Az emberpróbáló 9. és 10. túranap

Pakisztán (16.)

*A túra legmagasabb pontján, az 5585 m-es Gondogoro-hágón
Fotók: Veress Zsombor

A Gondorogo-hágó felé bukdácsolva, a durva, sziklás Baltoro-gleccseren át

Sziporkázó napsütésre virradtunk július 7-én is. Ezen a napon végleg elhagytuk a két éjszakára is otthonunkként szolgáló Concordia tábort, és elindultunk ösvényünk legmagasabb pontja, a Gondogoro-hágó irányába. Eleinte még a Baltoro-gleccser brutális morénatorlódásain bukdácsoltunk, majd elhagyva a durva, sziklás terepet, a gleccser jegén vándoroltunk, ami már „autópályának” tűnt viszonylagos simaságával. A csúszós sztrádán már élvezetesebben haladhattunk, azonban ez a pálya sem volt veszélytelen, hiszen félelmetes gleccserhasadékokon kellett keresztüllépnünk. Beletekintve mélységükbe fogalmat alkothattunk arról, hogy a gleccserek sztrádáit micsoda irdatlan, repedező „jégaszfalt” burkolja. 

Egy-két órai kóválygás után fokozatosan irányt váltottunk, és a püspöksüveg formájú Mitre Peak mellett bekanyarodva, déli irányba folytattuk zarándoklatunkat. Ezzel végleg elhagytuk a Balaton nagyságú Baltoro-gleccsert, hosszabb szakaszt gyalogolva be rajta, mint amekkora a Segesvár–Marosvásárhely közti távolság, de amíg a két város közötti szakaszt akár egy nap leforgása alatt is le lehetne gyalogolni, a gleccseren egy jó hetet tévelyegtünk. Ezt követően a gleccsersztrádák útkereszteződésében pályát váltva ráálltunk a menedékesen emelkedő Vigne-gleccser jegére. 

A Vigne-gleccser – az egyik legszebb nap 

Megkönnyebbülésünkre ez a jégár nem volt tele morénákkal, jegen sétálhattunk, s bár 4500 méterről 5000 méterre kellett felküzdenünk magunkat, ezt viszonylag lazán, az elmúlt napokhoz képest kevesebb energiaveszteséggel tehettük meg. A Vigne-gleccser egyszerűen lenyűgöző volt, egy igazi ékszer a Karakorum jégutcái között. Ezer és ezer gleccserasztal között csellengtünk, átlátszó patakokon keltünk át, melyekben úgy csorgott a víz, mint erekben a vér. De a legfennköltebbek a gleccsert kétoldalról várfalként védő méltóságteljes hegyek voltak. Csupa hófehér sziporkázás, tündöklő tisztaság, makulátlan szépség, madár sem látta érintetlenség! Még egy 6000 méterről lezúduló lavinát is láthattunk, amely erejével és tömegével simán betemette volna karavánunkat. Azt hittem, hogy egy heti gleccsertúra után a Karakorum jég- és sziklavilága már nem fog tudni újat kínálni, de ez korántsem volt így. Talán ez a napunk volt az egyik legszebb, nem biztos, hogy valaha az életben fogok még hasonló csodákat látni, különösen ilyen oltári méretekben és változatos kínálatban. 

Az éjszakai mászásra készülve az Ali táborban

Az 5050 méteren fekvő Ali táborba délutánra érkeztünk meg 11 km-es, 6 órás túrázást követően. Ali – akiről a tábort elnevezték – egy teherhordó volt, aki elsőként kelt át a Gondogoro-hágón, de megjegyzem, hogy az Ali név körülbelül olyan gyakori muszlimok között, mint itthon a László. A kemping egy különleges megállója volt trekkingünknek, az egyetlen hely, ahol nem éjszakáztunk, ugyanis a késő esti órákban továbbindultunk azért, hogy a hajnali órákban elérjük a hágó tetőpontját, majd leereszkedve a hágó másik felén, eljuthassunk a következő megállónkhoz. S bár nem töltöttük ott az éjszakát, teherhordóink kedvünkért mégis felhúzták a sátrakat, hogy néhány órára lepihenhessünk az egész éjszakán át tartó hágóátkelés előtt. Mielőtt délutáni szunyókálásunkra tértünk volna, az Ali tábor idegenvezetői, a hely legjobb ismerőiként ellenőrizték az éjszakai mászáshoz elengedhetetlenül fontos jégmászó felszereléseinket. Felpróbáltuk a beülőket, gyakoroltuk a hágóvas bakancsra való felhelyezését, kulcsfontosságúnak tartották a sisak viselését. Mindent rendben találtak, ennek ellenére kissé nyugtalanul és izgalommal vonultunk el sátrainkba, megpróbálva a lehetetlent, vagyis néhány órát pihenni gyalogtúránk legnehezebb szakasza, a hágómászás előtt. Vízszintesben lenni, pihengetni tudtam valamicskét, de aludni egyáltalán nem, mert az orrom annyira be volt dugulva orrnyálkahártyám megduzzadásától és kiszáradásától, hogy csak a számon tudtam lélegezni, pedig a légzés eleve nem egy könnyű dolog azon a magasságon. Ekkor eszembe jutott a csomagolási listámról kihúzott orrspray. Bárcsak hallgattam volna az ajánlásokra! Egy ilyen léptékű és nehézségi fokú túrán mindenben szót kell fogadni, komolyan kell venni a tapasztalattal rendelkezők ajánlásait, még akkor is, ha az otthon kényelmében hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezt is, azt is kihagyhatjuk. Én például abból a logikából indultam ki otthon, hogy ha soha az életben nem használtam orrsprayt, illetve orrcseppet, akkor ott sem fogok. Csakhogy elfelejtettem azt a tényt, hogy a magashegyi körülmények nagyon eltérhetnek az otthonitól. Ezért összeszorított szájjal szenvedtem. Légzési kellemetlenségemmel kínlódva, jobb híján a bárányokat számoltam, s figyeltem, amint az árnyak lassacskán elhomályosítják a sátrat, de az elmémet is. A sötétedő szürkület az aggodalom szárnyával telepedett szívemre, az éjszaka vaksága az ismeretlentől való félelemmel szorongatta lelkemet. Ismered azt az érzést, amikor vizsga előtt az ajtó előtt szorongsz, és azért imádkozol, hogy bárcsak túl lennél már rajta, akárhogy is lesz, csak legyen már vége a szenvedésnek? Nos, hasonló érzések kergetőztek bennem akkor. 

