Transzmisszió II. – Tájképtelenség – Nagybányai Művésztelep 130

Beszélgetés a kiállítás egyik kurátorával, Szücs György budapesti művészettörténésszel

– Abból indulhatnánk ki, hogy egészen kivételes lehetőség egyszerre ennyi kiváló magyarországi és erdélyi képzőművésszel találkozni Marosvásárhelyen. A Transzmisszió II. 62 alkotót vonultatott fel a várban, huszonnyolcan közülük rangos szakmai díjat tudhatnak magukénak. Kiállításuk 2026. október 31-én nyílt meg Tájképtelenség címmel. Elsőként időzzünk egy keveset ennél a szokatlan szókapcsolatnál, rendhagyó fogalomnál. Mi a magyarázata?

– A Nagybányai Művésztelep alapításának 130. évfordulója kínálta, hogy ha nem is közvetlenül, de képi idézetekkel a kortárs vizuális művészet is ide kapcsolódjon valamilyen módon, másfelől pedig a Nagybányához kötődő tájképiség fogalma is előtérbe tolakodott. A cím kicsit provokáló, nem lehetett részletesebben kifejteni, de a kiállítás valójában azt igazolja, hogy nem volt képtelenség tájképet festeni, ez ma is divatos. Gondoljunk csak a napjainkban is működő szárhegyi és más művésztelepekre, bár ugyanúgy már nem lehet festeni, ahogy a nagybányai alapítók tették. Kérdésfelvetés válaszok nélkül, vagy megfogalmazott képi válaszok? Ennek a lehetőségeit járják körül, és azt gondolom, hogy ezen túlmutatva is nagyon sok izgalmas, kevésbé a tájhoz vagy Nagybányához köthető műalkotás látható a kiállításon.

– Szerencsés véletlen a marosvásárhelyi Várgaléria kettős tagolódása, az általad említett kettősséget így igazán érzékletesen lehet felmutatni.

– Eredetileg mi, benevezők, rendezők sem tudtuk, milyen lesz itt a tér. Viszont arányaikban úgy különülhettek el a kiállított tárgyak, hogy az egyik terem inkább egy kísérletezőbb, a műfaji sokféleséget felmutató, printeket, épített képeket, installációkat bemutató részleg, a másik inkább a tájképiség, a hagyományos festészeti, szobrászati megformálások terme. És hozzá kell tennünk, hogy cseppet sem kevésbé minőségi anyag az, ami a Vargák bástyájában látható. Videóművek, installációk kerültek oda. A két zárt terű kiállítóhely mellett szabadtéri műalkotások, köztéri szobrok egészítik ki ezt a helyszínek közti tengelyt, amely látványos sétaútként is élvezhető.

Forrás: Marosvásárhelyi KMSZK

– A Transzmisszió megnevezés is különbözőképpen értelmezhető.

– 2019-ben Sepsiszentgyörgyön volt egy ilyen rendezvény, ahol szintén a Magyar Művészeti Akadémia és a MAMŰ, tehát az egykori Marosvásárhelyi Műhely utódszervezete, a MAMŰ Társaság közös szervezésében zajlottak az események, és ez annyira biztató volt, hogy a mostani tematikus kiállítás is visszautal arra. Magyarországi, erdélyi művészek közös találkozása ez, ami nem egyedi, hiszen az említett szárhegyi művésztelepen majdnem mindenik alkotó megfordult, dolgozott, vagy vezetője, meghatározó személyisége volt. Illetve pontosabb, ha jelen időben beszélünk. Ez a marosvásárhelyi találkozás is a szellemi energiák olyan ütköztetése, kiegészítése, amely egy nagyon mutatós, elgondolkodtató kiállítás létrehozására adott alkalmat.

– Az erdélyi, marosvásárhelyi művészeti életet, vizuális mozgalmat is jól ismerő művészettörténész vagy, utalhatunk tehát arra, hogy a MAMŰ-t megelőzően, főleg a tájfestészetben itt szép hagyományok, értékes alkotói univerzumok léteztek. És azok, akik addig képzőművészként joggal szereztek maguknak elismerést, a kísérletező fiatalok megjelenése után is figyelemre méltóan folytatták az alkotómunkát. Érdekesen kapcsolódott össze a tradíció és az újítás, de nyilván más körülmények között valósult meg a generációk összekapcsolódása, mint ma.

– Kissé távolabbra visszamenve, számomra is érdekes volt, hogy például a korábban mozaikszerűen létrejövő kapcsolódási pontokat Marosvásárhely és Nagybánya között össze lehetett kötni. Gondoljunk csak arra például, hogy a harmincas évek nagybányai festészetének meghatározó alakja volt Pittner Olivér, aki aztán korán bekövetkezett haláláig a hatvanas években a Gyökerek képeivel teljes újítást tudott létrehozni a tájból kiinduló szemlélet és az absztrakció irányába elinduló organikus felületalapítás közegében. Amikor a kiállítás készült, a korábbi évek beszélgetéseiből is felidéztem néhányat. Simon Endre többször is mesélt nekem arról, hogy régen a kolozsvári főiskolával voltak Nagybányán. Az ötvenes évek végén készült egyik képét a katalógusba is betettük. Nagy Pál is, ha nem is évi rendszerességgel, de szintén elvitte tanítványait nyári gyakorlatra, hogy szokják a plein air festést. A jelenleg itt is kiállító Vinczeffy László is ilyen módon járt Nagybányán a hatvanas évek elején a marosvásárhelyi művészeti líceum tanítványaként. Maradtak fenn dokumentumok is arról az időről. Ez tehát sokkal szervesebb visszautalás a jelenségre, nem csak egy parafrázis vagy idézetek halmozása.

