Halálra figyelmeztető s ugyanakkor életre serkentő társa volt az embernek a naptár, akár a másik életkísérő könyv, a Biblia. „Ha az életet szereted, tehát jól használd időd, mert belőle van az élet szőve” – olvassuk a jó tanácsot egy százéves kalendárium decemberi oldalán. Una ex hisce morieris – írhatták volna a hónapok táblái elé ezt a napóra-jelmondatot: ezeknek egyikében meghalsz – de amíg élsz, próbálj rakoncát vetni a „hágdosó idő” elé, hogy életed ne legyen jég hátára épített házhoz hasonlatos. Így a kalendárium, az időnek ez a láthatatlan ketrece, életre való buzdítás volt, az ember folyamatosság-érzésének furfangos biztosítása, gyenge lelkek erősítője, táplálója mindazoknak, akik az esztendő vége felé, sötét telek didergő napjaiban egyebet se tettek, csak piszmogva várták elmúlásukat. Milyen nagy dolog is lehetett a múlt századok embereinek a friss nyomdaszagú könyvecskék fellapozása, új ábrázolatok, új hasznos tanácsok és műveltségterjesztő írások felfedezése – a régi, s esztendőnként visszatérők között! Milyen érdekes lehetett összehasonlítgatni múltat jelennel és jövővel, s végigtanulmányozni az új jóslatokat!
Üzen a múlt, jelesül Jékely Zoltán Régi ember, régi kalendárium című írása.
Nem nehéz belátni, hogy a naptár az égi mozgások megfigyelésén alapszik. Az égi rend viszont eleink számára még nem is oly rég az isteni Törvényt jelentette. Ebből következően a naptár szerepe, jelentősége lényegesen nagyobb volt hajdanán, mint ma. Túlzás nélkül tekinthetjük a korai társadalmi fejlődés egyik el nem hanyagolható feltételének. Nem véletlen, hogy minden nagy ókori civilizáció vallása alapvetően égitestkultusz volt, és meglepően pontos naptárral is rendelkezett. Az égitesteknek, mindenekelőtt a Napnak és a Holdnak a tisztelete egyfelől annak a felismerésnek tulajdonítható, hogy „ők” szabják meg számunkra a létezés kereteit és feltételeit: az évszakok körforgását, a növények sarjadzásának, az állatok vándorlásának időpontját, másfelől az ebből fakadó igényt, hogy kiismerjük az égiek „rendelkezéseit”, és ha megváltoztatni már nem is tudjuk azokat, legalább élni tudjunk velük.
Januárt, ha eső veri,
erszény, kamra megszenvedi.
Január Boldogasszony hava. Az év első hónapját régente vízöntő havának is nevezték.
Minden hónapnevünk latin eredetű. Ianuarius hónap névadója Ianus, a kezdet és a vég istene volt, neki tulajdonítható, hogy a korábbi márciusi, majd szeptemberi évkezdés helyett a rómaiak utóbb január 1-jén kezdték az évet. Az évkezdő jellege január 1-jének régóta megvolt. A polgári évet a Saturnalia ünnep (december 17–23.) zárta le, s ennek „tizenkettedére”, január 1-re, Janus isten orgiasztikus ünnepére esett a római „karácsony”, amennyiben ekkor ajándékozták meg az emberek kölcsönösen egymást, s szerencsét hozó örökzöld olaj- vagy babérággal díszítették fel otthonaikat. A kettősséget végül is Julius Caesar naptárreformja szüntette meg Kr. e. 46-ban.
Kosztándi B. Katalin – Malomfalva télen
Január elseje a Boldogságos Szűz napja, őt tartják a legnagyobbnak a szentek között: ő a „kegyelemmel teljes”. Mária születését és gyermekkorát csak apokrif források mondják el.
Január 1. a béke világnapja. VI. Pál pápa kezdeményezésére ünnepeljük minden év első napján 1968 óta. 2000. január 1-jétől az ENSZ kezdeményezésére világi ünnepként is számos országban megtartják a béke világnapját.
Január 1-jén, 1817-ben jelent meg az első magyar nyelvű, enciklopédikus jellegű havi tudományos folyóirat, a Tudományos Gyűjtemény. A nyelvújítási harc utolsó, döntő szakasza a Tudományos Gyűjteményben zajlott (Kazinczy Ferenc: Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél, 1819). 1828-tól Vörösmarty Mihály szerkesztett a lapot. Itt jelent meg az első tudósítás Széchenyi István javaslatairól.
Január 2-án emlékezzünk meg Molnár Józsiásról. E napon született Kézdivásárhelyen. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alapító tagja malomipari vállalkozóként lett országgyűlési képviselő, s mint olyan a székely érdekek örökös védelmezője. A tíztagú kézdivásárhelyi küldöttség élén 1894 tavaszán Torinóban, Olaszországban, Kossuth Lajosnál tesz látogatást. Az országgyűlésben 1903. február 11-én szólalt fel utoljára. Hagyatéka a Józsiás-kert – a területet Molnár Józsiás és felesége adományozta a városnak egy közpark létesítésére. A parkban levő síremléket a kézdivásárhelyi önkormányzat és a Molnár Józsiás nevét viselő általános iskola gondozza. (Gyerekkoromban a nyári szünidőt Kézdin töltöttem, és sokat játszottunk a Józsiásban, s különös borzongással kerültük a kis mauzóleumot – a névadó adományozók sírhelyét.) Láttam nyári pompájában, s egy alkalommal téli hólepel alatt. Valahogy úgy nézett ki, mint amilyennek álmodta az őt felnevelő malomfalvi tájat az 1935. január 2-án, Székelyvarságban született kézdivásárhelyi festőművésznő, Kosztándi Bálint Katalin.
