Renáta életét egy telefonhívás változtatta meg egy pillanat alatt. Nem volt ismeretlen a szám, hiszen egy időben naponta többször is felvillant a telefonja képernyőjén, néhány hete azonban teljes erőből igyekezett kitörölni a memóriájából. Nem sikerült, és valamiért a készülékében is megőrizte, pedig onnan könnyebb lett volna eltüntetni, mint az emlékei közül.
– Már hét éve és négy hónapja jártam az idős asszonyhoz, akit magamban Napraforgónak neveztem el, amikor váratlanul megsebesített – kezdte történetét beszélgetőtársam, akinek tinédzservonásokat őrző, ránctalan arca körül őszülő tincsek játszadoztak. – Egy újsághirdetésben találtam rá abban az időszakban, amikor már nagyon elegem lett a korábbi munkahelyemből, a bódéból, ahol számtalan éjszakát üldögéltem végig. Bejárónőt keresett maga mellé ez az ismeretlen hölgy, olyat, aki nemcsak főz, mos, takarít rá, és bevásárol neki, hanem jó időben a tömbház elé is leviszi sétálni. Már az első találkozáskor rokonszenvesnek találtuk egymást. Nem akarta, hogy odaköltözzem hozzá, azt viszont igen, hogy reggel 8 órától este 9-ig vele legyek. Így gyakorlatilag csak aludni jártam haza, de ez különösebben nem zavart. A két huszonéves lányom akkor már évek óta nem lakott otthon, és férj után sem kellett igazodnom, hiszen „őurasága” még a kisebbik gyerekünk negyedik születésnapja előtt elszelelt. Jó ideje egyedül éltem már, és jól viseltem a magányt, lassan olyan lett nekem, mint egy kitartó barát, aki néha nyomasztó tud lenni, de csak azért, mert éppen valami zavaró igazságot mesél el rólam, nekem… A hetek múlásával egyre jobban összecsiszolódtunk az akkor még hetvenes évei végén járó munkaadómmal. Nagyon jólesett, hogy a kezdetektől bízott bennem, és mindjárt másnap ki is fizette a havi bérem felét. Bőkezűen jutalmazta a szolgálatkész jelenlétemet, és a pénz mellett mindig igyekezett valami apró ajándékkal – egy ritka gyöngysorral vagy egy verseskönyvvel – kedveskedni. Elmesélte, hogy sosem ment férjhez, a családja ugyanis megakadályozta, hogy azé legyen, akit szeretett, így gyerekei sem születtek. Egyetlen élő rokona sem volt már. Sokáig a szomszédok segítettek neki bevásárolni vagy kivenni a receptre felírt gyógyszereit, de mivel egyre gyengébben látott, és a járása is meggyengült, érezte, hogy ez nem elég, állandó támaszra van szüksége.
– Miért nevezted el Napraforgónak? – szúrtam közbe a beszélgetés elejétől kikívánkozó kérdést.
– Amikor sétálni mentünk, ösztönösen fordította mindig az arcát a fény felé. Olyankor a szemét is lehunyta, miközben belém karolt. Szinte érezhető volt, ahogy elfáradt bőre issza magába az éltető sugarakat. Annyira szépnek, meghatónak találtam mindig ezt a jelenetet… Talán ezért is került olyan hamar közel a szívemhez ez az idős lélek.
– Megbántad, hogy így alakult? – szólaltam meg újra.
– Amikor a kapcsolatunk megszakadt, nagyon haragudtam magamra, amiért lelkileg sebezhetővé tettem magam előtte. Igaz, ezt ő szinte kikövetelte magának, hiszen néha a lányának, máskor a barátnőjének szólított, én pedig úgy is éreztem, mintha közeli családtagja lennék. Az utolsó közös hónapjainkban azonban valami furcsa köd férkőzött közénk. Napraforgó (ha nem baj, továbbra is csak így emlegetem, az igazi nevét ugyanis nem szeretném felfedni) egyre gyakrabban feledkezett meg olyan, néhány perccel korábban történt cselekvésekről, amelyek a napi rutinjához tartoztak. A reggeli gyógyszerbevétel volt az egyik ilyen mozzanat. Ha nem lettem voltam mindig a közelében, képes lett volna kétszer, háromszor is bekapni a napi adagot, ugyanis nem emlékezett arra, hogy ezt már egyszer megtette. A gyors szellemi leépülés láttán fontolgatni kezdtem, hogy éjszakára is nála maradjak, úgy gondoltam, csak így lehet igazán biztonságban. Amikor azonban egy reggel előhuzakodtam a javaslattal, torka szakadtából ordítani kezdett. Azelőtt még csak fel sem emelte a hangját, esetleg magában dohogott, amikor nem akarta elhinni, hogy már bevette a napindító pirulákat. Akkor azonban egész lényéből üvöltött, és nem is akármit. Azt kiabálta, hogy már régóta figyel, tudja, hogy meg akarom mérgezni, azért adom be neki egymás után többször a gyógyszereket. Amikor próbáltam megértetni vele, hogy ez éppen fordítva van, azt vágta a fejemhez, hogy a legutóbbi nyugdíját is eltüntettem, napok óta keresi. Ez volt az a pont, amikor elszakadt nálam a cérna. Kirohantam a lakásból, és úgy éreztem, soha többet nem térek oda vissza. Másnap mégis megembereltem magam, és felmentem hozzá. A szemközti lakó nyitott ajtót, és elmondta, hogy az én Napraforgóm a fél éjszakát átkiabálta, amikor azonban bekopogott hozzá, nem akart ajtót nyitni. Reggel mégis beengedte, és kérte, hogy hívjon mentőt, mert mindene fáj, főleg a feje. Azonnal felhívtam a kórházat. A lányaként mutatkoztam be, így tájékoztattak a diagnózisról: agyvérzés. Néhány napig húzta csak ebben az állapotban, azalatt naponta látogattam, de sosem találtam ébren. Az eltávozása után hihetetlen ürességet éreztem. Semmi nem érdekelt, az sem, hogy mihez kezdek a továbbiakban. A legjobban az fájt, hogy haraggal váltunk el. Két hét telt el, amikor egy késő délutáni órában csengetett a mobilom, és Napraforgó telefonszáma jelent meg rajta. Az, ami annak idején, a délelőtti bevásárlókörútjaimon többször is jelezte, hogy idős barátnőmnek eszébe jutott még valami vennivaló, legtöbbször nápolyi vagy drazsé. Ezúttal az ügyvédje volt, egy középkorú férfi, akit néhányszor, amíg nála voltam, vendégül látott. Furcsálltam, hogy olyankor mindig kitessékelt a szobából, most azonban összeállt a kép. Napraforgó nem akarta, hogy tudjam: rám hagyja a lakását és a megtakarított pénzét, ami az én szememben egy kisebb vagyonnal ért fel. Amikor végrendelkezett, még egészen friss volt szellemileg, és felmérte, hogy az örökség ígérete esetleg megsértheti a köztünk lévő lelki kapcsot. Hát ez volt az a telefonhívás, ami megváltoztatta az életem. Igaz, ahhoz nem volt lelkierőm, hogy beköltözzem a lakásba, ami Napraforgó nélkül rettenetesen élettelennek tűnt, ezért bérbe adtam egy házaspárnak, és így állandó jövedelmem lett. Régebb meg voltam győződve arról, hogy a bódés minimálbérem után nyugdíjasként kukázni fogok, de már nem kísért ez a gondolat. Most már élvezni tudom az idő lassú folyását és a napfényt, aminek szeretetét örökségbe kaptam.
