Szilveszter előtt…
2025-12-29 15:00:00
- Kuszálik Péter
is az októberben ’megszületett’ témámmal – Krasznahorkai László (K. L.) irodalmi Nobel-díjának sajtóvisszhangjával – szórakozom. Tíznél több cikket írtam, s igyekeztem közérdeklődésre számot tartó szövegeket kreálni. Régebbi és újabb forrásokból merítettem, ám azok mellékízéért nem vállalhatok felelősséget. A ’tartalomgyártók’ hadserege ezúttal is hozta a formáját (pl. pontatlanság, gyenge íráskészség), s a korábbi törvényszerűségek ezúttal is működtek. Murphy nagyapám szerint a Tejút alatt az intelligencia mértéke állandó, a lakosság viszont mértéktelenül szaporodik, ebből az következik, hogy a bölcsességet igénylő szakmákban sok a silány termék. Bizonyíték kell? Tessék csak kiborítani a ’digitális tartalmak’ bármely kukáját… A Kárpát-medencében évenként ötezer médiaszakos diák szerez oklevelet és próbál megélhetést találni. A túltermelés miatt dőreség lenne minőséget elvárni. Íme egy példa: „»Aki most azt mondja, hogy Krasznahorkai rossz író, és nem érdemelte meg a Nobel-díjat, vagy hogy nem magyar író, az irigykedik. Ők is szerettek volna Nobel-díjat kapni – én is szeretnék, meg mindenki más« – mondja az Index arutlúK című műsorában Döme Barbara író.” (index.hu, dec. 13.) Lássuk csak, ki beszél? D. B.-nek a közelmúltban jelent meg a Történetek a ládafiából című kötete; főállásban pedig a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese (az állami pénzekből vegetáló sajtótermék felelős kiadója Demeter Szilárd). Még valami: az Index egy internetes portál, az „arutlúK” nevű izé pedig egy ’videópodcast műsor’, ahol néhányan körbeülnek egy asztalt és mindenféléről beszélgetnek, pl. a fenti vágyakhoz hasonló témákról. A műsor neve (’arutlúK’) egy kipcsak fogalom, aminek az értelmét csak a beavatottak ismerik. Tévedés lenne azt gondolni, hogy ez a ’kultúra’ szó jobbról balra olvasva, merthogy az ’a rút luk’ lenne, amelynek tolvajnyelvi jelentése: ’nem túl szép kékharisnya’ (a keményebb szinonima nem tűri a nyomdafestéket).
Tehát: D. B. és óvodás barátai arról beszéltek, hogy szerettek volna Nobel-díjat kapni; a „mindenki más” vagy a Magyar Kultúra munkatársaira vonatkozik, vagy csupán a fantázia fattya. Pár hónapja a Kossuth-díjról álmodozott valaki a nyilvánosság előtt, össznemzeti röhej követte. D. B. nem tudta azt, hogy Kertész és Krasznahorkai után az a Mörfi következnék a névsorban, aki idejében szólt: rá ne számítsanak, mert „Megtanultam, hogy ne vágyakozzam elérhetetlen dolgok után, s ne akarjam megváltoztatni azt, amihez nincs erőm vagy tehetségem.” (Mörfi naplója. 39. p.) Amúgy: a tulajdonképpeni Nobel-díj egy 200 grammos aranyplakett, a 11 millió svéd korona csupán bónusz. Istenuccse nem irigylem. Én csak ’Nyug-díjas’ vagyok, de az sokkal jobb; 2067-ig érvényes a ’buletinem’, tehát addig tart a nyugdíjjogosultságom is. Még negyvenegy évi nyugdíj (és ’ingyenes’ egészségbiztosítás) vár rám, bolond lennék eladni ezt a boldog jövőt háromszáz hordónyi hagymás heringért.
♦ Közbevetőleg egy vallomás a dumák jellegéről: az emlékek sodrába merült K. L. így figyelmeztette a Friderikusz-interjú hallgatóit: „ha az egyharmada igaz annak, amit magamról mondok, akkor már jól állunk” [index.hu, 2023. 12. 15; a 24. perc körül]. Ha tisztában vagyunk ezzel a – másokra is érvényes szokással –, akkor nem horkanunk föl a pontatlanságok, túlzások, valótlanságok olvastán. ♦
Kezdetben az irodalom még „szent terület”-nek számított nála, „amiben nem tudta magát elképzelni”. Pilinszky János, Weöres Sándor, Hajnóczy Péter voltak a kor nagynevű tollforgatói, „akik az akkori idők értelmezése szerint nem írók vagy költők, hanem művészek voltak”; elképzelni se tudta, hogy valamikor bekerülhet ebbe a körbe, de lám sikerült, s még le is körözte az elődeit. Hajnóczy Péter (1942–1981) neve akkor is elhangzott, amikor K. L. köszönetet mondott mindazoknak, akik közvetve/közvetlenül hozzájárultak ahhoz, hogy ő is frakkban-parádéban állhasson a Nobel-bankett mikrofonja előtt. Huszonévesen biztosan olvastam tőle valamit, ma viszont csak árnyékként szerepel Hajnóczy neve az emlékeim filmvásznán. K. L. ezt mondta róla a minap: „elbukott a fantomjaival való küzdelemben”. Ezt a talányos jellemzést olvashattuk a Bogdán Lászlóról írt nekrológokban is, néhány évvel ezelőtt. A Wikipedián megkerestem Hajnóczy életét, ahol konkrétan is megnevezik a halála okát, de az egyik regénye kapcsán is szóba kerül a „fantomok” mineműsége: „A halál kilovagolt Perzsiából hősének belső beszéde az író helyzetelemzése, melyben a hős, kívülről nézve önmagát, elemző tárgyilagossággal rögzíti az alkoholfüggőség, a szenvedély és szenvedés különböző fázisait.” Nota bene: K. L. is megemlítette valamelyik interjúban: enmagának is volt olyan korszaka, amikor nem állhatta az absztinensek társaságát. Általában nem ezért szeretjük a magyar irodalom íróit és költőit, mert káros szenvedélyek rabjaivá (sőt: áldozataivá) váltak, hanem a szövegeik ’minőségéért’. Mondják, hogy az ihletet dúsabb legelők felé lehet terelgetni tudatmódosító szerekkel, de én nem hiszek ebben. [Hemingway is szerette a tütükét, írni naponta csak egy oldalt sikerült, ám a whiskey-t bővebben tudta adagolni. A Nobel-díjat ő is megkapta, de a zsűrit a másik irányból hódította meg: „Stílusát egyszerűség, tömör, a közlés lényegére redukált párbeszéd, ismétlődéseket alkalmazó ritmikus mondatfűzés jellemzi.” (Akad. kislex. 1. kt. 744.)]
’Hajnóczy és a fantomok’ meséjét még elfogadom, merthogy a szesztestvérség is kötelez, de hová tegyem Bognár Péter esetét? B. P. 1982-ben született Budapesten, versel és prózát ír, megkapta a Petri György-díjat (ami számomra nem túl karátos ajánlólevél), egy óvatlan pillanatban pedig azt mondta róla K. L.: Bognár „a legnagyobb közöttünk” (24.hu, 2025. 11. 18.). Nosza: ejtette Krúdy Gyulát, s most Bognár a kedvence? Pillanatnyi szeszély-e vagy végleges döntés? Ettől ’lefagytam’. Majd szólok, ha kiolvadtam.
