Harmathék szerint a világ

Talán a címbe emelt világ helyett jobb lenne az emberiség fogalmát használni? Vagy csak annyit, hogy ember? Abban, amit a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában a bajai művészházaspár, Harmath István és Harmath Ica a nézők elé tár, valóban az egész világ felsejlik, de mindenekelőtt az belőle, ami emberi mivoltunkra vonatkozik. Gazdagon, ötletesen, empatikusan. Párban minden komplexebb, ekképpen a valóság, sőt még az álom is könnyebben megragadható, árnyaltabban tükrözhető. Ezt tárlatuk címválasztásában is jelezték a vendégkiállítók. A műfaji kettősség, a szobrászat és grafika együttes jelenléte pedig erre még rá is erősít. Olyan erényekben bővelkedő, színvonalas és látványos kiállításnak örülhetnek a vásárhelyiek, amelynek emlékét biztos hosszasan megőrzik majd magukban. Harmathéknak ez az első nagy, közös jelentkezése városunkban. Tavaly már bemutatkoztak együtt Szovátán egy kisebb válogatással, és akkor közelebb hoztuk őket olvasóinkhoz egy önvallomásos interjúval is, de ez a mostani tárlat érzékelteti igazán meggyőzően kiemelkedő művészi kvalitásaikat, kitartó alkotói szenvedélyüket. 

Harmath Istvánt eléggé sokan ismerik, becsülik Marosvásárhelyen, Bethlen Gábor szobra nem csak a főtéren találta meg illő helyét, a helybeliek szívében is ott van. Pár nappal a tárlatnyitó előtt avatott Türr István-alkotásának híre is eljutott ide Bajáról. Magyarországon, Erdélyben emelt más köztéri műveiről is többen tudhatnak. Harmath Ica tehetsége, egyedi megoldásokat felvonultató grafikai munkássága viszont mostantól mélyül a vásárhelyi köztudatba. A marosvásárhelyibe, ezt nem árt hangsúlyozni, mert szülővárosa, Kézdivásárhely polgárai feltételezhetően tájékozottabbak őt illetően. A házaspárral egyébként egy 2022-ben készült gernyeszegi riportban is találkozhatott a Múzsa közönsége. Akkor a Kastélypark Művésztelep meghívottjai voltak. Mégis meglepetésként hatott mindaz, amivel ezúttal előrukkoltak. Ica grafikái minőségben és mennyiségben is lenyűgözték a helybeli művészetkedvelőket és a szakmát, a kollégákat is. Rég az ideje nem láthattunk errefelé ennyire igényes és míves rajzkiállítást. István pedig különleges kisplasztikáival, sajátos leleményeivel lepte meg a nézőket.

A Párban cím kapcsán érintett kettősség egyfajta ellentétezést is feltételezhet. Ezen a kiállításon fekete ütközhet fehérrel, tömeg az egyénnel, monumentalitás a kisszerűséggel, harsányság a befelé fordulással. Észérvek szembesülnek érzelmekkel, valóság az álomszerűvel, dráma a lírával, geometria az organikus korlátlansággal, és így tovább, a felsorolás folytatható. Nem feltétlenül kizáróak a kontrasztok. Egymást hol kiegészítik, felerősítik, hol harmóniává szelídülnek. Harmath Ica impozáns rajzain például a fekete és fehér között a szürke számtalan finom árnyalata hat oly módon érzékeinkre, hogy a képet már-már színesnek látjuk. „Szabadnak álmodom magam”… jut eszembe a művésznő egyik megkapó alkotásának és egyéni kiállításának a címe. Úgy válik szabaddá, hogy közben tökéletességre törekedve, millió ceruzavonással teremt vonalhálót, abból foltot, a foltból külön kirajzolódó textúrát. Akárha digitális eszközökkel hozna létre makulátlan printet, miközben hihetetlen kitartást és roppant idő- meg munkabefektetést igénylő, finom rajzolással koptatja apróra a Koh-i-Noor és H ceruzát vagy a derwentet. Az elénk varázsolt látomás pedig meditációra késztet, szabad csapongásra ég és föld, mikro- és makrovilág között. Ne csodálkozzunk, hogy olykor az a benyomásunk, a rajz külön életre kelt, a rajzolótól elszakadva elkezdi járni a maga útját, mint növény a természetben, hogy indáival fonja körbe környezetét. Máskor meg a mértani formák szigorából kitörve csábítanak játékosságra a vonalak. 

A játék a szobrászt is megejtette. A méltóságot, emberi nagyságot, tartást, nemes arc- és jellemvonásokat megtestesítő, egyénített köztéri alkotások, portrék, emlékművek ellenpólusaként Harmath István ezen a kiállításon sok iróniával és öniróniával társadalomkritikai vénáját hagyta megnyilatkozni. Ebben is főszerephez jut az ember, de annak csupán a minimális méretűre csökkentett, jelzésszerűen azonosított mása. Tömegbe gyűjtött, egybegyúrt, eszközzé tett pálcikaemberek sokasága kerül abszurd helyzetekbe, válik manipulálhatóvá, köznapi tárgyak, játékszerek kiszolgáltatott alkotóelemévé. Egyfajta szobrászi boszorkánykonyha termékei, agyagból gyúrt, más anyaggal is társított kisplasztikák tűnnek fel a galéria különböző pontjain. Pálcikaemberkéket egyenget a tésztába a laskanyújtó, ők vannak befőttesüvegekbe sűrítve a spájzban, ömlesztve a serpenyőben, terítőre nyomtatva, óriás pörgettyűre csimpaszkodva, gépfegyvergolyók töltelékeként, a lerágott almacsutkában, a megrágott fakéreg maradványaiban a hatalom kénye-kedvére. Magunkra ismerünk? Attól tartok, igen. A szobrász üzenete is ilyesmire célozhat. De ez csak a kiállítás egyik része. Harmath István professzionalizmusát, ötletességét, csapongó fantáziáját meghökkentően tanúsítja szokatlan formavilágot felmutató papírszobor-sorozata. Mintha fehér lapra vetett tusrajzok, könnyed ecsetvonások kelnének ugrásra készen nyughatatlan életre a kesze-kusza, drótszerű fémvázra merevülve. Megmozgatják a nézői képzeletet, s a gondolatba feltétlenül befészkeli magát a monumentalitás érzete. Az emeleten ennek már a kinetikus változatát is megismerhetjük. Árnyjáték telíti újabb összetevővel a kis szoboregyüttest. A korongon körbe forgó papírszobrocskák falra vetített, felnagyított árnyéka hangulati töltettel jelzi a gazdagítás lehetőségét. 

A megújulás, a váratlan, illetve kiszámítható reakciók keresésére beszédes példa az is, amikor a szobrász a kicsinél még kisebb méretekben érzékelteti a monumentalitást. Erre is van a kiállításon néhány átlátszó doboz alatt védett, szellemes miniplasztika. Az egyik apró szerkentyű egy fura egérfogó. Mire a néző ezt is észreveszi, ez az érdekes, szép páros tárlat már rég rabul ejtette.