Lesz-e vége ennek valamikor?
Egymásnak feszülnek indulatok,
Ki-ki a maga igazát mondja, dörömböli,
Múlt- és jelenidőben meg is öli
Azt, akinek igaza lenne,
És azt is, aki költött múltban s jelenben él –
Reszket a fán a levél…
Honnan ez a mázsányi gyűlölet?!
Feltámad bennünk a járványló kövület:
Szitkaink szórjuk joggal vagy jogtalan,
Kinek hazája van, és az is, ki hontalan,
Kitől megtagadták – s a csúfolódó érdek
Kerget a bűnbe – és van abból temérdek…
Ki lenne itt még korrekt és gondtalan?
Szerteszórtan önmagunkban is:
Össze-vissza a sejtek ritmusa –
Tőrbecsaltan, napról-napra élünk,
S ha nem adjuk fel megöröklött énünk:
Azt hiszik, mert azt akarják hinni –
Nyomorgatnak, tudatlanul vagy nagyon is…
S a szenvedésből nem lesz víg tusa.
Romlásnak idején, mit ér az ima,
Ha csupán ember ajka szólja?
Mint a japánok kimonója, ha bomlik:
A csupasz test csak véresen hat,
Kéjesen izgatva, mi bennünk még épen dobog…
Hol Isten is depis már, mit tehet, ki Verset írna,
De csak dohog…?!
2019. december 20.
Csomortáni Gál László: „…ahol én eljárok, még a fák is sírnak…”
