A kötött formák kihívása

*Markó Béla 2025-ben a Marosvásárhelyi Rádiónál zajlott írótalálkozón
Fotó: N.M.K.

Beszélgetés a 75 éves Markó Béla költővel

– Több mint fél évszázada jelent meg az első versköteted, ötven éve lettél irodalmi szerkesztő. Azóta sokszor beszélgettünk költészetről, irodalomról, később közéletről, politikáról, számos más kérdésről, interjúkban próbáltunk közösen gondolkodni. Sokat változott közben a világ. Az ilyen kerek évfordulók, amilyen a te mostani 75 éved, akarva akaratlanul eszünkbe juttatják az idő múlását. Ettől a gondolattól te sem zárkózhatsz el. 

– Ezt én is csak ellensúlyozhatom valamiképpen. A tíz évvel ezelőtti korhatárnak sem örültem. De hamar rájöttem, hogy van ennek egy ellenszere: a munka. Nem azt állítom, hogy ugyanúgy írok ma is verset, ugyanúgy írok publicisztikát, vagy esszét, mint régen, mert nem akarom ismételni önmagam, de újra meg újra fel kell fedeznem a magam világát, és a költészet, az irodalom pontosan erről szól. Ha úgy értelmezzük, hogy minden vers egy kezdet, akkor ez abban is segít, hogy ne folyton az elmúláson töprengjek.

– Az utóbbi könyveidből mégis kiérződött ez az életérzés is.

– Mindannyiunkban van egyfajta törekvés a maradandóságra. Persze ugyanakkor nagy dilemma is, hogy igazunk van-e, amikor azt hisszük, az alkotás maradandóságot jelent. Amit alkotunk, tud-e minket helyettesíteni, miután már eltűnünk a világból? Ez egy általános emberi probléma, még csak nem is egy bizonyos életkorral jön. A mai korszellem is hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos érzelmeket és gondolatokat a költők is másképp kezelnek, mint korábban, az életkortól függetlenül.

– Manapság elavult fogalom az „őszike-költészet”? Nincs már olyan téma és jelenség, ami ne illene az idősebb költő tollára?

– Nem gondolom, hogy lenne olyasmi, amivel bizonyos kor után ne lehetne foglalkozni. Legyen szó például szerelemről, vagy bármilyen érzelemről. Legfeljebb másképpen közelíti meg ugyanazokat az érzelmi kérdéseket az ember. Jó ideje rá kellett jönnöm, hogy az irodalom és ezen belül a költészet lényege az, hogy ugyanazokat a dolgokat, ugyanazokat a jelenségeket, ugyanazokat a történeteket, adottságokat, amelyekkel mindannyian rendelkezünk, az ember próbálja máshonnan megközelíteni. Többször is megfogalmaztam, hogy ez valami olyasmi, mint amikor például egy városba, egy utcába, egy házba, kertbe, bárhova máshonnan lépünk be, mint ahogy megszoktuk. Sokszor jártunk ott, jól ismerjük, és mégis rácsodálkozunk, mert máshol, egy másik bejáraton érkeztünk ugyanoda. És egy egészen más látvány mutatkozik meg nekünk. Azt gondolom, hogy 75 évesen, vagy idősebb korban is az ember ugyanazokat a történeteket, ugyanazokat az érzelmeket, vagy akár ugyanazokat az eszméket közelíti meg versben, prózában, esszében, csak máshonnan érkezik, mint addig. Mert más a tapasztalata, másképpen lát, másképpen nézi ugyanazt a valóságot. Ez az új szempont is lehet nagyon izgalmas. 

– Gondolom, nem mindegy, hogy az ember tudatosan indul el azon az úton, vagy a véletlen vezeti arra. Esetleg a kellő tájékozódást mellőzve, valamilyen képzeletbeli navigációs műszerre bízza magát.

– Közhelyes mondás, hogy a jó pap holtig tanul. De a jó költőre, íróra is érvényes ez a szentencia. Egyértelmű szabály erre sincs, mindenki a maga módján tekintheti élménynek az írást. Én ma már tudatosan is úgy írok, hogy egy bizonyos témában az olvasóval együtt próbálom felfedezni az újdonságot. Amikor belekezdek a versbe, prózába, esszébe, az írás végét még nem tudom. A megírandó témának, ötletnek a kezdetét ismerem. Fontos számomra, hogy tudjam, honnan kell elindulnom. A kezdőképnek kell meglennie. A felfedezés az izgalmasabb számomra. Szándékom szerint az olvasóval együtt megyek végig az úton, és mérlegelem, mit kell választani, ha alternatívák vannak. Így jutunk el az írás végéig. Ez a prózában, tárcanovellában, esszében könnyebben megvalósítható, mint a versben.

