reményt: talán mégsem mossa el a Gutenberg-galaxist a szutyok és az igénytelenség. Engedelmeddel idemásolom az egyiket. Egypercnyi idő nekem ideírni és neked elolvasni.
»Az élet értelme. Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.«
Itt akár le is tehetnéd e könyvet, hogy nekifogj gondolkodni…”
A ’helyes irányú’ gondolkodás küszöbén állok, és örvendetes hírrel szolgálok: Krasznahorkai László (K. L.) kapja meg a 2025-ös esztendő irodalmi Nobel-díját. „Há’ az ki?” – kérdezte Winifred. Tegnap este összeállítottam egy pároldalas szöveget, és átküldtem neki, hadd tudja meg, kiről is van szó. Érdekes fickó, az bizonyos.
[Közbevetőleg két dolog: 1. valahol egy grémium eldöntötte, hogy ő kapja a Nobel-díjat; nincs dolgom ezzel: nem kell sem kritizálnom, sem dicsérnem (sem az írót, sem a döntést); 2. úgy vélem: a díj szebb bokréta a világhírnév kalapján, mint a pár év előtti budapesti atlétikai vébé avagy Kapu Tibor idei űrsétája.]
K. L. így jellemzi hajdani önmagát: „túl sok Dosztojevszkijt olvastam, túl korán”. Sokat sejtető megállapítás, s erre még rátromfolt a „nem értem Franz Kafkát” mondatával. De hogy ne maradjon le az élmezőnytől, K. L. is kialakította a maga stílusát, karrierjét stb. ’Egymondatos’ regényeket ír, ebből az írófajtából komoly sereglet gyűlt már össze az idők folyamán. Ide sorolják a James Joyce nevű hírességet is, aki „1904-től Triesztben, Zürichben, majd Párizsban élt. Realisztikus stílusú versek után prózai műveiben az elbeszéléstechnika radikális megújításával kísérletezett. Belső monológokra, szabad asszociációs álom- és tudatfolyam-leírásokra épülő regényei hatalmas műveltséganyagot dolgoznak fel, felhasználják a modern nyelvészet, régészet és lélektan eredményeit.” (Akad. kislex. 1. kt. 871.) E jellemzés alapján eldöntheti az olvasó: szeresse-e az ír származású írót vagy sem. Úgy vélem, az olvasók zöme – eddigi élete során – már annyira megismerte önmagát, hogy egy könyvesbolti lapozgatás tíz perce után el tudja dönteni: visszateszi-e a polcra a kiszemelt könyvet, avagy a pénztárhoz viszi és kifizeti. [Pontosítás: könyvet a pénztárnál kifizetni, a ’mesterrel’ dedikáltatni akkor is lehet, ha az olvasó már tudja: nem fogja elolvasni. Spéci emberfajta, ő a sznob: „az előkelőket vagy a szellemi élet kiválóságait majmoló, hozzájuk dörgölőző személy”. Így magyarázza az értelmező szótár, előtte pedig ott áll a főnevet jellemző szócska: „pejor” (= pejoratív, rosszalló, elítélő hangulatú). Sznobnak nem születik, hanem nevelődik az ember fia; előnye, hogy némi önuralommal ki is lehet szállni a dodzsemből az ötödik ütközés után. Továbbá: nem kell rosszallani ezt a magatartást, mert a zsenipalánta a kezdeti kíváncsiság után a sznobérián keresztül jut(hat) el „a szellemi élet kiválósága” dobogóig.]
K. L. (Luca napja táján) hazaviszi majd a Nobel-díjat, csak azt nem tudom, hogy a keresztény-konzervatív kormányzat Mértékadó Tagja miként fogja kommentálni az író stílusát: „Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott hátán a föld, pedig egyáltalán nem lehetünk elragadtatottak attól sem, amit ezen a földön úgy általában látunk, de nálatok ocsmányabb emberekkel nem találkoztam soha, és mivel közétek tartozom, tehát túl közel vagyok hozzátok, nehéz elsőre pontos szavakat találnom arra, miben is rejlik ez a visszataszító vonás, amely minden nemzet alá süllyeszt benneteket…” Stb.
