Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-11-19 13:00:00
1526. szeptember 5-én Frangepán Kristóf Zágrábból azt írta a zenggi püspöknek, hogy csapatokat gyűjt, és várja a király parancsait. Úgy tudta, II. Lajos megmenekült, és Budán van. Ugyanezen a napon Antonio Burgio pápai követ Pozsonyból már a király vízbe fulladásáról küldött jelentést Rómába. Egy hét telt el a mohácsi csata óta. Az ország védelmét szervezők is eltérő hírekből indultak ki.
A kortársak még nem tudhatták, hogy a vereséget kettős királyválasztás, belháború és Buda tartós oszmán megszállása követi. Azt kellett kideríteniük, hol van a király, merre tart a szultán, és ki gyűjtheti össze a megmaradt katonákat. Mohács leszűkítette a lehetőségeket, de nem döntötte el előre minden következő lépés kimenetelét.
A hír gyorsabban ért Budára
Burgio szerint augusztus 30-án éjfél körül értesült a vereségről, és Mária királyné kíséretében azonnal elhagyta Budát. Az udvar Pozsony felé menekült. A királyi székhelyen nem állt olyan had, amely feltartóztathatta volna a szultánt. Azt sem lehetett tudni, hol sikerül újabb sereget gyűjteni.
Burgio szeptember 5-én még Brodarics István kancellárról sem tudta, életben van-e. Lajos haláláról már hallotta Czettrich Ulrik királyi kamarás beszámolóját, de olyan hírek is keringtek, hogy az uralkodó tovább jutott annál a vízfolyásnál, ahol állítólag megfulladt. Burgio szerint, ha a király élne, egy hét alatt már jelentkezett volna.
Frangepán közben még azt tanácsolta, hogy Lajos maradjon Budán. Úgy vélte, a király jelenléte maga köré gyűjtheti az ország megmaradt erejét. Terve téves hírre épült, de a felvetett kérdés valós volt: a szétszóródott katonáknak és az ütközetből kimaradt csapatoknak tudniuk kellett, kihez csatlakozzanak. A király eltűnése ezt a tájékozódási pontot is elvette.
Buda 1541-es ostroma Erhard Schön ábrázolásán.jpg)
Forrás: commons.wikimedia.org
Két hét Budán
A szultáni had szeptember 11-én érkezett Budához. Az oszmán hadinapló másnapra teszi Szulejmán és Ibrahim nagyvezír városi szemléjét. Az udvar és a lakosság nagy része elmenekült, a királyi székhelyet nem kellett megostromolni. A szultán a palotában tartózkodott, katonái pedig kifosztották a várost és a környező vidéket.
A napló feljegyezte a tűzvészeket, a fegyvertár kiürítését, az ágyúk és a királyi palota előtt álló bronzalakok hajóra rakását is. A Budán maradt zsidó lakosságot áttelepítés céljából hajókra vitték; a környéken összefogott emberek közül sokan fogolyként kerültek az oszmán sereghez. A vereség a lakosság számára otthona, megélhetése, hozzátartozói és szabadsága elvesztését jelenthette.
Közben híd épült a Dunán. Szeptember második felében ezen vonultak át a csapatok a pesti oldalra, majd dél felé indultak tovább. Az elvonuló had a Duna–Tisza közén is pusztított; Buda elhagyása nem hozott biztonságot az útjába eső településeknek.
Budán azonban 1526 őszén nem rendezkedett be tartós oszmán tartományi kormányzat. November elején Szapolyai János érkezett a városba, bár az épületek olyan állapotban voltak, hogy a telet inkább Esztergomban töltötte.
Mit hagyott maga mögött a szultán?
Miért távozott a győztes sereg? Mindennapi gondjairól a hadinapló is tudósít. A visszaúton, a Dunától eltávolodva vízhiányt szenvedtek, az élelem megdrágult, és sok igásállat elpusztult. A győzelem nem oldotta meg az utánpótlás gondjait.
Ezek az adatok önmagukban nem tárják fel a szultán valamennyi megfontolását. A tartós megszálláshoz azonban helyőrségek, utánpótlási útvonalak és működő igazgatás kellett. A katonai győzelem után ezekről is dönteni kellett volna.
