Botrány nélkül nincs érdekes hír. Botrányok nélkül a közélet sima, már-már lapos. A botrányok aránya lényegesen kevesebb a demokráciákban, mint a diktatúrákban. Vagy mégis cáfolnom kell az előbbi állítást?
Hiszen abban a diktatúrában, amelyet sokunk átéltünk, maga a rendszer volt botrányos, de erről nem illett beszélni. Erről csak odaát beszéltek, nálunk a hallgatás fala naponta erősödött és omlott. Amolyan Dévavára-effektus szerint. A hallgatás rádióhallgatást jelentett, meg aztán befogta az ember a száját, ha jót akart magának és kedves családjának. Vagy pofázott, amíg elkapták és megsimogatták, majd megbízatással eleresztették. Dehogyis a szélnek. A falnak – amelynek füle volt.
A demokráciákban, legyen az polgári, paraszti, munkás vagy eredeti, másolt, hűvös, éles, halovány, színes, mímelt, a botrányok a felszínen vannak. Felívelnek, helyet könyökölnek maguknak minden felületen, zajlanak, felkavarnak, elszédítenek, és ellepleznek valamit, valakiket, vagy a közállapot fokmérőjévé válnak. A közállapotok pedig ott állnak és bámulnak, hogyan lehetséges mindez a demokráciában. A botrány kirobbanása olykor elfedi az eredőjét, de a bátor oknyomozás felderíti, felfedi, a világra rángatja, kikiáltja, betonba önti. Más esetben, ha lehetetlen az adott viszonyok között leírni, tiltott gyümölcs, megszerezhetetlen infó, szupertitkosítva 179 évre, ekkor sem esik kétségbe a gátakat nem ismerő, hegyeket és lépcsőket megmászó, barlangba kötélhágcsón leereszkedő felderítő újdondász, összeesküvés-elméletek üzemmérnöke, maga alkot, épít fel, kreál, kimódol, eltervel egy ok-okozati viszonyt, tetszetős elméletet főz ki, kártyavárat ábrázol lovagvárként, csak hogy megnyugtassa a közvéleményt.
Ugyanis a közvélekedés imádja, ha ő fel van világosítva. Ha nekije meg van sugalmazva a nyitja a botránynak, ha a szereplők nevesítve vannak, és a lakcímük is szerepel a szövegben. A közvélekedés és köznéző, közolvasó nem szereti a cenzúrázást, kikockázást, elhomályosítást. Legyen ott a botrányhős életrajza, szexuálpszichológiai profilja, bakancsmérete és fehérnemű-számozása (brit és európai változatban), fürdőruhabősége. Tudjon a botrány anyjáról, apjáról, az előzményekről, a hasonlóságokról és a különbségekről, amelyek más botrányokkal összefüggésbe hozhatók, vagy éppenséggel elkülönözik. Egyedivé teszik, majd bekerül a történelemkönyvekbe is. Oda mindenképpen.
A botrány természetrajzához tartozik, hogy valakik ebbe belebuknak, lemondanak, ki lesznek csinálva – egyszerűbben szólva filmet készítenek, a Netflixen bemutatják, lehetőleg színes bőrű szereplőkkel a politikai korrektség jegyében. Feltehetően sorozattá nyúlik, amiről beszélni lehet másnap, azokat is belerántva, akiknek még nincs Netflixük, Instájuk, Facebookjuk vagy egyéb divatos információs baromfiudvaruk.
A botrány természetrajzának további mikrobarázdáira most nem térhetünk ki, mert botrányos lenne ennyi szót fecsérelnie – tulajdonképpen mindennapi – jelenségre, de azt mindenképpen el kell sajátítania minden botrányológusnak, hogy a skandallum (latin műszóval) egy adott ponton elül. Leül. Megnyugszik, kifullad, elenyészik. Ilyenkor az emberek egy-két napig nyugtalanul tekingetnek kelet vagy nyugat irányába, mások a déli vagy az északi féltekét szemlélik reménykedve, ugyanis hiányzik valami izgi az életükből. Attól tartanak, hogy a nyakukon marad a diazepám vagy egyéb cifra nyugtató.
Szerencsére a közélet, a városi létforma, a falusi áldott nyugalom és csönd megtermi, a kormányzatok és intézmények berkei, a trópusok bujasága és a jegesmedvék támadása a fagypont alatt is kitermeli a maga újabb és korszerűbb, aktuálisabb szenzációját, amitől helyre áll a világ demokratikus egyensúlya. A közvélemény végre szabadon hánykolódhat, buzoghat, fröcsöghet, elítél és védelmez, vitázik, pártot fog vagy falsot. Ez a dolgok rendje. Ezért is kedveli annyira a nyilvánosságot.
