Hétfőn reggel egy 13 éves fiú késsel támadt tanárára és egyik diáktársára egy besztercei iskolában. A támadásra, mint kiderült, hónapok óta készült, szándékát pedig előzőleg a közösségi médiában is közzétette. A tanárnőt meg kellett műteni, tizenhárom gyermek pánikrohamot kapott. Egy általános iskolában, ahol normális esetben a legnagyobb konfliktust egy elégtelen osztályzatnak kellene jelentenie. Eközben Párizsban üzleteket fosztogatnak, Milánóban kirakatokat zúznak be, Albániában napok óta tartanak az erőszakba torkolló kormányellenes tüntetések. A franciaországi Limoges-ban lángba borult a gyönyörű városháza, amelyből szinte csak a falak maradtak meg. Egy épület, amely túlélte a huszadik századot, most azoknak esett áldozatul, akik állítólag egy jobb jövőért vonultak utcára.
Mi a fene történik ebben a világban? Persze, tudjuk. Gazdasági válság, megélhetési gondok, lakhatási nehézségek, korrupció, társadalmi egyenlőtlenségek, a politikai elit iránti bizalom elvesztése. Mindez valóságos, és egyik sem a tegnap kezdődött. A történelem során azonban ennél sokkal nyomorúságosabb körülmények között is éltek emberek anélkül, hogy szükségét érezték volna felgyújtani saját városuk építészeti örökségét. És a besztercei hetedikes sem azért ragadott kést, mert megdrágult a kenyér. Természetesen nem kerülhetjük meg a bevándorlás és a társadalmi integráció kérdését sem: Nyugat-Európa nagyvárosaiban évtizedek óta halmozódnak azok a feszültségek, amelyeket a politika hol elhallgatni, hol saját céljaira igyekszik kihasználni. A bevándorlói hátterű közösségek egy részének társadalmi leszakadása, a párhuzamos világok kialakulása, a kulturális különbségek és az integráció kudarcai valós problémák. Ahogyan az is elgondolkodtató, amikor az európai utcákon a palesztin zászló alatt zajló tüntetéseken a politikai tiltakozás erőszakba és rombolásba fordul. Önmagában persze sem a bevándorlói háttér, sem egy zászló nem magyarázza az erőszakot (igaz, az integráció kudarcai, a felhalmozódó sérelmek és a szélsőséges eszmékhez való kötődés jelentősen növelhetik annak veszélyét), így a kérdés inkább az, hogyan válhatnak valós vagy vélt sérelmek a pusztítás igazolásává, és miért nem sikerül elfogadtatni az együttélés alapvető szabályait. És hogy meddig lehet ezeket a problémákat következmények nélkül a szőnyeg alá söpörni.
A besztercei késelés természetesen egészen más természetű eset, mégis érdemes megvizsgálni, mi lehet a közös ezekben az egymástól látszólag távoli eseményekben. Talán az, hogy az indulat lassan önálló értékké vált. Hogy a felháborodás már nem feltétlenül valaminek a megváltoztatására irányul, hanem önmagában is cselekvési programmá lett. A közösségi média pedig gondoskodik arról, hogy a leghangosabb, legszélsőségesebb megnyilvánulások kapják a legnagyobb figyelmet. Aki érvel, arra kevesen kíváncsiak, aki felgyújt valamit, az perceken belül világhírű lehet. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy a párizsi tüntetők százezrei és a besztercei késelő közé egyenlőségjelet tehetnénk. A békés tiltakozás alapvető demokratikus jog, az erőszak pedig bűncselekmény. De érdemes elgondolkodni azon, hogy miért válik egyre több ember számára elfogadhatóvá az önkifejezés eszközeként a pusztítás.
És azon is, hogy hová tűntek a korlátok. Nem a rendőrkordonok, hanem azok a belső határok, amelyek egykor különbséget tettek harag és cselekedet, tiltakozás és vandalizmus, személyes sérelem és bosszú között. Amelyeket a családnak, az iskolának, a közösségnek kellett volna kialakítania és fenntartania. Csakhogy ezeknek az intézményeknek a tekintélye évtizedek óta erodálódik, miközben semmi sem lépett a helyükbe, ami hasonló felelősséggel működne. És a politikának kapóra jön mindez: a rendpártiak szigorúbb büntetéseket követelnek, ellenfeleik társadalmi igazságtalanságokról beszélnek. Mindkét oldalon vannak érvényes szempontok, de egyik magyarázat sem elegendő. Mert attól, hogy megértjük valakinek a dühét, még nem menthetjük fel a tettei alól. És attól, hogy megbüntetjük, még nem szüntettük meg az okokat, amelyek idáig vezettek. Ám a legnyugtalanítóbb mégis az, hogy milyen gyorsan hozzászokunk mindehhez. Egy iskolai késelés, egy felgyújtott műemlék, egy kifosztott üzletsor. Holnap újabb felvételek érkeznek egy újabb városból, egy újabb országból, a tegnapi borzalom pedig eltűnik a hírfolyamban, és törlődik a memóriánkból is.
A megoldást aligha találjuk meg egyetlen intézkedésben. A besztercei késelést nem lehet ugyanazokkal az eszközökkel megelőzni, mint az utcai zavargásokat. Az iskolában időben fel kellene ismerni a veszélyeztetett vagy erőszakra készülő fiatalokat, és ehhez működő gyermekvédelmi rendszerre van szükség. A nagyvárosokban pedig a társadalmi feszültségek kezelésére, következetes integrációs politikára és a törvények betartatására. Mert a sérelmeket komolyan kell venni, de az erőszakot nem lehet velük igazolni. Mindez persze pénzbe, időbe és politikai bátorságba kerül. Sokkal többe, mint néhány hangzatos nyilatkozat vagy a következő szigorítás bejelentése. Csakhogy ha továbbra is kizárólag a következményekkel foglalkozunk, miközben az okokat rendre figyelmen kívül hagyjuk, előbb-utóbb nem az lesz a kérdés, hogyan őrizzük meg a civilizációnkat, hanem az, hogy mennyi maradt még belőle.