Kétségek között a Gondorogo-hágón való átkelésre készülve 

Vajon milyen lesz hágóvassal mászni? Milyen lesz beülővel, kötelekkel, karabinerekkel felszerelkezve kapaszkodni? Ilyen felszereléssel ugyanis még soha nem másztam korábban. És hogyan fogom viselni a nagy magasságot, amilyenen utoljára 2022 elején voltam a Kilimandzsárón? Vajon kibírom az egész éjszakán át tartó nem mindennapi erőfeszítéseket? Démonjaimat a vezetők indulásra ösztökélő szavai verték ki fejemből, testem felkunkorodásától a sötét árnyak szétrebbentek. Indulni kellett.

Gleccsertúra fejlámpával a legnehezebb és legveszélyesebb szakaszon

Nagy nap virradt ránk, folytathatnám beszámolómat, de hát ez így nem igaz, mert még mindig július 7-ét írtunk, ugyanis a jóindulattal is csak szundikálásnak nevezhető pihengetés után, még éjfél előtt „a lovak közé csaptunk”, és elindulhattunk egész utazásunk legnehezebb és legveszélyesebb szakaszán. Az ösvény emberpróbáló nehézségeire való tekintettel éjszakai mászásunkat nem csupán az út kezdete óta velünk tartó idegenvezetők (Kamal és Ali) kalauzolták, hanem az Ali táborból két további guide is elkísért, akik sokkal jobban ismerték a folyamatosan változó jég- és terepviszonyokat.

Hosszú libasorban vágtunk neki az éjszakának, eleinte a már megszokott kellemetlen, morénás halmokon kapaszkodtunk. A fejlámpák létfontosságúak voltak, ugyanis a fokozatosan befelhősödő égbolt miatt még az a kevéske pislákolás is elveszett, amit kezdetben az égbolt égitestei ingyen és bérmentve biztosítottak. Lámpák nélkül az orrunkig sem láttunk volna, s bár sokat segítettek, a nappali mászáshoz képest fokozottan kellett vigyáznunk lépéseinkre, s ez már önmagában is kimerítő és idegőrlő volt. Ez azonban még csak a kezdetet jelentette. Következett a Vigne-gleccseren keresztül-kasul, cikcakkosan való átkelés, ami szintén jóval megerőltetőbb volt annál, mint amire számítottam, ugyanis a jeget beterítő friss hó elfedte a napközben megolvadt gleccserpatakokat és veszélyes gleccserszakadékokat. Sikerült is néhányszor térdig belesüppedni a nedves trutymóba, de legalább a mélyebb hasadékokat, ha komoly erőfeszítések árán is, elkerültük. Az éjszakai gleccsertúra annyira kiszámíthatatlan, olykor kilátástalan volt, hogy még a helyi idegenvezetők kalauzolásával is eltévedtünk olykor, s csak nagy kerülőkkel sikerült ismét révbe jutni.  

