Tina

• 2026-06-09 14:00:00

• Nagy Székely Ildikó

Arnold tinédzserkorában különös jelentősége volt egy Guns N’ Roses-dalnak. Ha bárhol a közelében felcsendült a Donʹt cry (azaz a Ne sírj), azonnal félre kellett vonulnia, ha nem akarta, hogy elérzékenyülni lássák. Márpedig nem akarta, őt ugyanis keményebbre faragták az egymásba torkolló hétköznapok.

– Ha éppen egy lány társaságában voltam, amikor „rám tört” az ismerős dallam, akaratom ellenére egyértelműen azt a látszatot keltettem, hogy egy elvesztett szerelem emléke kínoz. Volt, hogy sértődés lett a dologból vagy éppenséggel szakítás – kezdte történetét kisfiús tekintetű, régi ismerősöm. – Rendszerint meg sem várták a csajok, hogy elmagyarázzam, miről van szó tulajdonképpen, igaz, nem is próbáltam őket mindenáron felvilágosítani, mert úgy éreztem, ezzel a lelkemnek egy olyan rejtett zugába engedek be idegeneket, ahol semmi keresnivalójuk. Aztán jött Réka, a párom, és neki tétovázás nélkül elmeséltem. Ahogy most neked is elárulom. Ez a dal valóban egy női nevet idézett fel bennem, a Tináét. De ő egy négylábú „kisasszony” volt, az én gyönyörű, melegszívű dobermanom. Nála hűségesebb és okosabb teremtéssel azóta sem találkoztam. Apró kölyök volt, amikor apám hazahozta nekem a kilencedik születésnapomra. Nem sokkal azelőtt bővült a családunk, a húgom alig volt pár hónapos, és mivel minden figyelem rá irányult, eléggé elmagányosodtam. Ezért lepett meg apu azzal a tündéri gombóccal. A kettőnk kapcsolatában sosem jutott túl nagy szerep az érzelmeknek, mégis, azt hiszem, senki sem tudott olyan boldoggá tenni, mint apám azzal a váratlan ajándékkal. Meseszép évek következtek. Tinával sülve-főve együtt voltunk, hajnalban, iskola előtt és a suliból hazaérve is én vittem le, hogy kiszaladgálja magát a tömbház körül. Hétvégente a Maros-parton csavarogtunk, ott egyre több kutya-gazdi páros csapódott mellénk, persze mind a mi korosztályunkból, és lassan egy egészen szuper baráti társaság formálódott belőlünk. Az újdonsült haverokkal és haverinákkal egy idő múlva már nem csak a házi kedvenceink kíséretében találkoztunk, moziba vagy biliárdozni is együtt jártunk. A fókusz, persze, továbbra is a kutyusokon maradt, ők voltak az első számú beszédtémáink és sokszor a közös szórakozás berekesztésének legfőbb okai. Ha a megszokottnál később értem haza, Tina ott strázsált a bejárati ajtó előtt, és amint beléptem, a nyakamba ugrott. Hat évig tartott ez az idilli állapot. Aztán egy este arra jöttem haza, hogy anyu hangosan zokog, apám pedig csomagol. Addig semmit sem vettem észre a szüleim között dúló csendes csatákból, az elfojtott indulatokból, megsemmisítő arcrándulásokból. Már felnőtt voltam, amikor anyu elmesélte, hogy a húgom születése után kezdtek eltávolodni egymástól. Apámnak közben lett egy titkos kapcsolata, amit anyu ezredik kérdezősködésére is letagadott, csak akkor vallotta be, amikor az az ismeretlen harmadik válaszút elé állította: ő vagy a család. Apu a pakolás és kivonulás mellett döntött. Ezután egy iszonyatosan nehéz időszak következett. Nem szeretném részletezni, a lényeg, hogy anyu néhány hét múlva a pszichiátrián kötött ki, én meg magamra maradtam a hatéves húgommal. Persze került segítség, anyu nővére mindennap átszaladt hozzánk egy tál meleg étellel, és elvitte a mosnivalót, de hajnalban nekem kellett a kistestvéremet költögetni, etetni, öltöztetni, és nagy tiltakozások közepette elcipelni az óvodába, amit valamiért szívből utált. Utána kicsavart citromként estem be az iskolába.

– Mennyi ideig tartott ez az állapot? – szóltam közbe.

– Hónapokig. Közben nagyon elfáradtam, és Tinára is egyre kevesebb energiám jutott. Már a napindító kinti játszást is szűk negyedórára csökkentettem, hiszen rögtön utána várt a „tesóügyelet”. Tinát is megviselte az új helyzet, mintha egyre jobban eltűnt volna belőle az az évekig megőrzött, önfeledt játékosság. Apám ebben az időszakban egészen felszívódott, szó szerint beszippantotta a szerelem, még a gyermektartást sem fizette. Anyu a maga összetörtségében elfogadta a helyzetet, meg sem próbált harcolni azért, ami járt volna nekünk. Így rekordsebességgel éltük fel a tartalékjainkat, anyu szerény fizetéséből pedig épp csak a számlákra és a létfenntartásra futotta. Tina kedvenc csemegéi sem fértek már bele a családi költségvetésbe. Most is jól emlékszem arra a Maros-parti bandázásra, amikor egyik haverünk az eltávozott dobermanját siratta. Tizennégy év kötötte össze őket, érthető volt a fájdalma. Igen, akkor ott együtt a Donʹt cry-t hallgattuk, én pedig egy hirtelen sugallatra kimondtam: „neked adom Tinát, ha elfogadod”. Olyan idegennek érzékeltem a hangom, mintha nem is az enyém lett volna, de tudtam, hogy ez a legjobb, amit hűséges négylábú társamért megtehetek. Azért, hogy ne kelljen velünk együtt nélkülöznie, és ne gyötörje többé a magány. A haverom úgy nézett rám, mint aki nem képes felfogni a szavaim értelmét, én azonban tudtam, hogy nincs visszaút. Azt hiszem, életem legnagyobb vesztesége volt a kutyámtól való elválás, de a tudat, hogy amit teszek, azt az ő érdekében teszem, erőt adott elviselni. Arra azonban már nem voltam képes, hogy továbbra is kijárjak a kutyás társasággal a Maros-partra. Talán mert nem akartam Tinát még jobban összezavarni, talán mert tartottam a még nagyobb fájdalomtól. Mindegy, az utólagos magyarázatoknak szerintem nincs jelentőségük. És nem, nem bántam meg a döntésem. De az a Guns Nʹ Roses-szám három évtized elteltével is visszhangzik bennem, és nem tudom, minek kellene történnie ahhoz, hogy egyszer egészen elnémuljon. Azt hiszem, ezt nem is akarom.