Hétköznapi történet
Frigur Istvánnal sohasem találkoztam, csak a hangját ismerem. Kezdetben magázódtunk a telefonban, aztán áttértünk egy különös, félig „te”, félig „ön” kommunikációra, amit a „fele apă, fele víz” mondatok tettek még egyedibbé. Kötetnyi versének kézirata jutott el hozzám közös ismerősünk révén, ez adta a beszélgetés apropóját. Szerelemvágy és életfilozófia találkozik ennek a 28 éves fiatalembernek a soraiban, néha lehalkítva, máskor éppen felhangosítva egymást. De nemcsak rímekbe rendezett belső világa ilyen lírai, eddigi élete is olyan, mint egy elbeszélő költemény. Pontosabban egy ballada.
– 1998. április 13-án születtem Székelyudvarhelyen egy roma családban – indul a történet, amelynek ismeretében a románul alkotó, de magyarul is jól beszélő István légies magasságokba való vágyódása, a tökéletes társ nyújtotta békés biztonság vagy éppen önpusztító lángolás keresése egyre érthetőbbé válik. – Nehéz gyermekkorom volt, három-négy éves korom körül a szüleim bántalmaztak. Súlyos sérüléseket szenvedtem, az eszméletemet is elvesztettem. Kritikus állapotban kerültem kórházba, úgy tudom, a látásproblémáim is ekkor kezdődtek. A látásom aztán folyamatosan romlott, a bal szememmel jelenleg három, a jobbal négy százalékban látok.
– A kórházból visszakerültél a szüleidhez? – szóltam közbe.
– Szerencsére nem, egy nevelőcsalád fogadott be. Egy ideig náluk maradhattam, azalatt óvodába is jártam. Már akkoriban megmutatkozott a művészetek iránti hajlamom. Még nem értettem, miről szól ez az egész, de örömömet leltem az alkotásban, az új tevékenységek kipróbálásában.
Később a székelykeresztúri gyermekotthonba kerültem. Az életem hosszú ideig megoszlott a gyermekotthon, valamint a kolozsvári látássérültek iskolája között. Tanidőben a kolozsvári bentlakásban laktam, a vakációkra pedig visszatértem az otthonba. Tíz osztályt végeztem el a látássérülteknél. Bár sok nehézséggel kellett szembenéznem, ez az időszak gyermekkorom egyik legszebb szakasza volt. Rajzolni és festeni kezdtem, utóbbit papírra és kerámiára, és közben az agyaggal is megbarátkoztam. Kipróbáltam magam a fazekasságban, a szobrászatban, a mintázásban és a szövésben is. Emellett belekóstoltam a zenélésbe, és amatőr színjátszással is foglalkoztam az iskolában. Masszázstechnikákat tanultam, és olyan különféle tevékenységekben vettem részt, amelyek nem igényeltek jó látást. A kevert harcművészetet is megszerettem, és szívesen űztem volna akár versenyszinten is, az egyre romló látásom azonban nem tette ezt lehetővé, végül fel is hagytam vele.
– Hogyan viszonyult hozzád a környezeted ebben az időszakban? – kérdeztem.
– Sokan néztek rám ferde szemmel, anélkül, hogy ismertek volna, vagy meg akartak volna ismerni. Minden bizonnyal furcsának tartottak, azt gondolták, hogy valami nincs rendben velem. Talán nem mindig tudtam magam jól kifejezni, de ettől függetlenül folyamatosan rengeteg gondolat kavargott bennem. Hatodikos vagy hetedikes koromban aztán belépett az életembe Roxana Cziker, a kolozsvári iskola pszichológusa és egyben tanára, akit végre igazán érdekeltem. A szárnyai alá vett, bátorított; a sok kiközösítés, elutasítás után ez rengeteget jelentett nekem. De nem ő volt az egyetlen fontos ember a közelemben, akadt egy tanár is, aki időről időre meghallgatott, és hasznos tanácsokkal látott el.
– Merre vezetett az utad, miután nagykorúként kikerültél az állami gondozásból?
– Egy időre visszatértem a vér szerinti szüleimhez, de nem sokáig bírtam az ottani körülményeket. Néhány év múlva úgy döntöttem, hogy visszamegyek oda, ahol boldog voltam. Gyalog indultam Székelyudvarhelyről Kolozsvárra. Ott azonban nem várt senki, így az utcára kerültem. Hihetetlenül nehéz periódusa volt ez az életemnek. Az is előfordult, hogy még váltóruhám sem volt, nemhogy egy szerető személy mellettem, akinek a támogatására számíthattam volna. Egy időre aztán elszegődtem tehénpásztornak egy Beszterce megyei faluba, de végül újra az utcán kötöttem ki. Akkoriban mobiltelefonom sem volt, így, ha mindegyre cikáztak is a fejemben versbe kívánkozó gondolatok, nem volt ahogy rögzíteni őket.
– Mi volt a kiút ebből a helyzetből?
– Jó szándékú emberekkel találkoztam, akik segíteni akartak rajtam. Nekik köszönhetően lettek meg az irataim is, amik nélkül lehetetlen volt boldogulnom. Lassan kezdtem magamra eszmélni, és közben lakást is tudtam bérelni. Később kiutaltak nekem Kolozsváron egy szociális lakást. Most, hogy már jogosult vagyok a betegnyugdíjra, az anyagi helyzetem is viszonylag rendbe jött, kis erőfeszítéssel sikerül hónapról hónapra megélnem. Sőt, még egy házi kedvencről is képes vagyok gondoskodni. Úgy érzem, a macskámnak meg tudok adni valamit abból a törődésből, szeretetből, ami nekem gyermekként, majd fiatal hajléktalanként annyira hiányzott.
– Mikor kezdtél el verseket írni?
– Hatodikos vagy hetedikes koromban. A nyilvánosság előtt azonban csak nemrég mutatkoztam meg ezekkel az alkotásokkal: tavaly jelent meg román nyelven az Álarcos szerelem (O iubire mascată) című első verseskötetem. A könyvbemutatón sok olyan emberrel megismerkedtem, akik támogatni, irányítani akartak. Ezt a második, nyomdai előkészítés előtt álló kötetemet Szente B. Levente, Székelykeresztúron élő költő fordította magyarra, a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó gondozásában jelenik meg hamarosan. A könyv címe, A bölcs tölgyfa, tulajdonképpen önmagam metaforája. Nem azért, mintha bölcsnek látnám magam, hiszen még rengeteget kell tanulnom. Az erőt és a rendíthetetlenséget jelképző tölggyel azonban nagyon tudok azonosulni, életem során ugyanis én is sok vihart átvészeltem, akárcsak egy ilyen fa. És ha le is tört egy-egy ágam, a gyökereim épek maradtak, mert mindig került valaki, aki gondozta, öntözte őket. Egy kedves szó vagy az értő csend is elég volt ahhoz, hogy újra meg újra erőre kapjak.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve? – kérdeztem beszélgetésünk végén.
– Továbbra is írni szeretnék. Vágyom arra, hogy az emberek az írásaim tükrében lássanak, nem pedig mindenféle előítélettel elhomályosított szemüvegen keresztül. De nem csak ezért fontos nekem, hogy minél többen olvassák az alkotásaimat; a segítő szándék is motivál. Ha valaki csak egyetlen olyan gondolatra vagy érzésre lel a kötetemben, amiből a saját életére ismer rá, akkor számomra már nem volt hiábavaló ez az egész.