– Nagyon sok verskötetben, az utóbbi években pedig prózában, publicisztikában is rendkívüli termékenységgel teszed lehetővé ezt az együttgondolkodást. Köztudott, hogy közéleti, politikusi feladatvállalásod miatt az írói pályád egy időre megszakadt. Érzel-e olyasmit, hogy a hiátus következtében a költészet, az alkotás terén olyasmit veszítettél volna el, ami pótolhatatlan? 

– 1995-től 2005-ig, gyakorlatilag bő tíz évig nem írtam szépirodalmat, sem verset, sem esszét, sem egyebet. Csak politikai beszédeket, nyilatkozatokat. Amikor politikára vállalkoztam 89 végén, és aztán a 90-es évek elején, már több verseskötet volt mögöttem, meg tankönyv és verselemzéskötetem is jelent meg. Egy kitejesedőben levő irodalmi pályát szakítottam meg azzal, hogy politizálni kezdtem. Hamar kiderült, hogy semmilyen alkotást nem lehet egyfajta mellékfoglalkozásként művelni. Legalábbis én nem tudok így írni. Az a kérdés pedig, hogy mi történt volna, ha az irodalmi pályámat folytatom és nem politizálok, természetesen megválaszolhatatlan. Egy ideig a politikai pályámmal párhuzamosan próbáltam folytatni a lírát, szonetteket írtam, aztán így tértem vissza az irodalomba és hagytam fel a napi politikával. De kiderült, hogy ez mégis egy másfajta költészet, mert egy olyan tapasztalat van benne, amelyet, ha akarom, ha nem, beépítek az általam művelt irodalomba is. És azt hiszem, ez a tapasztalat vitt el a próza felé is. Az alkotói létemben megmutatkozó nyitást is ez teremtette meg. Egész fiatalon egyszer-kétszer próbálkoztam prózával, utóbb a politikai gyakorlatom ilyen vonatkozásban is szót kért. Rájöttem, nem letagadni kell, hogy volt az embernek egy másik élete, másik hivatása is, hanem ez előnyömre válhat. Olyan tapasztalat ez, amivel kevesen rendelkeznek.

– Főleg a tárcanovellákban kamatozik. Ezekben nyilvánvaló a közéletiség, egyfajta társadalmi helyzetjelentés, iróniával fűszerezve. Olyan látleletek, amelyek emlékekkel telten kívánkoznak a nyilvánosság elé. Pátoszmentesen, de nagy meggyőző erővel megfogalmazott írások. 

– Bonyolult dolog az írás. Egyrészt kínlódás, amikor ott van előtted a fehér papír, aztán amikor belelendülsz, élménnyé válik. Tulajdonképpen sohasem szerettem a publicisztikus irodalmat, de mint mondtam, izgalmas kaland végig menni az olvasóval egyfajta megoldás felé. A politika nem igazán intellektuális hivatás, az én irodalmi munkáimba tudott újat hozni.

– A költészetedbe is. A verseid hangvételében, beszédmódjában vélem érzékelhetőnek a prózáid visszahatását.

– Igen, és azt hiszem, hogy ha van különbség aközött, amit a 90-es évek elejéig írtam, és aközött, amit a 2000-es évek elejétől írok ismét, ez pontosan a nyelvhasználat. Időnként hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az irodalom a nyelv, a nyelvkezelés kérdése. Én újabban nem félek attól, hogy a köznyelvet, a köznapi, mindennapi beszédet, vagy akár a publicisztikusabb szóhasználatot is bevigyem a versbe. Ehhez a próza is hozzásegített természetesen. 

– Ez persze nem jelenti a nyelvi igényesség feladását. Írásművészetedben kimondva-kimondatlanul ott van a nyelv folyamatos féltése is. Nem egyszer hallottam tőled, hogy a költői metaforánál tömörebb, kifejezőbb és erőteljesebb poétikai kép és eszköz nincs is. Napjaink abszurditásai közepette hiszel a költészet erejében?

– Ha így közelítjük meg, a vers az a fölösleges műfaj, amire mindig szükség volt, és szerintem ezután is szükség lesz, és én azt gondolom, hogy a nyelv, a nyelvi kommunikáció egyik legsajátosabb, de ugyanakkor legtakarékosabb formája, pontosan azért, amit te kiemeltél, hogy egy metaforánál tömörebben elég nehéz valamit elmondani. A vers úgy is meghatározható, mint egy ősi műfaj, amelynek kezdettől fogva megvolt a funkciója. Ha a saját gyermekkoromra nézek vissza, arról is elmondhatom, hogy ott volt a vers az életünkben. Nem úgy, hogy Arany Jánost olvastunk – bár nekem a könyvét kezembe adta édesanyám –, hanem csúfolódó versikék formájában, meg alkalmi rigmusok formájában. Mára nagyon felgyorsult az életünk. Nem tudom, hogy ez jó vagy sem, de tény, hogy felgyorsultunk minden szempontból. Egy ilyen felgyorsult életben a versnek még inkább lehet funkciója. Azt látom, hogy nagyon sok fiatal ír verset. Valószínűleg régebb is így volt, kamasz fiúk, kamasz lányok többsége legalább egy-két verset papírra vetett, aztán abba is hagyta. De most nagyon sok fiatal költőről tudok én magam is, és nagyon sok tehetséges van köztük. Nem félek tehát attól, hogy a vers egy kihaló félben lévő műfaj lenne. Sőt, a kommunikációs eszközök, a kommunikáció módjának a változása kedvez a versnek.