A szultán ráadásul nem adta vissza minden hódítását. A Szerémség megszerzett váraiban oszmán katonaság maradt. Ezek az erősségek a következő hadjáratok támaszpontjai lettek, és közelebb hozták az ellenséget az ország belsejéhez. A kivonulás nem állította helyre a korábbi helyzetet: a szultán megmutatta, hogy Budáig tud hatolni, és ehhez újabb támaszpontokat is szerzett.
Maradt-e, aki kormányozzon?
Az ország vezetőinek súlyos veszteségei ellenére nem tűnt el minden katonai és igazgatási erő. Szapolyai János erdélyi hada kimaradt az ütközetből, Frangepán Szlavóniában próbált csapatokat összegyűjteni. Bátori István nádor és Batthyány Ferenc bán túlélte a csatát. A vármegyékben, városokban és várakban maradtak tisztségviselők, katonák és mozgósítható javak. Ezeket kellett ismét a közös védelem szolgálatába állítani.
Az újjászervezés egyik központja Pozsony lett. Mária királyné ott tartotta maga körül híveit, és onnan segítette fivére, Habsburg Ferdinánd trónigényét. C. Tóth Norbert a nádor számadáskönyvéből azt is feltárta, hogyan kezdte Bátori újra felépíteni udvarát és hivatalát. A napi kiadások mögött ismét működő hivatal és politikai kapcsolatok rajzolódnak ki.
A másik központ Szapolyai körül alakult ki. Az erdélyi vajda nagy birtokvagyonnal, katonai tapasztalattal és kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Ősszel már a királyválasztás előkészítése folyt. Mindkét körben az volt a kérdés, kinek van elég tekintélye, pénze és támogatása az ország kormányzásához. A megegyezést az eltérő hatalmi és birtokérdekek is nehezítették.
Két király ugyanarra a trónra
Szapolyai hívei 1526. november 10-én Székesfehérváron királlyá választották a vajdát, másnap pedig megkoronázták. Mellette szólt, hogy az ország egyik legnagyobb birtokosa és régóta ismert katonai vezetője volt. Támogatói a hazai erők összefogását remélhették tőle. Az idegen uralkodó választását elutasító 1505-ös rákosi végzés is az ő ügyét erősítette, bár nem kapott királyi szentesítést.
Ferdinánd a Habsburg–Jagelló dinasztikus megállapodásokra és felesége, Jagelló Anna, II. Lajos nővére öröklési jogára hivatkozott. A magyar trón megszerzéséhez azonban neki is szüksége volt hazai támogatókra. Hívei az osztrák tartományok és a cseh korona országainak erőforrásaiban, valamint V. Károly császár segítségében láttak esélyt az oszmánok feltartóztatására. A szultán előnyomulása ugyanis a Habsburgok szomszédos tartományait is fenyegette.
Decemberben Pozsonyban Ferdinándot is királlyá választották. C. Tóth Norbert kutatása a választást december 16-ára teszi. Mindkét táborhoz befolyásos magyar főurak és főpapok csatlakoztak; a megosztottság családokon belül is megjelent. Bátori István nádor Ferdinándot támogatta, míg testvére, András egy ideig Szapolyai oldalán maradt. A pártválasztásban a védelem reménye mellett a családi birtokok helyzete és biztonsága is szerepet kapott.
Ferdinánd koronázására csak 1527. november 3-án került sor. Pálffy Géza hangsúlyozza: mindkét uralkodót Székesfehérváron, a Szent Koronával, a rangidős felszentelt főpap, Podmaniczky István nyitrai püspök koronázta meg. Az országnak így két törvényesen megkoronázott királya lett, akik egyaránt az egész királyság uralmát követelték.
A segítség új ára
A trónviszály 1527-ben háborúvá szélesedett. Ferdinánd csapatai elfoglalták Budát, majd kelet felé szorították János királyt. Szapolyai 1528 tavaszán Lengyelországba menekült. A Habsburg-sikerek az ország egyesítését ígérték.
