Igen, tudjuk, káoszban tesped az ország, a tüntetések és a bojkott miatt gond van az iskolakezdés körül, a politikai reformok a feje tetejére állítják a meglévő rendeket és rendszereket, a szomszédban az eddigieknél is véresebbé vált a háború, mindenki félti azt, amije van, azt, amiért élt és dolgozott. És mindeközben az úgynevezett kisemberek problémái eltörpülnek az idézőjelesen nagy, ország-világot érintő hírek és történések mellett. A magánéleti problémák az előbb felsorolt tematikák valamelyike mögé sorolnak, miközben azoknál jóval átfogóbb területet fednek le mind érzelmi, mind értelmi vagy anyagi téren. És a világnapoknak éppen az a célja és feladata, hogy a nagy topikok mögött eltűnő, ám valójában – személyes szempontból – sokkal fontosabb és jelentőségteljesebb történésekre és állapotokra felhívják az azokról elfeledkező tömegek figyelmét.
Ma, szeptember 10-én például az öngyilkosság megelőzésének világnapja van. Tudták? Én sem. Véletlenül bukkantam rá a neten. És ez jellemző: egy ennyire fontos folyamatra a figyelmet ráirányító világnap meglétét sem ismerjük, valószínűleg sokan. Pedig – statisztikákat ugyan nem ismerek, de szubjektív megéléseim szerint – szinte mindegyikünknek van/volt legalább egy olyan ismerőse, akinek az életében talán sorsfordító változást okozott volna, ha az ezen világnap tematikájára időben ráeszmélnek a közelében élők, a barátok, családtagok. Önkéntelenül is adja magát annak a magyarországi színművésznőnek a példája, aki pár nappal ezelőtt nagyon fiatalon vetette el magától az életét, és aki csak egy volt az oly sokan ezt a kiutat választók sorában. És persze megindult a kommentsorozat is, a rengeteg ítélkező, lesajnáló, mindentudó vagy éppen bigott véleményformáló mellett sajnos csak kevesen írták meg az igazságot, holott ezen igazságnak abszolút köztudomásúnak kellene lennie: hogy az az ember, aki odáig jut, a legtöbb esetben nem maga választja a sorsát, nem ő tehet arról, hogy olyan lelki mélységekbe jut, ahonnan nincsen már visszafelé vezető ösvény. Azt, hogy a depresszió nem állapot, hanem betegség, amelynek stációi vannak, és bizony elérheti azt a mélységet is, ahonnan gyógyszeres kezelés nélkül nincsen kiút. És a kezelést sok esetben kvázi kísérletezés előzi meg, ameddig meg nem találják az adott állapotra megfelelő szert. A mellékhatások pedig rettenetesek. Sokan emiatt hagyják abba. És ilyen esetben a bukás szinte száz százalékosan garantált. Hányan mondják, hogy hibás a család, mert nem vették észre időben, nem beszéltek az illetővel, ám ez nem mindig így működik – van az a szint, ahol hiába a felismerés, hiába a gyógyulás vagy öngyógyítás vágya, hiába a beszélgetés, hiába a szakszerű segítség, a világ legjobb pszichológusa vagy pszichiátere sem képes eredményt elérni. És amikor az ember idáig süllyed a betegség ingoványos, sötét mocsarában, akkor rendszerint már túl késő. És ezért is fontos például a mai világnap, amelyre véletlenül bukkantam rá, ám annyira kiemelendőnek tartottam, hogy írok róla, mert az időben felismert és elismert kezdődő depresszió jóval nagyobb eséllyel kezelhető, kordában tartható.
Szó szerint létfontosságú, hogy a világrengető, nemzetközi jelentőségű geopolitikai hírek és események mellett odafigyeljünk a saját és a mellettünk élők belső birodalmaira, hiszen ha azokban megroppan valami, és emiatt elveszítjük azt, akit szeretünk, a legjobbra forduló gazdasági, politikai vagy mittudomén milyen helyzetek sorozata sem szünteti meg a hiányt és az esetlegesen érzett, rejtett bűntudatot. Hiszen mindkettő életünk végéig elkísér.
Szó szerint létfontosságú, hogy a világrengető, nemzetközi jelentőségű geopolitikai hírek és események mellett odafigyeljünk a saját és a mellettünk élők belső birodalmaira, hiszen ha azokban megroppan valami, és emiatt elveszítjük azt, akit szeretünk, a legjobbra forduló gazdasági, politikai vagy mittudomén milyen helyzetek sorozata sem szünteti meg a hiányt és az esetlegesen érzett, rejtett bűntudatot. Hiszen mindkettő életünk végéig elkísér.
