Indulunk a Karakorumba

Indulunk a hegyekbe
*Fotók: Veress Zsombor

Pakisztán (4.)

Végre eljött a várva várt nap, amikor nekivághattunk a hegyeknek. Első napunkon azonban még „csak” egy hosszú autós út várt ránk, amelyre elnyűhetetlen terepjárókkal indultunk. És a csak-ot idézőjelbe kellett tennem, mert az sem volt gyerekjáték, pedig azt hittem, hogy az lesz a legkönnyebb napunk. 

Átvergődtünk a vad Indus folyó mentén 

A 120 kilométeres távon, amelyen otthon legfeljebb 2 óra alatt átsuhanunk, ott 6-7 óra alatt döcögtünk végig. Kezdetben aszfaltúton haladtunk az Indus mentén, amely mellékfolyóival határvonalat képez a Himalája 2400 és a Karakorum 500 km-es lánca között, majd betértünk a Shigar és végül a Braldu folyók völgyébe, ahol egyre rosszabb minőségű köves úton zötyögtünk. A lelkünk kirázódott, annyira kellett kapaszkodnom, hogy a fejemet ne verjem be folyton az ablakba, hogy az izmaim már ettől is elfáradtak, kárpótlásként azonban egyre magasztosabb hegyekre nyílott rálátásunk a vad folyó mentén. Lassan araszoltunk, újra és újra nagy magasságokba szerpentineztünk, majd visszaszánkóztunk a folyó szintjére, ami korántsem volt veszélytelen a korlátok nélküli poros, guruló kövekkel teli úton. Gigahegyekben járva az arányokat az itthon megszokottak többszörösével kell beszorozni. A folyót olyan szélesnek kell elképzelni, mint a Dunát, ám szilajnak, mint a Szalárd-patakot hóolvadáskor, amelyben a zavaros víztömeg hullámozva hömpölygött, vadul örvénylett. De ezt az áradást nem elég nézni, hallani is kell! E nyers és zabolátlan természeti erők mellett gyönge kis nádszálnak éreztem magam, főleg olyankor, amikor az autóval a szikla és a tajtékzó hullámok közti keskeny párkányon kellett átreszkessük magunkat. Ezeken a pontokon az út úgy beszűkült, hogy a sofőr előbb kiszállt mérlegelni. Végül sebészi pontossággal centizte be, de csak hajszálon múlott, s lelki szemeim előtt bevillant, amint a kerekek részben a levegőben lógnak, a part megroskad a nagy teher alatt, s a kövek beszakadnak a folyóba. Én éppenséggel a folyó oldalán ültem, de esküszöm, le sem mertem pillantani a dübörgő vízre, nemhogy fényképezzek, filmezzek. Becsukott szemmel imádkoztam, s közben, mint amikor túlfokozott rémfilmet nézek, visszafogott lélegzettel játszódott le elmémben, amint sikoltó ordítással zuhanunk kocsistól, s úgy keringünk a féktelen habokon bukdácsolva, mint játékhajó erős vízsugárban. Halálfélelmemben gyöngyözött a homlokom, de az izgalmaknak még nem volt vége, mert egy adott ponton olyan veszélyesen nagy hézag tátongott egy hídon, hogy úgy tűnt, nem haladhatunk tovább. A gerendákból eszkábált átjárót a gleccserek olvadékvize rongálta meg, a közeli vízesésből lezúduló fülsiketítő patak zabolátlanul nyaldosta a hidat. Kiszálltunk mindannyian a kocsikból felmérni a helyzetet, és a talpraesett embereink máris nekiláttak orvosolni a problémát, betömték a rést, s így az áthághatatlannak tűnő akadályt is magunk mögött hagyhattuk. 

Utazás a bibliai időkig, nyitott könyv mobiltelefon helyett  

Utunkon nem csupán a szélsőséges táj nyűgözött le. Érdekes falvakon haladtunk keresztül, melyek egyre megrendítőbbekké váltak, ahogy elmélyültünk a völgyben. Előbb a 19. századba érkeztünk, majd a középkorba utaztunk, végül a bibliai időkig tekertük vissza az idő spirálját, s már azon sem lepődtem volna meg, ha bélpoklosokkal találkozunk, de végül csak gyanakvó, arcukat takaró rőzsehordó nénéket, kőből épült viskókat, barackligeteket láttunk. A régmúlt korokat idéző településeken mellbe vágott az emberek egyszerűsége, rengeteg gyermeket láttunk, az élet szemmel láthatóan bimbózott. Az iskolákból kisebb csapatokban hazatérő diákokat nézve azon morfondíroztam, hogy a muszlim szűrők erős rostáján vajon milyen információk jutnak el ifjú értelmükig? Különleges volt látni, amint az egyenruhás tanulók nyitott könyvvel, járás közben is olvastak, tanultak, okostelefont egyiknél sem láttam. Ott még a könyv jelenti az ablakot a világra, de vajon milyen világra?