Január 2-án született 1946-ban, Gyergyóújfaluban Szőcs Katalin vegyészmérnök, kémiai szakíró is. Kanyargós életpálya az övé. Jászvárosban végzett, és ott is doktorált. 1969–80 között a Szentkeresztbányai Vasipari Vállalat vegyészkutatója. 1980–82-ben kémiatanár a szentegyházai líceumban, 1982–83-ban oktató a galaci Politechnikán. 1983-tól 1996-ig technológus Kolozsváron a Nehézgépgyárban. 1996–98 között a Szegedi Tudományegyetem Analitikai Tanszékének, illetve a Debreceni Egyetem Fizikai-kémiai Tanszékének tudományos munkatársa. Az anyagvizsgálat és fémgyártás területén több mint 100 tanulmányt közölt, 18 módszerét szabadalmazták. Első szaktanulmányát 1973-ban közölte a Revista de Chimie şi Chimie Analitică (Bukarest), továbbiakat a Metalurgia, Magyar Kémikusok Lapja, Kohászat, Korunk, EMT Műszaki Szemle (A főbb erdélyi agyagásványok; A főbb erdélyi homoktípusok).
Január 2-án, 2007-ben halt meg az Erdőszentgyörgyön született Miklóssy Vári Vilmos biológus, természettudományi író. Tanári évei után 1972-től Csíkszeredában a Hargita Megyei Múzeum muzeológusa; az Acta Hargitensia alapító szerkesztője 1980-ban. Közleménye jelent meg Haynald Lajosnak a Csíkszeredai Múzeumban őrzött herbáriumáról (Aluta, 1976–77), Kájoni János herbáriumáról (A Hét, 1977/37), orvoskönyvéről (Gyógyszerészet, Budapest 1980/2), festőnövényekről a csíki háziiparban (Népismereti Dolgozatok, 1978), a népi időjóslásról (TETT, 1978/3), románul Csíkmindszent flóráját dolgozta fel (Acta Hargitensia, 1980).
Múlandóság – ez a Holló Ernő vers jutott eszembe, mikor felvillantottam néhány január elejéhez kötődő természettudós érdemeit. (A Gyergyószentmiklóson 1910. január 5-én született költő hol elégikus, hol balladás verseiben a társadalom és természet mindennapos megfigyelései tükröződnek.)
A koponyát vetette fel először az ásó,
azután egy cserépedény darabjait,
egy nyílhegyet,
s maroknyi gabonamagot.
A talált dolgokat összegyűjtötték,
s a felhányt föld magas
halomban ott maradt.
A régész megállapította, hogy a lelet
2000 éves, s többet
nem mondott, –
hogy gazdája egykor ölelt, vadászott,
magot adott a földnek,
természetes volt,
s az is, hogy ölelése talán
valakiben még ma is él.
A múzeumban elhelyezték
a koponyát, cserepeket,
a nyílhegyet,
a gabonamagot.
Az árkot benőtte a fű, a halomra
bokrok telepedtek, gyökereik
keresztül-kasul ágazták a földet.
Téli verőfény az újév ablakában
Hány Emberöltő választ el ettől az egykori embertől?
Hadd idézzem ide a Sepsiszentgyörgyön 1956. január 5-én született Veress Gerzsont:
Elcsilingeltek ünnepi poharak
Január hófalkáival nyüszít…
Tükörbe nézek – arcom sokszorozza.
Számlálom gyülekvő évgyűrűit.
Panyókára vetve bő emberöltő
Félig legényes félig férfias
Bohóc viseli, ki tán kicsit költő,
Szél ellenébe fordult szélkakas.
S az önpazarlás pompás bajnokának
Mezét hordja levehetetlenül.
Quijote-ja számos szélmalomcsatáknak,
Ám vívja őket rendületlenül.
Szertebolyongó álmai nyomába
Sebes igéket küldözget a száj,
Szegre akasztott csillagot fúj, égjen.
Belső törvény szabatta így-muszály.
Szíve kalapál? szívét kalapálják
Jeles és jeltelen mindennapok.
Nap hold ha besüt bűvös koponyáján
Valami ott bent mintha felragyog.
Szegény Yorickká lenni készülődik,
Idegciterán dallamot tanul,
Születésnapit – fújja egymagának
Kérlelhetetlen édes-fanyarul.
Elcsilingeltek ünnepi poharak
Január hófalkáival nyüszít.
Tükörbe nézek – arcom sokszorozza.
Számlálom gyülekvő évgyűrűit.
A verset még 1988. január 5-én írta, de az csak 1991. január 25-én jelent meg először nyomtatásban a Helikonban.
Ha vízkereszt vizet ereszt,
A tél soká ki nem ereszt.
Január 6. már vízkereszt napja, a „karácsonyi tizenketted” (12 napos ünnep) zárónapja. A nép később e 12 nap időjárásából jósolt az új év időjárására nézve.
Kellemes játék ez, de nyilván nincs semmilyen hatása következő évünkre, melyre kívánok:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
