A karcsú, izmos asszonyt akár aerobicoktatóként is el tudtam volna képzelni a testi adottságai alapján. Szűk, fekete pólót viselt és testhezálló nadrágot, a lábán sportcipő szürkéllett. Valamikor talán fehér volt az a cipő, ki tudja, mindenesetre látszott, hogy sok utat megjárt már vele a viselője. Az asszony arca összhangban volt a lábbelivel. Szürke volt és vékony vonalakkal teli, mint amin már sokszor végighúzták csőrüket a váratlanul felbukkanó időmadarak. De ez az – életkor szempontjából számomra meghatározhatatlan – arc csupa derű volt, ahogy az egyik lakótelepi bankfiók lépcsőjéhez közeledett.
Pöttöm fiúcska egyensúlyozott a közelben egy huszonévei elején járó – vagy fiatalabb – nő kinyújtott ujjaiba kapaszkodva. Ahogy a fiatalasszony elengedte, a gyerek azonnal fenékre ült, de ez cseppet sem vette el a kedvét a mutatvány folytatásától. Segítője – akiről elkönyveltem magamban, hogy csakis az édesanyja lehet – felhúzta a földről, és már meneteltek is tovább a bank bejáratáig, aztán vissza a járda szélére.
A fekete pólós egyenesen a kisfiú felé vette az irányt. Kezében egy kopott halászbotot szorongatott, pontosabban a botnak csak az orsóval ellátott alsó része volt nála.
– Ezt hazaviszem a fiamnak, jól eljátszik majd vele egész nap – jelentette be mosolyogva a kisgyermekes felé fordulva. – Most találtam.
A „kincsre” vastagon lerakódott por egyértelművé tette, hogy csakis egy közeli szeméthegy mélyéből – valamelyik konténerből vagy kukából – kerülhetett elő. Az öreg arcú asszony azonban úgy vonult vele, mintha csupa aranyból lett volna. Letelepedett a bankba vezető lépcsők egyikére, és a kisfiú szemébe nézett. Kedves, meleg hangon hívta az apró emberkét:
– Gyere, Péterke, gyere hamar hozzám. Látod, mi van nekem? Viszem haza Istvánkának, úgy megörvend majd neki, hogy csak na. De most te is játszhatsz vele, csak szaladj ide gyorsan.
A kicsi nem igazán reagált a biztatásra, az asszony azonban nem adta fel.
– Szent Péter is halász volt, tudd meg. Csak ő nem halakat, hanem embereket fogott. Mit szólsz, Péterke? Leszel te is olyan emberhalász, mint Szent Péter?
A bank bejáratánál lévő két automatából az egyik nem működött, szép hosszú sor kígyózott hát a pénzadó gépezet előtt. Én is az emberek között álltam, így feltűnés nélkül nézhettem végig a tőlem pár lépésre zajló jelenetet.
Péterke az ifjú édesanya irányításával végre elindult a lépcsőn üldögélő felé. Amikor az idősebb nőhöz ért, az egy nagy lendülettel utánanyúlt, és a következő pillanatban a legényke már a karjai között találta magát.
– Öleld meg a nyakamat, szoríts meg erősen, ahogy csak tudsz – unszolta újra a horgászbotos. – Nekem is van kicsi fiam, ne félj, én is szeretem a gyerekeket. Gyere, fogd meg akkor inkább ezt a botot, nézd meg, hogy kell.
Az apróság karjai azonban a levegőben maradtak, és közben valami furcsa, újszülöttekhez illő hangon mondott az asszonynak valamit. Hogy mit, azt szerintem senki sem értette, még az édesanyja sem. Ahogy elnéztem a kis társaságot, próbáltam betájolni, hogy körülbelül mennyi idős lehet a gyerek. A mozgása alapján kilenc-tíz hónaposnak gondoltam, a „beszélőkéje” még fiatalabb életkort sejtetett. Nem álltam meg, hogy megkérdezzem.
– Egy éves és hat hónapos – válaszolta a fiatal anya, aztán indította is az újabb járdaszegély és bankbejárat közti „baba–mama-járatot”. Az idősebb asszony elgondolkozva nézte a különös párost, és mintha együttérzés és szánalom rajzolódott volna ki barázdált arcára.
Sok kérdésem lett volna hozzá. Elsősorban azt szerettem volna kideríteni, hogy rokona-e a kicsinek. Könnyen el tudtam volna képzelni, hogy éppenséggel a nagymamája, bár sokszor tapasztaltam már, hogy bizonyos emberek a puszta ismerősökhöz vagy akár az idegenekhez is képesek a legönzetlenebb figyelemmel és szeretettel fordulni. Meggyőződésem, hogy ez az adottság nem iskolapadban szerzett tudásból születik, egészen más a forrása. Meghatott az a játékos melegség, ahogyan ez a – ki tudja, hány éves – asszony az apró Péterkét stimulálni próbálta, és meglepődtem a párhuzamon, amit Jézus apostola és a másfél évesnél alig nagyobb, életkorához képest egyértelműen visszamaradott gyerek között a legnagyobb természetességgel állított fel.
Azt is megkérdeztem volna tőle, mire vár a bank lépcsőjén. Az alkalmazottak ebédszünetének végére, hogy valamilyen ügyet – pénzfelvételt, hitelkérést (bár ezt nehéz lett volna elképzelni) vagy egyebet – szakértő segítségével intézhessen el odabent, vagy csak pihenni telepedett le, amíg a társaságához tartozó fiatal nő kisfiával lépegetve levezeti a felgyűlt energiákat? Érdekelt volna Istvánka is, aki bizonyára otthon várja az édesanyját, és felcsillan a szeme a szemétből kihalászott horgászbot láttán.
Végül semmit nem kérdeztem. Elfogyott előttem a sor, és nem tarthattam fel a mögöttem várakozókat. Mire kézhez kaptam az összeget, amire szükségem volt, a két asszony és a kisgyermek felszívódott a környékről. Szívesen a nyomukba eredtem volna, de ötletem sem volt, merrefelé távoztak. Így nem tehettem mást, minthogy elképzeljem annak a titokzatos negyedik szereplőnek – az idősebb asszony fiának – az örömét, amikor az eldobott és megtalált „kincset” az édesanyja a kezébe teszi.