Hegycsodák az emberi civilizáció határán 

Félnapos zötykölődés után nagyot sóhajtva érkeztünk meg Askoléba, arra az utolsó településre, ahova átlagos turistáknak el lehet jutni gépjárművel. Visszagondolva, bevallom, ez a nap volt egész utazásunk egyik legveszélyesebbje. Az emberi civilizáció határán, 3040 méteres magasságban jártunk, a magas Karakorum vadonja előtti apró falucskában. Askole a kapuja Földünk 14 legmagasabb csúcsa közül négynek, ugyanis innen indulnak azok az expedíciók, amelyek a négy 8.000-es sztár hegy valamelyikének meghódítását tűzik ki célul. A következő hegycsodákról van szó: a K2 (8611 m), a Broad Peak (8047 m) és a Gasherbrum-csúcs-csoport (G1 – 8080 m, G2 – 8035 m). 

Innen kezdődött a mi gyalogtúránk is, amelyen az említett csúcsokon kívül olyan világhírű hegyormokat is megismerhettünk, mint például a 6000 méternél is magasabb Trango-tornyok, a hatalmas Masherbrum (7821 m), a Gasherbrum további közel 8000-es piramisai, a monumentális Muztagh Tower (7276 m), a püspöksüveg alakú Mitre Peak (6010 m), a tűhegyes Laila Peak, de ezekről is mesélni fogok a következőkben.  

Hegyi kalandok a világ tetején 

Az előttünk álló napokban tehát Földünk egyik legmagasabb és legvadabb vidékét igyekeztünk bejárni, s a fentiekből kitűnik, hogy nem véletlenül nevezik a Karakorum e területét a világ tetejének, ugyanis egy viszonylag kis, 25 km-es körön belül tornyosul a világ legmagasabb 30 hegye közül 10!  

Askoléban kezdődtek tehát hegyi kalandjaink, itt állt össze karavánunk, amely két túravezetőből (guide – Kamal és Ali), 4 szakácsból, 30 (!) teherhordóból (porter), valamint sok öszvérből állt. Embereink száma a napok teltével csökkent, mivel egyre kevesebb élelmiszert kellett cipelni, de jogos lehet a kérdés, hogy kicsi, 7 személyes csapatunknak miért kellett ennyi embert felbérelni? Erre a válasz az, hogy a saját, közel 20 kg-os holmiinkon, hegymászó felszerelésünkön kívül cipelniük kellett a tábor összes kellékét: sátrakat, matracokat, asztalokat, székeket, áramfejlesztő generátort, kerozint a generátorhoz és a főzőkályhához, az egész útra elegendő élelmiszert a 43 személyes csapatnak, edényeket, tányérokat, evőeszközöket s még ki tudja, mi mindent, hiszen a világ egyik legeldugottabb vidékére merészkedtünk, ahol teljesen hiányzik az infrastruktúra, és nem csak térerő és internet, de még elektromos áram sincsen. Ráadásul ösvényünk rendkívül nehéz, sziklás, morénás, havas-jeges terepen vezetett, a világ egyik legnagyobb gleccserrégiójában, ahova felkészületlenül merészkedni több mint felelőtlenség, halálosan veszélyes. A mi hátunkról szó szerint levették a terhet, nekünk csak egy 7-10 kilogrammos hátizsákkal kellett menetelnünk, amelybe belekerült egynapi ruházat, fényképezőgép, víz és egyéb személyes tárgyak. 

Askoléban törölni kellett a fényképezőgépekről a nőkről készült felvételeket 

Mielőtt nyugovóra tértünk volna a porterek által felállított sátortáborban, rövid sétára indultunk, hogy felfedezzük a mesésen szép falut. Mint általában a kíváncsi nyugatiak, mohón fotózkodtunk, és nyilván nemcsak a táj, valamint a civilizáció hajnalát idéző falu nyűgözött le, hanem a helyi emberek is. Ám hamarosan megtanultuk, hogy nem szabad bárkit fényképezni, a férfiak nem tűrték, ha asszonyaikat kaptuk lencsevégre, árgus szemekkel figyeltek, az egyik odajött hozzánk, és kitöröltette telefonjainkból a nőket ábrázoló felvételeket. A következő napokban ilyen gondunk már nem volt, mert portereink kizárólag férfiak voltak, helyi nőknek nyomát sem láttuk többé.

Meg kell említenem egy múzeumnak kinevezett házikót, amolyan tájházszerűséget, amelyet egy helyi fiatalember kevéske belépődíj ellenében mutatott meg Askoléban. A kis helyiségben kiállított szerszámok, háztartási eszközök, vadász- és földművelő szerszámok, ékszerek, ruhák, faragványok, művészeti tárgyak segítettek felidézni a régi időket, ily módon kapcsolódhattunk a helyi törzs kultúrájához, életmódjához, amely vajmi keveset változott a századok során. Egy biztos: a baltisztáni emberek szívóssága, élni akarása, gazdag kultúrája példamutató lehet a nyugati ember számára.      

Ez volt tehát az első éjszakánk, amikor fejünket már nem ágyban, hanem a hegyek kőkemény ölére hajtottuk egy árnyékos barackligetben, valahol a Karakorumban.