– Sok mindent fel lehet így idézni, amit a feledés kezd elhomályosítani. Éppen itt, a vásárhelyi várban is működött néhány évig egy alkotótábor, amiről egy ideje nagyon ritkán beszélnek. Bolyai nevét viselte, és volt olyan összejövetel, amelyen szinte akkora létszámban összegyűltek a kortárs művészek, mint a mostanin. A megújulás olyan hívei is, akik közül többel ezen az eszmecserén és kiállításon is találkozhatunk.

– Én azon sajnos nem vettem részt, de többen meséltek róla úgy, mint egy valóban fontos, fajsúlyos kezdeményezésről. Alaposabb, szisztematikusabb átnézéssel, felméréssel erről is több mindent lehetne még kideríteni. Ahogy más hasonló jelenségekről is. Ekképpen még sokrétűbben rajzolódnának ki ezek a kapcsolódások. Nagybánya viszont, mint trambulin, mint hivatkozás, mint origó, állandóan szerepel a magyar művészetben, még akkor is, ha valaki azt mondja, ma már nem érdemes tájképet festeni, ezzel akarva meghaladni azt a korszakot. A viszonyítási pont azonban mégiscsak Nagybánya marad.

– Úgy láttam, akik eljöttek erre a találkozóra és kiállításra, egyértelműen pozitívan értékelték a kezdeményezést. Lesz Transzmisszió III. is?

– Ezt én nem feszegettem. De felteszem a kérdést a megnyitón is. Ha a mostani esemény tényleg sikeres, akkor lehet, hogy nem Transzmisszió III. címmel, de egy hasonló szerveződést összehozhatunk. Ami egy következő lépcsőfokot is jelenthet. Szerintem a rendezvényen részt vevő művészek látják, hogy érdemes ilyesmit csinálni, mert a műveik szokatlan módon szembesülnek ilyenkor egymással, és jelezhetik, hogy nem lezárt folyamattal van dolguk.

– A kortárs művészettel, művészekkel mondhatni napi kapcsolatban álló, a múltba is visszatekintő művészettörténészt talán nem illendő preferenciáiról kérdezni, mégis megkockáztatom a kérdést: a két terem közül melyikben érzed inkább otthon magad? A hagyományos tájfestészettől elrugaszkodó műveket vendégül látó galériában vagy a másikban?

– Nagybánya-kutatóként a tájkép különböző verzióit, továbbfejlesztését a különféle művésztelepeken a gyakorlatban regisztrálom, például Szolnokon, Kecskeméten vagy Szárhegyen, viszont ami számomra is izgalmat ad, az inkább a kísérletező világ. Szeretem azt, ha ránézésre a hagyományosabb festés vagy megformálás látszik, de a sok áttétel, az újszerűség, az új kérdések felvetése inkább ehhez a „modernebbnek” tekinthető teremhez köt.

– Ritka alkalom, hogy ekkora művésztársaság, a magyarországi és az erdélyi magyar vizuális alkotók ilyen markáns, élvonalbeli csapata gyűlhet össze. A találkozás és az együttlét örömén túl mi lehet ennek a két-három vásárhelyi napnak a haszna?

– A művész sosem állja meg, hogy ne fessen, azt sem, hogy ne állítson ki, ne akarja bemutatni munkáit a közönségnek, olyan konkrét haszna viszont, hogy ettől most megváltozik a kulturális élet, vagy valami más efféle, nincs. Ellenben ugyanennek a társaságnak más és más kiállításai a művészek és műalkotások közti kohéziót növelik, illetve mindig egy más helyszínen, más galériában bemutatott műtárgyak újabb közönséget nyerhetnek meg ennek a gondolatnak.

– A marosvásárhelyi művészetkedvelőknek kivételes esély adatott ezzel a kiállítással, jövő január 31-ig élhetnek is vele. A város vendégei számára is tartós élmény lehetőségét kínálja a Várgaléria. De a művekkel való élő találkozáson túl az is elégtétel lehet, ha valaki hozzájut a tárlat katalógusához.

– Igen, elkészült a katalógus, amelyben nemcsak a kiállított műtárgyak, hanem egy-egy művésztől még más művek is szerepelnek. Az életrajzokból is sok mindenről lehet tájékozódni, arról például, hogy ki milyen irányból jött, és hol működik. Másfelől az alapkoncepció is tisztázható, illetve történeti vonatkozásai is vannak a szövegnek. Kirajzolódik az a történti alap, amire ez a kiállítás a jelenkori folyamat részeként ráépül.