– A digitális világ egyre inkább meghatározza, milyen formában, milyen módon nyúlnak a lírához a fiatalok, vagy kevésbé fiatalok. Te a klasszikus formák, jelesen a szonett egyik legkitartóbb és legkiválóbb művelője vagy. Mi magyarázza ezt a „talpig nehéz hűséget”?

– Én fiatalon azt hallottam, azt tapasztaltam, hogy a kötött formák eltűnőben vannak. És az az igazság, hogy Európában erre elég sok példa is van. Az angol, a francia, de még a román költészetben is, amelyet közelebbről ismerünk, háttérbe szorultak, már-már eltűnnek a kötött formák, a rím, a ritmus, ilyesmik. Tulajdonképpen a szabadvers veszi át a kötött vers helyét. De a szabadvers is csak látszólag szabad. Az lett a jelszó, hogy nem kell kötött formához ragaszkodni, nem írunk sok oldalas verseket. A költő továbbra is képekben, metaforákban szólítja meg az olvasót. Tény viszont, hogy én kihívásnak tartom a régi formák felelevenítését. Nagyon sok szonettet írtam, mert valamiképpen ez életminta is nekem. Másoktól, Petrarcától, Shakespeare-től és társaiktól örökölt, adott forma, kötelezően 14 sor, megvan a kötelező strófa- és ritmusképlete, sor, hosszúság, mindenfajta olyan kötöttség, amitől tulajdonképpen meg kellene szabadulni. De mondom, ennek a szonettnek számomra az a lényege, hogy életminta. Mi általában beleszületünk adott körülményekbe, nem mi választjuk azokat a feltételeket, amelyek között élnünk adatik. Más kérdés, hogy kötelességünk megpróbálni változtatni is ezeken a feltételeken, de a világot a maga egészében nem tudjuk átgyúrni. És akkor a nagy kihívás az, hogy a készen kapott feltételek között is tudunk-e szabadon mozogni, vagyis ki tudjuk-e fejezni önmagunkat. Vagyis a forma győz-e le minket, vagy mi győzzük le a formát. Nekem ez egy ilyen kihívás. De ismétlem, függetlenül attól, hogy én éppen a vers kapcsán mondom el most ezt, szerintem mindannyiunk nagy dilemmája ez, hogy alávetjük-e magunkat annak, amit készen kaptunk, vagy próbálunk változtatni rajta, illetve azon belül mégiscsak próbálunk mi magunk maradni, és nem adjuk fel az egyéniségünket.

– Itt úgy érzem, elővehetem a didaktikus énem, és hangsúlyozhatom, eddig ugyan a költészetre koncentráltunk, de most előbukkant Markó Béla – a költő és politikus – kettőssége. Nyilván magad is tudod, hogy amikor politikai vonatkozásban, tehát politikusi, közéleti szereplőként szólalsz meg, akkor lehet, hogy a megszólalásodnak nagyobb visszhangja van, mint a versnek. Mennyire hiszel most, 75 évesen, a vers erejében?

– Amikor politikusként éltem, dolgoztam, és kommunikáltam, tömegekhez szólhattam, kampányfórumokon ezrek gyűltek össze, hogy engem és a kollégáimat meghallgassanak, a média révén tízezrekhez, akár százezrekhez jutott el, amiket mondtam, a politikát abba hagyva nekem sem volt könnyű elfogadni, hogy egy könyvbemutatómon negyvenen, ötvenen gyűlnek össze. De te is tudod, én is tudom, hogy ez már egy komoly közönség. Tehát nem minden szempontból vagyok optimista. A diktatúra idején a könyvkiadás is más volt, több ezer példányban jelentek meg a verses könyvek, nem beszélve a prózáról. Ha ma elkel párszáz példány egy verskötetből, az már siker. Tehát nem vagyok én minden szempontból optimista. De a vers erejében továbbra is hiszek.

– Érdemes. Ezt A szeretet pokla című születésnapi köteted 75 szonettje is bizonyítja. Bármelyik oldalon ütjük fel a könyvet, a keretbe zártan is szabadon szárnyaló, halkszavú líra dallama leng körül. Úgy például, ahogy a Mégis elhiszem című szonett utolsó sorai is sugallják: „… én is egy metaforában élek,/ s ha múlik a test, feltámad a lélek,/ míg menny és pokol egymást élteti”. Isten éltessen sokáig töretlen alkotókedvben! 

– Köszönöm szépen.