Őszi nagytakarítás
2026-09-14 15:00:00
- Kuszálik Péter
Nem tudnám megmondani, hogy hány cédulát, jegyzetlapot írtam tele és dobtam el, ezért meg se próbálkozom a becsléssel. Hetenként ritkítok, de állandóan újak képződnek. Nem számíthatok arra, hogy a Teleki Téka átveszi azt a fásládányi cetlit, ami még itt várakozik (polcokon és dobozokban, nagy gemkapcsokkal összetűzve), ezért időnként összemarkolok valamennyit, és kidobom. Mivel a tragumúrák feszült várakozása ellenére sem sikerült beüzemelni a digitális-dizájnos ‘hulladékszigeteket’ február óta, a zacsit a nagy kék ládába ejtem: ‘hasznosuljatok békében’!
• Ez év jan. 13-án jelent meg az a szövegem, amelyet az „Erdély hazavár” program / projekt kapcsán fogalmaztam. Az UDMR hirdette meg, de sehol sem láttam a számszerű eredmények listáját; nem név szerint, mert azt nem lehet, és nem is célszerű, csupán egy tenyérnyi összefoglalót: Szilágy megyébe 42 család költözött vissza, Gyergyóba pedig 2547 agglegény stb. A „Legerdélyibb karácsonyi történet” címmel összefércelt kis klip már eltűnt az erdei mogyorók (= erdélyi magyarok) médiafelületeiről, ám aug. 12-én a városban megláttam azt a svájci rendszámú gépkocsit, amelyik a szívhez szóló (a fiatalokat hazahívó) filmecske mellékszereplője volt. A látomással felérő villanás azt jelenti, hogy a kisgyerekes család hazatért, csak még nem honosították a kocsi rendszámát. Helyes, nem ez volt a legfontosabb teendő. Az eltelt fél év alatt két ismerősöm is visszajött (Daniela az egyik skandináv országból, Nicu az Újvilágból), akiknek örömmel gratuláltam, mondván: engem is hazakergetne a honvágy (szerencsém volt, mert megspóroltam az oda-vissza repülőjegyet, a többi költségről nem is beszélve). Reményeim szerint karácsonyig megtudom a választ, s akkor ‘ad acta’ tehetem a ‘hányan tértek vissza a hon kebelére’ kérdést. A cikkhez írt jegyzeteket most útjukra bocsátom, helyettük rég nem látott arcokat (= hazatérőket) keresek a vásárhelyi utcákon.
• Vegyes csomókban állnak a cédulák, mert nem találtam meg azt a ‘vörös fonalat’, amely segíteni tudna a rendszerezésben. Ezzel magyarázható, hogy most egy frissebb cetli következik, ez áll rajta: „Az április 12-i bukás után már nemigen néztem a magyarországi tévét, ám egy számottevő hír mégis eljutott hozzám. O. V. megnevezte a fő információs forrásait: a fociújságot és a Vadhajtások című ‘véleményformáló izét’. Elgyengültem, csak legyintésnyi erőm maradt”. Korábbi információk alapján tudom, hogy a bukott kormányfő imádja a labdarúgást, ezért a fociújság nem okozott különösebb meglepetést, ám a Vadhajtások említése erős érzelmi hullámzást keltett.
▪ Több alkalommal is emlegette: tudja, hogy rövidebb lesz az uralkodása a Ferenc Jóskáénál, s ha menni kell, a felcsúti futballpálya környékén képzeli el magát a közeljövőben.
▪ Lesz ideje rendezgetni az emlékeit, pl. azt az eseményt, amelyről a Nemzeti Sport számolt be a NER-korszak hajnalán: „Felejthetetlen futballdélután Nagyváradon (2010. nov. 13.)”. Dicsőséges idők voltak azok, kár, hogy árnyék vetült a sikerre. A magyar öregfiúk válogatottja 5–3-ra verte az erdélyi öregfiúkat, s a Puskás Ferenc Akadémia fiataljai is jobbak voltak a Partium FC-nél [e fociklub elnöke és a centenáriumi gálamérkőzés főszervezője Tőkés Máté volt (T. László fia, aki akkoriban az Európai Parlament alelnöke és az esemény házigazdája volt)], de nem ez volt a baj. T. Máté főszervezőként bejelentette, hogy a gálamérkőzés bevételét a magyarországi vörösiszap-katasztrófa károsultjainak a megsegítésére ajánlják fel. Ámde: kompakt szittya tömeg helyett mindössze 1500–2000 ember váltott jegyet, az ebből befolyt pénzösszeg elenyésző lett (abból talán még a különvonat költsége sem térült meg). A sajtóban komoly kritika tárgya volt, hogy a látványosnak szánt jótékonysági összeg a rossz szervezés és az alacsony nézőszám miatt szinte láthatatlanná aszott. Az erdélyi lapok (Új Magyar Szó, Krónika) sajnálkozva állapították meg, hogy a gála nem tudta megmozgatni a helyi magyarságot. Úgy fogalmaztak, hogy a rendezvény ‘elitista’ maradt: a VIP-páholyokban pezsgőző politikusok és a budapesti vendégek gyászos kontrasztban voltak a didergő maroknyi közönséggel (internet).
• A Krasznahorkai-legendához írt följegyzések közül csak egy maradt meg, az egyik doboz sarkába bújva. A Sátántangó című filmmel kapcsolatban írta valamely Harci Manci az egyik üzenőfalra: „Egyoldalú, beteges, szélsőségesen túlzó, depresszív ábrázolás. Elviselhetetlen. Abnormális, mesterkélt film. Sznobok csüngtek rajta anno. Ott szenvedtek, majd elaléltak, hogy micccsodda művészet…” Ő így látta. Én nem néztem meg, így véleményt sem alkothatok.
• A szobrokkal kapcsolatos témakörből a sztálini korszak egyik cikkét idézem. Puskás Sándor, a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet VI. éves hallgatója most fejezte be Bartók Béla mellszobrát, ezután „teljes lendülettel dolgozik Józsa Béla életnagyságú szobrán, s egy békeharcos, jenki-ellenes tüntetésen résztvevő nő alakjának vázlatán”. Puskás „tudatosan s igazi művészre valló nagy szenvedéllyel állítja tehetségét a dolgozó nép szolgálatába”; merthogy az igazi művészeknek minden korban a megrendelő igénye és ízlése szerint kellett dolgoznia, ha jól akartak keresni.
▪ Manapság már magyarázni kell a „jenki” szót, Sztálin idején egyenértékű volt az ‘utálatos féreggel’ vagy a ‘kicsontolt medúzával’. Az értelmező szótár szerint: „jenki fn gúny Az USA-nak angolszász, jellegzetesen amerikai polgára. (jelzőként) Erre jellemző. ~ fölényeskedés.” Ez volt 1978-ban, a 2003-as kiadásban már „~ magabiztosság” szerepel. (Khm. Így szól bele a politika a szavak magyarázatába; a legfrissebb értelmezés a következő elnökválasztásig várat magára.)
• Az utolsó cetli a rakás tetején áll. „Ki nem találná, mi az, ami Sulyok Tamásnak van, de Baka Andrásnak nincs. (…) Az új köztársasági elnöknek még nincs hivatalos oldala a Facebookon.” (index.hu, aug. 12.) ▪ Na, Hermina, erre varrjál gombot! ▪ Még gondolkodom, hogy mi történjék e tragikus hírrel: kombattív pamfletet írjak erről az eseményről, avagy a magyar újságírás végállapotáról komponáljak gyászindulót?