Testet, lelket meggyötrő küzdelem 4.000 méterről 5.585 méterre feljutni

Már csak ez a néhány órás kutyagolás is elég lett volna, de a helyzet az, hogy mindez csak bemelegítő volt, mert megérkezve a hágó aljához, megkezdődhetett az igazi tánc. Fel kellett vennünk a hágóvasakat, beülőket, ugyanakkor a kötelek, majd a karabinerek segítségével hozzá kellett csatlakoznunk a mászásunkat biztonságosabbá tevő, előre kifeszített fix kötelekhez. Szerencsére ezekben a műveletekben segítettek a helyiek, mert nekem még az egyszerű tevékenységek (mint például a leülés, felállás, lehajolás) is a nehezemre estek. Azt is hozzá kell tennem, hogy szinte mindenikünk mellé rendeltek egy-egy helyit, aki, mint egy árnyék, őrző angyalként követett, segített, biztatott, a hágó teljes hosszán velünk maradt, vigyázta lépéseinket, és ennek már a tudata is elég volt ahhoz, hogy a legnehezebb perceket túléljem.

A hágó teteje beleveszett a sötétségbe, de meg kellett emberelnem magam, fel kellett állnom, és el kellett indulnom az egyre meredekebbé, később falmeredekké váló, hóval borított jégfalon. A mászás eleinte elég jól ment, a hágóvas és a kötelek adtak egy biztonságérzetet, de a magasság, a fáradtság és az egyre meredekebb terep végül a kimerülés határára sodort. Ráadásul sűrűn havazni kezdett, ami rontotta a látási viszonyokat. A tetőhöz közeledve egyre gyakrabban kellett megállnom, pihennem, úgy fújtattam, mint egy vonat. Egy csúcsmászás érzését leginkább egy nehéz bokszmeccshez tudnám hasonlítani. Tudod, hogy ott van a szinte legyőzhetetlennek tűnő ellenfél, a hegy. S neked, mint Dávidnak, felül kell kerekedned Góliáton. Csakhogy a hágó nem kímél, hatalmas balegyeneseket és jobbhorgokat kapsz, egy-egy pofon majdhogynem véglegesen leterít, szédülve rogysz térdre, de te csak azért is felállsz és folytatod. Mindeközben a bíró (vagyis a guide) bele-belenéz az arcodba, és aggódva vizsgálgatja, hogy még bírod-e, még észnél vagy, még nem dobod-e be a törülközőt? Megvizsgálják a tekinteted tisztasáságát, és meg-megkérdik, hogy jól vagy? Te pedig megpróbálsz egy mosolyt erőltetni fáradtságtól és hányingertől eltorzult arcodra és kinyögni: yes, I’m fine! Mindebből arra következtetnek, hogy továbbengedhetnek. De ha valóban „kiüt” a magasság, akkor a meccset azonnal lefújják, s a játék véget ér számodra

Végül imák, valamint „a fájdalom átmeneti, a feladás örök” típusú, összeszorított foggal mormolt motiváló gondolatok között, 5-6 órás, sokmenetes bokszmérkőzés, azaz kegyetlen kapaszkodás után reggel 5-re jutottunk fel az 5585 m-es hágó tetejére. Ez a hegynyereg volt egész kirándulásunk legmagasabb pontja, ahonnan elméletileg látnunk kellett volna a Karakorumnak mind a négy 8000-esét, de sajnos a viharossá fokozódó havazás és sűrű köd ezt akkor megakadályozta. 

Ezért aztán sokat nem is időztünk odafönn, hanem néhány csúcsfotó után elindultunk lefelé. Ám ha a kedves olvasó azt hinné, hogy na végre, most már a hágó könnyebb része következik, akkor ki kell ábrándítanom, mert éppen ellenkezőleg: az életünk még nehezebbé és sokkal veszélyesebbé vált. A rendkívül meredek hegy másik oldalán is előre kifeszített köteleken ereszkedtünk, amely még elborzasztóbb volt, mert déli oldal lévén – ott már nem a jég és hó, hanem sziklák, guruló kövek, és csúszós sár nehezítette lejutásunkat. Ekkor világosodott meg bennünk még inkább az, hogy miért kellett annyira korán indulnunk. Egyrészt eleve nagyon hosszú távot kellett aznap magunk alá gyűrnünk, amit csakis éjszakai indulással lehetett megvalósítani. Másrészt felfele ajánlatosabb az éjszaka során megfagyott ösvényen, mint a napközben megolvadt havon mászni, mivel ez utóbbi veszélyesebb, könnyebben ki lehet csúszni, lavinák indulhatnak el. Harmadsorban pedig a köves-sziklás, lefele tartó terepen is tanácsosabb a fagyos ösvényen közlekedni, mivel éjszaka a kövek még a jeges talaj fogságában vannak, és nem indulnak el, nem gurulnak olyan könnyen. Mert bizony a mozgó, guruló kövek különösen veszélyesek tudnak lenni, ugyanis a rendkívül meredek lejtőn iszonyatos sebességgel tudnak szökdösni, és egy szerencsétlen találkozás során könnyedén szétloccsanthatják a túrázó fejét, a kőgörgetegek pedig a mélységbe taszíthatják, örökre eltemethetik a porszemnyi turistát. Látva egy-egy ilyen guruló „ágyúgolyót”, könnyebb volt megérteni azt is, hogy miért életbevágóan fontos a sisak viselése. 

(Folytatjuk)