A Gondviselés becsületrendje

• 2026-09-11 07:00:00

• Bölöni Domokos

Kutyanyelv (34.)

Nehezen felejtünk. Kibéddel megáldott Ráduly János – Ráduly Jánossal megáldott Kibéd, írtam egykor, és megismételtem a Népújság 2000. október 14-i számában, hiszen arról értesülhettem, hogy már nem csak a néprajzosok tudják magukénak azt az embert, aki életét szentelte egyetlen falu, a választott szülőföld néphagyományainak feltárására (Korondon született, Csókfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott), folytatva és kiteljesítve két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. De a székely rovásírás kutatásában is jeleskedett.

És olvashattuk versfordításait, elsősorban a román lírából. Eminescu Esthajnalcsillagát is lefordította, valamint Nichita Stănescu, Veronica Porumbacu, Ana Blandiana számtalan versét – ezek mellett írt gyermekverset és „felnőttverset”. A megyei lap Múzsa és Stipendium mellékleteiben rendszeresen közölte kisebb költeményeit és meséit. Nem kerülte el figyelmét a folyóiratok friss száma, sem az új könyvek, kiadványok: kitartó szorgalommal fogalmazott ismertetései, méltatásai, a pontos, lényegre törő recenziók rendszeresen érkeztek a szerkesztőség címére. Nem adott munkát a szerkesztőknek – nyomdakész szövegeket küldött.

Kedélyéből tellett tréfás történetek, anekdoták lejegyzésére is.

Abban az időben könyveinek száma a Kibédi népballadáktól (1975) a Jóságvilágom című verseskönyvéig (2000) még „csak huszonegy” volt. Azóta életműve kiteljesedett. Kisebb darabjait különös műgonddal szerkesztette, csoportosította, és csaknem mindjét a saját költségén jelentette meg, ízléses kivitelezésű, füzetszerű kis könyvekben.

*

Gyakran kerestem fel. Nemegyszer betegségre panaszkodott. Próbáltam mókásra venni, mondván hogy János, te mindig haldokolsz. (Ahhoz képest „a százast kísértette”…)

Nem bírt megválni sapkájától, huzatos a világ, az erős levegőn fáj a feje, szabadkozott.

Előtte az asztalon könyvek, folyóiratok, kéziratok, gyógyszer. Engem is „kezelni” próbált, valami muskotályszőlőnek titulált termék piros borát töltögette poharamba, miközben ő maga, hogy na, mégis koccinthasson, pálinkáspohárból hörpintett kényes-menyecskésen egy-egy nyelésnyi édes bolti meggylikőrt (visinátát).

Közben arról diskuráltunk, mennyire sikerült a legújabb fordítása. Ami nem más, mint Goethe János Farkas úrnak a szerzeménye, a Vándor éji dala. Amelyet minden jeles nyugatos átültetett, titokban az őket követők is belevágták a bicskit, szóval némileg szentségtörésnek számít ez a kései nekiveselkedés. Über allen Gipfeln is Ruh. Nekem németül nem igazán csendül, de magyarul igen, hogy Immár minden bokron csend ül.

Nem vitázunk, nem érdemes. (Némi kajánsággal konstatálom, annyira azért mégsem tud németül, hogy a Faustot is szekercézze.)

A Magyar Írószövetség tájékoztatójában ott a hír: 2000. szeptember 20-i döntése alapján a tagfelvételi bizottság,  tizenkét másik jelentkezővel együtt, Ráduly Jánost is felvette tagjainak sorába.

Nem világrengető dolog, de én mindig is költőnek tartottam inkább, mint tudósnak. Dumálni is azért tud velem, mert egyrészt hagyom, hogy bármiféle teóriáját szabadon kibontakoztassa (nem szólok bele, mert szerencsémre nem értek hozzá, sapienti sat), másrészt mi ketten csak szépirodalomról tudunk igazából beszélni, akár folytatásokban is – ürmös lőre, csíki ser, székely köményes mellett, vagy kegyelmi állapotban: az abosfalvi küküllőmenti zamatát élvezve.

Többször is rangos szellemi rokonához, a bözödi temetőben szendergő Jakab úrhoz kanyarodunk, akit az erdélyi irodalom Bözödi György néven ismer, és aki akár cigarettapapirosra is feljegyezte egyik-másik szójátékát, epigrammaszerű gondolatát.

Ráduly János tud bözödigyörgyül. Például így:

„Ha már

lóvá

tettetek,

hagyjátok el,

könyörgöm,

a szemellenzőt.”

*

Nehéz elengedni a jóbarátot. A cikknek ezt a címet adtam: Még egy író.

Örömről szólt; hogy újabb erdélyi író kapott jelzést az anyaországtól.

Hiszen ideje tudomásul venni Ráduly Jánost, úgy is, mint sajátos erdélyi jelenséget. Aki életében és életművében is önazonos, hogy egy mai kifejezést használjak, bár ezt inkább az öntörvényű  alkotókra mondják.

János önazonossága a tisztesség: munkában, tanításban, alkotásban egyaránt. Minden megnyilvánulása a gerincesség jegyében fogant.

Élete maga a hűség.

Kuriózum, nem az: munkái bibliográfiáját is elkészítette, ki is nyomtatta.

Aki belőle doktorál, madarat fogott.

Öregkori kitüntetésül János megkapta az elvégzett munka boldogságát.

Szíve fölött hordja a Gondviselés becsületrendjét.

Viselt azonban szenvedést, nyelt keserűséget.

Rendszerint a magány vándorbotja várta zárt kapuja mögött.

Sírba vitte-é csalódásait?

Nem tudjuk. Van egy kis verse, a Ki mit keres című. Arany Jánosra gondolva írja:

A „független nyugalomra”

– míg dolgoztam –

vágyva vágytam.

A független szegénységre

– nyugdíjasként –

rátaláltam.

Nehéz téged elengedni, Ráduly János.