Úgy tartják a szociológusok, antropológusok, hogy az ember életében egy nemzedéknyi időszak 30-35 év. S ha ez így van, akkor újra eljött a váltás ideje. Lassan eltávoznak közülünk a 1989-es rendszerváltó generáció tagjai. Ki örökre, ki úgy, hogy különböző okok miatt hátrább húzódva teret enged az új nemzedéknek. Történelemkönyvekbe kerültek a kommunista világot megváltó események. Már amelyek nyilvánosságra kerültek, és nem merültek feledésbe szándékosan, vagy csupán azért, mert a kutatók nem tulajdonítanak jelentőséget bizonyos mozzanatoknak. A kollektív emlékezet azonban sok részletet megőriz, de van, ami ködbe vész. Még mindig nem tisztázott, mert ma sincs rá igazán politikai akarat, hogy mi is történt tulajdonképpen 1989 decemberében Bukarestben és az ország többi városaiban. Egyre jobban körvonalazódik, hogy katonai puccs volt a másodrangú kommunista elit átmentéséért. De továbbra is talány, hogy miért és hogyan és kiknek sikerült megszervezni a marosvásárhelyi pogromot. És azt is kevesen tudják, hogy milyen kevesen múlt azokban a forrongó napokban, hogy a véres összetűzés ne alakuljon át polgárháborúvá. Hogy nemcsak a Nyárádmente, hanem a Székelyföld is felkészült arra (gyárakban kovácsolt „fehér fegyverekkel”), hogy a fejszékkel és rönkhúzókkal felfegyverkezett románokat „kiverjék” Marosvásárhely főteréről. Abban, hogy ez elkerülhetővé vált, oroszlánrésze volt Kincses Elődnek, aki ki mert állni a felbőszült román és magyar tömeg elé, és a megbékélésről szónokolt, őszintén egyenesen. Ez elévülhetetlen érdeme volt, és az is marad! Aki ott volt, tudta, hogy abban a bizonytalan helyzetben, a „hadiállapotban” ez milyen bátorságot, elszántságot jelentett. Tudjuk azt is, hogy a megbékélés akkor nem valósulhatott meg. Pedig annak idején a román és magyar (marosvásárhelyi) fiatalok a decemberi rendszerváltás után létrejött ifjúsági szervezetek nevében is a békét hirdették, mint a Pro Európa Liga és több más civil szervezet, amelynek tagjai az 1989. december és 1990. március 19. közötti időszakban nem ilyen jövőt képzeltek el. Persze többen voltak, akik kiemelkedő szerepet vállaltak a konfliktus enyhítésében, az események után kialakult helyzet kezelésében, de Kincses Előd volt az, aki kitartott a végletekig azon meggyőződése mellett, hogy a kisebbségi jogok, az egyetemes emberi jogok azonnali alkalmazásával visszanyerhető az a méltóság, amelyet a többségiek a trianoni döntés után mindegyre csorbítani próbáltak Erdélyben. Emiatt is el kellett meneküljön, olyan „veszélyes elemként”, mint azok, akik a rendszerváltás előtt a diktatúra ellen emeltek szót. Kincses Előd hazatért, és valahányszor csorbult a kisember joga, felvállalta a védelmet, ugyanolyan konok kitartással, ahogy védte Tőkés Lászlót a kilakoltatási és a köztársasági érdemrenddel kapcsolatos perben. És többeket akkor, amikor például nem engedélyezték a Székely Szabadság Napi felvonulást, és rendbontásért több száz bírságot küldtek ki azoknak, akiket lefilmeztek.
A Fekete március című könyvben sok minden nyilvánosságra került az akkori eseményekről, de meggyőződésem, hogy maradt még ki nem mondott igazság, ami őt foglalkoztatná… És az is biztos, hogy nemzedéknyi időszak után is bőven maradt rendezetlen kisebbségi jog, amelyért biztos, hogy a startpisztoly eldörrenése utáni sebességgel rajtolna el Kincses Előd, aki sajnos a távot már lefutotta, és a célvonalhoz ért. Nemcsak Balkán-bajnok volt. A kitartásával, jogszolgálatával elnyert képzeletbeli érem ott marad örökre az éremtáblán. Akit zavar ennek csillogása, az vessen magára! Főhajtás a bajnoknak.
