Hétköznapi történet
Néha úgy kopik le rólunk egy régóta hozzánk nőtt élethelyzet, mint a fáradt, elhasznált bőr: lassan, sokáig alig észrevehetően. Máskor villámgyors a változás, akár szándékosan, akár akarata ellenére tapasztalja meg azt az ember. Albert – vagy ahogy a baráti köre szólítja: Bercipó – esetében ez a második forgatókönyv érvényesült.
– Honnan a becenév? – kérdeztem az ötvenes évei végén járó férfit, akit egy Maros menti településen eltöltött hosszú hétvégén ismertem meg. Nem indult a társaságunkat fuvarozó haver autója, így kérdésessé vált a hazajutás. Valaki a csapatból felvetette, hogy szólni kellene Bercipónak, aki évekig kollégája volt egy vásárhelyi taxis cégnél, és éppen ebben a faluban vett házat magának, ő biztos segít. Egyből felkaptam a fejem a különös név hallatán, és el is határoztam, hogy – ha az illető nem tartozik a vezetés közben csendet parancsoló sofőrök közé – megpróbálom kideríteni az eredetét.
– Suhanckoromban kaptam a nevem a cimboráktól, mert mindig, amikor kirándulni mentünk, volt nálam négy-öt frissen sült cipó – kezdett bele történetébe a kellemesen vastag hangú, enyhén őszülő férfi. – A nagybátyám egy pékségben dolgozott, és a szomszédunkban lakott, ő tarisznyált fel rendszeresen ezekkel a ropogós finomságokkal. Akkoriban, a nyolcvanas években szinte valamennyi hétvégén vonatra szálltunk a haverokkal, és irány a Maros völgye. Talán már akkor beleszerettem ebbe a tájba, csak persze idő kellett – nem is kevés – ahhoz, hogy erre rá is jöjjek. Mindenesetre a név rajtam és velem maradt, ahogy a kenyér szeretete is. Szinte nincs is olyan étel, amihez ne fogyasztanék el legalább egy szeletet.
– Úgy hallottam, sokáig taxiztál – vetettem fel Bercipónak, aki már a társalgás elején leszögezte: számára egy jó beszélgetéshez nélkülözhetetlen a tegeződés. Ezt egyébként a legtöbbször én is így gondolom, így kifejezetten jólesett a közvetlensége.
– Több mint huszonöt évet álltam az utasok rendelkezésére. A kilencvenes évek közepén vágtam ebbe bele. A rendszerváltás utáni eufóriában – sok sorstársammal együtt – én is nekifutottam a világnak. Magyarországi rokonok segítségével találtam munkát az építkezésben, és három-négy évig kint is maradtam, de sosem éreztem magam igazán otthon. 1994 végén hazajöttem, megnősültem – a párom ugyanis a katonaság után a külföldi boldogságkeresésem időszakát is képes volt kivárni –, és nem sokkal azután meg is talált a taxizás. Hiszek abban, hogy mindenkinek félre van téve egy bizonyos életpálya, és amikor azon elindul, szó szerint kivirágzik az élete. Én ezzel pontosan így voltam. Napi tíz órát „húztam le” a volán mögött, de egy percig sem éreztem, hogy teher lenne számomra a munkával töltött idő. Pedig akkor is dolgoztam, amikor a feleségem a kórházban a kislányunkkal vajúdott. Persze, amint az apaság örömhíre utolért, azonnal beszóltam a diszpécser kolléganőnek, hogy számomra lejárt a hétköznap, most már ünnepelek. Sosem felejtem el, ahogy sorra hívtak a munkatársak, és gratuláltak. Magára a taxizásra visszatérve, azt hiszem, leginkább az emberekkel való társalgás fogott meg benne annyira. Azt még a vezetésnél is jobban szerettem. A kliensek a legtöbbször ráéreztek arra, hogy velem aztán lehet beszélgetni, és nem is fogták vissza magukat. Egy férfi egy tízperces út alatt az egész gyerekkorát elmesélte, majd tanácsot kért tőlem az édesanyjával való sérült kapcsolatát illetően. Mindig igyekeztem a legjobb tudásom szerint és főleg szívből válaszolni a hozzám fordulóknak. Az említett úriembert például arra biztattam, hogy próbáljon meg mindenképpen kibékülni az anyukájával, mert nem tudhatja, meddig van erre lehetősége. Én megtapasztaltam – mégpedig éppen édesanyámmal, de erre nem szeretnék kitérni –, hogy milyen az, amikor lekésed a bocsánatkérést, úgyhogy pontosan tudtam, miről beszélek. A pandémia első évében az egyik utas az oltással kapcsolatos véleményemet kérdezte, azt sem rejtettem véka alá. Ezek a rövid, legfeljebb negyedórás párbeszédek egész napra fel tudtak tölteni.
– Miért hagytad aztán abba a taxizást? – tettem fel a számomra legizgalmasabb kérdést. Nem halogathattam tovább, mert észrevettem, hogy nemsokára beérünk Vásárhelyre.
– A világjárvány alatt nagyon megcsappant a kliensköröm, de ez nem vette el a munkától a kedvemet, örültem minden utasnak, és tettem a dolgom, ahogy korábban is. De aztán a feleségem agyvérzést kapott, és kórházba került. Biztos vagyok benne, hogy ha nincs a pandémia, jobban oda tudnak rá figyelni az orvosok, és talán megmarad. Nélküle hirtelen minden elvesztette az értelmét, arra sem volt kedvem, hogy felkeljek az ágyból. A lányunk tartotta valamennyire bennem a lelket, főzött, mosott rám, folyamatosan ingázott köztem és a saját családja között. A depresszióból azonban ő sem tudott kirántani. Rövid időn belül munkanélküli lettem, de az akkor egyáltalán nem érdekelt. Aztán egyszer felhívott egy régi kollégám, aki ismerte a helyzetemet, és megkérdezte, hogy nem érdekelne-e egy eladó ház egy meseszép Maros menti faluban. Azonnal igent mondtam, mintha ösztönösen éreztem volna, hogy ez lehet az egyetlen kiút ebből a lelki zsákutcából. Eladtam a városi lakásom, így a házvétel után még egy kevés tartalékom is maradt a nehezebb időkre. Azóta itt élek, kertészkedem, teszek-veszek, barkácsolok az új otthonom körül. Néha egy-egy fuvart is elvállalok, de úgy érzem, számomra már elfogytak az igazi utak. Egy könnyed, lebegő állapot most már az enyém. Az örökkévalóságot is valahogy így képzelem el.