János azonban már 1527 őszén Isztambulba küldte követét, Hieronim Łaskit. A tárgyalások 1528 elején a szultán támogatásának ígéretét hozták. Erdélyi Gabriella a követ jelentéseiből kimutatta: az oszmán vezetés Magyarországot továbbra is fegyverrel megszerzett országnak tekintette. János a királyi hatalom megtartásához kért segítséget; a Porta a hódításra hivatkozva követelt beleszólást az ország sorsába.
Ferdinánd ugyancsak követeket küldött a szultánhoz. A Habsburg-uralom elismertetéséről és a déli várak visszaszerzéséről próbált tárgyalni, eredménytelenül. Az oszmánoknak nem állt érdekük, hogy Magyarország teljes ereje a Habsburg-dinasztia mögött egyesüljön. 1529-ben Szulejmán ismét bevonult Budára, majd átadta a várost Jánosnak, és Bécs ellen indult. Bécset nem tudta bevenni, de magyarországi beavatkozásával megakadályozta Ferdinánd egyeduralmát.
János visszanyerte uralmának fontos központját, de a szultáni támogatásért politikai önállóságának korlátozásával fizetett. Ferdinánd mögött több ország erőforrásai álltak, ezek felhasználásáról azonban más hadszínterek és dinasztikus érdekek is döntöttek. Az egyesítéshez egyiküknek sem volt elég magyarországi ellenfelét legyőznie.
Még az egyezség sem döntötte el az utódlást
Az elhúzódó küzdelemben újra és újra felmerült a megegyezés. Az 1538-as váradi békében János és Ferdinánd elismerte egymás királyságát, és egyelőre megtartotta a kezén lévő területeket. János vállalta, hogy halála után országrésze Ferdinándra száll akkor is, ha közben fia születne. Az újraegyesítést a következő trónutódláshoz kötötték.
Oborni Teréz a békepontok elemzésében arra is felhívja a figyelmet, hogy a felek közös fellépést ígértek az országot megtámadó ellenséggel szemben. Számoltak ugyanis azzal, hogy a szultán ellenezni fogja a rendezést. Az egyezség nem biztosította azt az erőt, amellyel a döntést a szultán ellenében is végrehajthatták volna.
1540 nyarán megszületett János Zsigmond, majd néhány héttel később meghalt az apja. János király hívei a gyermek mellett foglaltak állást, Ferdinánd viszont a váradi egyezség végrehajtását követelte. A megállapodásban előre rendezettnek hitt helyzet így újabb utódlási válsággá vált.
Egy későbbi augusztus 29.
Ferdinánd 1541-ben fegyverrel próbálta megszerezni Budát. A várost Izabella királyné és a gyermek király hívei tartották, köztük Fráter György. Az ostrom sikertelen maradt, a közeledő oszmán sereg pedig felmentette a várat. Szulejmán ezúttal másként döntött, mint 1526-ban vagy 1529-ben: augusztus 29-én katonái megszállták Budát, és tartósan a kezükben tartották.
A központi országrészben megkezdődött az oszmán tartományi berendezkedés. A nyugati és északi területeken Ferdinánd királyi hatalma maradt fenn, keleten pedig a Szapolyai-ház uralma folytatódott oszmán függésben. E keleti országrészből később alakult ki az Erdélyi Fejedelemség. A történelmi térképek három hatalmi területe másfél évtizednyi háború, alku és újabb döntés nyomán öltött alakot.
Mohács súlyát ez az időbeli különbség nem csökkenti. A csata elvette a királyt és a közös védekezéshez összegyűjtött sereg jelentős részét, miközben az országot erősebb szomszédja ismételt támadásainak tette ki. De hogy ki uralkodjon, milyen segítséggel, és milyen áron, az 1526 után is nyitott kérdés maradt. A szereplők döntései az egyenlőtlen erőviszonyok között is alakították a folytatást.
Sorozatunk kilencedik, záró részében ennek az egész történetnek a mérlegét vonjuk meg. Azt vizsgáljuk majd, mit változtatnak az új kutatások Mohács jelentőségének megítélésén, és hogyan kapcsolódik egymáshoz az 1526-os vereség, az állam átalakulása és a csatához kötődő, ötszáz éve formálódó történelmi emlékezet.